A csukát hajlamosak vagyunk elkönyvelni szezonálisan fogható ragadozóhalnak, pedig vizeink tigrise szinte egész évben fogható. Való igaz, hogy ősszel a legaktívabb, hogy falánksága az ívás idején csökken, táplálkozása pedig a nyári melegben - a fogváltás miatt - egy hónapra szünetel, de júniusban még jó eséllyel horogra csalható akár a legnagyobb kánikula idején is. Persze ehhez tudnunk kell, hogy mikor, hol és hogyan kínáljuk fel számára a megfelelő műcsalit.
Ahogy beáll a nyári nagy meleg, a csukákat egyre nehezebb horogra csalni a nagyobb folyókon. Az addig eredményes plasztik csalis pergetés is csak kevés eredménnyel kecsegtet. A csukák ilyenkor már finnyásan, óvatosan nyúlnak a gumihalak, twisterek után; sokszor csak ütögetik a plasztikot és emiatt az akadás is gyakran „vékony”. Sok megakasztott csuka marad le vízközt, vagy épp a csónak előtt pattan ki szájából a horog, amikor az első komolyabb bukfencét hányja a felszínen.
Május-június hónapokban ezért inkább a folyók mellékágaiban érdemes próbálkoznunk. A kisvízen történő pergetésnek megvan a maga hátránya: nevezetesen, hogy a gyorsan melegedő vízben gyorsabban nőnek a vízinövények is. Ez komoly kihívás elé állítja a pergető horgászokat, de megéri küzdeni a növényzettel, hiszen ezekben a kis mellékágakban gyakran fantasztikus élményeket élhetünk át.
Folyóink mellékágai, holtágai - amellett, hogy festőien szépek - nagyszerű csukatanyák is. Csodálatos környezetben pergethetünk, ahol minden rutinunkra és ügyességünkre szükségünk van ahhoz, hogy halat fogjunk. Igazi kihívás egy-egy ilyen víz a kalandra vágyó horgász számára. Én kimondottan szeretem az ilyen jellegű kihívásokat; barátommal kifejezetten keressük a nehezen meghorgászható részeket, és különösen nagy élmény számunkra ott halat fogni, ahol más talán meg sem próbálja.
A nyári időszakban a csukák sokkal aktívabbak a kora reggeli és az esti órákban. Számtalanszor tapasztaltuk már barátommal, hogy a szürkületi órákban sokkal több kapásunk van, mint a nap bármely szakában. Persze az időjárás változása hatással van a csukák kapókedvére, ezért amikor a megállapodott nyári meleget záporeső oldja, akkor érdemes napközben is pergetnünk.
A halak a kis vízben még inkább reagálnak a zajokra, ezért fontos hogy csendben közlekedjünk a vízen. A mi taktikánk az, hogy minél nagyobb területet vizsgálunk át adott idő alatt. Ez felületesnek tűnhet, de mivel ketten dobálunk egy csónakból (egyikünk a bal oldali, másikunk a jobb oldali partszéleket vallatja), és a keskeny mellékágak miatt a bevontatás nem tart sokáig, gyorsan tudunk új helyre dobni, így gyorsan és rendkívül hatékonyan tudjuk átvizsgálni a vízterületet. Egyikünk a csónak hátuljában áll és az elektromos motort kezeli (szükség esetén korrigál), míg másikunk a csónak orrában áll, és így csurgunk végig hangtalanul a kis mellékágakon, közben pedig minden jobb akadót, haltartó helyet megpergetünk. A módszer rendkívül jól működik, nagyon sok csukát sikerült így becsapnunk a nyári melegben.
A felszerelésünket érdemes a fogható halak méretéhez, valamint a meghorgászandó vízterület sajátosságaihoz mérten keményíteni - vagy épp finomítani. Számomra bevált módszer, hogy két vagy akár három bottal készülök, és mindig az adott viszonyokhoz mérten váltogatom a felszerelésemet. A tisztább részeken - ahol a halak átlagsúlya nem haladja meg az egy kilót - 5-20 gramm dobósúlyú és 210 cm hosszú botot használok 25-ös orsóval, 0,08 mm-es fonott zsinórral. Ugyanakkor a töklevelessel jobban benőtt, akadósabb helyeken egy 10-30 vagy 10-45 gramm dobósúlyú és hosszabb botot használok nagyobb orsóval, 0,10 mm-es fonottal. Természetesen olyan helyeken, ahol nagyobb halak is horogra akadhatnak, ennél erősebb felszerelésre van szükségünk, de a kisebb csukák ellen szükségtelen a fent említettnél durvább összeállítás. A fonott zsinór létjogosultságát ennél a módszernél nem lehet megkérdőjelezni: csalivezetés szempontjából egyértelműen előnyösebb a monofilnál, és a vízinövénnyel sűrűn benőtt helyeken az erősebb, kopásállóbb multifil egyértelműen jobb választás. A csukák gyakran hatalmas bukfenceket, szaltókat hánynak, és hajmeresztő helyekről kell őket kivarázsolnunk, ehhez fontos a megbízható zsinór. Számomra nagyon beváltak a Spro Fusion Powerbraid zsinórjai.
E módszer szépsége számomra abban rejlik, hogy hihetetlenül izgalmas jeleneteket élhetek át. Mivel állva pergetek, és a víz, amin horgászok, szélességre és mélységre egyaránt kicsi, jól látom a halakat. Gyakran megfigyelhető, ahogy a csuka méterekről indul a műcsalinkra és hihetetlen vehemenciával veti rá magát. Az, hogy sokszor hamarabb látjuk a csukát, mint hogy éreznénk annak kapását, szemet gyönyörködtető látvány, de ellenünk is lehet, hiszen meg kell várnunk, amíg a ragadozó utoléri és el is marja a műcsalit. Ehhez kell némi angol hidegvér, de tény, hogy felejthetetlen pillanatok ezek.
A lesből támadó csuka néha elvéti vagy szándékosan csak ütögeti a műcsalit - így nem tudjuk megakasztani. Ilyenkor érdemes visszadobni arra a helyre, ahonnan kimozdult a krokodilpofájú, hiszen a rontott támadás után a csuka visszaáll rejtekhelyére és jó eséllyel újra megtámadja az elé ejtett csalit.
A műcsalik, amiket legnagyobb megelégedéssel használok ilyen vizeken, azok a különböző támolygó villantók. A különböző vízi akadályok között az egyes kanalakat meglepően jól lehet vezetni, csak egy kicsit rá kell érezni ennek ízére. Ha megérezzük a támolygónk főbb tulajdonságait, például hogy milyen gyorsan süllyed, vagy hogy milyen sebességnél mozog a legkívánatosabban, akkor magabiztosan és pontosan fogjuk tudni meghorgászni vele a leggazosabb haltanyákat is.
Jó választás lehet a mélyebb részek meghorgászására egy-egy apró gumihal vagy twister. Egy védett horgos gumihallal a legnagyobb dzsungelből is kivarázsolhatjuk a csukákat. Wobblerekkel is próbálkozhatunk, én előszeretettel használom például a Salmo Skinner, Perch vagy - éppen a csuka kannibalizmusára építve - a Pike wobblereket, de úgy gondolom, hogy a töklevelek között történő pergetésnél - ahol gyakran a legapróbb lyukakba ejtegetjük a csalinkat - a támolygó kanalak azért előnyösebbek.
Az akadós terepen történő pergetéshez sok okos ötletet és praktikát tudhatunk meg Gégény Viktor Mi a csel? - „Csukázás akadók között” című írásából.
A csuka színlátására apellálva érdemes olyan műcsalikkal próbálkoznunk, amik amellett, hogy jó mozgásúak, rikító színükkel is felhívják magukra a figyelmet. A piros szín a legtöbb esetben abszolút nyerő. Megfigyeltem, hogy gyakran az is elég, ha az adott csali valamely része tartalmaz némi piros színt, nem fontos, hogy az egész piros legyen. Egy „S” színkódú Rapala X-Rap Shad Shallow wobblerrel például számtalan csukát sikerült fognom. Meggyőződésem, hogy ennek a típusnak csukázás során tanúsított fogóssága a műcsali hármashorgára szerelt kis piros bojtnak köszönhető.
Végezetül pedig ne felejtsük el, hogy semmi sem tart örökké: ahol ma sok csukát fogunk, lehet, hogy jövőre egyet sem sikerül majd. Sajnos még mindig az a rossz tapasztalatom, hogy a jó csukás helyeket megszállják és lehorgásszák a húshorgászok. Pont a minap voltam kedvenc bodrogi mellékágamban pergetni, és volt „szerencsém” látni, hogy sokan még mindig elviszik a mérethez közeli - ha nem méreten aluli - kis csukákat is, és az egy napra vonatkozó darabszám-korlátozást sem tartják be. Sőt, mikor felhívtam egyikük figyelmét arra, hogy ennyi nemes halat egyszerre haza sem vihetne, az illető értetlenül állt intő szavaim hallatán, mintha soha, de még csak hírből sem hallott volna erről a korlátozásról. De azért van még remény, én például mostanában rá tudtam venni édesapámat, hogy engedjen vissza egy-egy szebb halat, hogy legalább próbálja ki, milyen érzés a kezei közül kiúszó élet újjászületése. Arra buzdítok mindenkit, hogy ne hagyjuk szó nélkül a szabálytalanságokat, hátha van foganatja a józan tanácsoknak. Remélem, a változás szele előbb-utóbb mindent elsöpör…
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Szalai Gábor László és Bernáth István
