A pergető horgászatban gyakran okoz gondot az akadókkal tarkított, nehéz terep. Legtöbben ezt úgy oldják meg, hogy kerülik e helyeknek még a környékét is. Mások speciális horogszabadító szerkezetektől remélik a megváltást a „szorult” helyzetekre. A műcsali kiszabadítása viszont szinte kivétel nélkül az ott tanyázó halak elzavarásával jár. Nem sokat javul a helyzet akkor sem, ha valaki forintokra és környezetszennyezésre fittyet hányva egymás után szaggatja be a különféle csalikat. Milyen lehetőségei vannak hát a pergető horgásznak az akadók közt? Erre a kérdésre igyekszem választ adni egy konkrét pergető szett bemutatásán, és néhány kapcsolódó probléma megválaszolásán keresztül.
Alapkoncepciónk egy új tesztbot (Daiwa Infinity-Q Spin 270) és a hozzá választott orsó (Daiwa Procaster 3000X) behorgászása volt. A bot igazi értékének kiemeléséhez mindenképpen termetesebb ragadozót szerettem volna fogni, így esett a választásom a Harsányi Horgásztóra. Mivel nem akartam véletlenül se ismétlésekbe bocsátkozni, mind a módszert, mind pedig a horgászhelyet teljesen megváltoztattam a korábbi forgatáshoz képest. Végül a tó teljesen más jellegű, sekély részét választottam, ahol a vízmélység a legmélyebb ponton is csupán a másfél métert közelítette, és az aljzat jobbára egy hajdani nádas, illetve egy tarra vágott erdő maradványaiból állt. Mivel gyakorlatilag elárasztott bokrok felett, a parttól kisebb-nagyobb távolságban készültem pergetni, csónakba szálltunk. A leginkább egyszemélyes, a felszínen mégis szépen fekvő, stabil horgászjárműből (K1) élménynek ígérkezett a peca. Igaz, csak nekem, mert Peti és a kamera (plusz az egyéb kiegészítő technika) számára már alig maradt hely az orrban (a csónakot, a villanymotort, egyáltalán a segítőkészséget és a lehetőséget ezúton köszönjük Tóth Péternek, a Harsányi Horgásztó tógazdájának!).
Köszönettel tartozunk még az időjárásnak, ami enyhe szelet és jó darabig napsütést adott erre a horgásznapra. Igen, jó darabig, mert a finálé megint érdekes, már-már borítékolható, esős fordulattal zárult a Peti-Viktor reláció színpadán. De ne ugorjunk ennyire előre a történetben, nézzük inkább, a műcsaliknak hogyan sikerült venni a kanyart, stílszerűbben, ugrani a bokrokat…
Elsőként bevetett műhalam egy klasszikus RMS (Rapala Minnow Spoon) volt, kék-ezüst színkombinációban, hat centis méretben. Ez egy gyárilag védetté tett, fogós csukacsali, akadós, hínáros, tökleveles vizeken ideális a kezdő csapatba, nem csak ebben a színváltozatban. Ezúttal a kissé hivalkodó attraktor-szín a napos idő ellenére célszerű választásnak bizonyult, mivel a víz áttetszősége a legtöbb helyen megkívánta az élénkebb színt. Kevesen gondolják, de a kék szintén a fogós csukaszínek között van, és hasonlóan hat, mint a piros vagy a sárga árnyalatai - persze, hely- és időfüggő a dolog, de mindenképpen érdemes számolni vele. A másik kedvenc csukaszínem, az RFSH, már nem attraktor, hanem egy realisztikus színváltozat, mely pikkelymintájával, zöldes-olív alaptónusával és narancsos „hasúszóival” kifejezetten bodorkás beütéssel bír.Sajnos ezek már évek óta nem kaphatók, de az új sügérmintával megbolondított színek is fogósak (pl. FLP, YRT). Attraktorként számomra a narancs és a vörös változat vált be (GFRT, RDT).
Miután a „kék hal” két szép csukát hozott, az RFSH hét centis darabjával folytattam a horgászatot, mert a felszínen több helyen is 8-12 centis vörösszárnyú keszegekből álló rajokat figyeltem meg. A tó e részén erős vízáramlást tapasztaltam, ami egy víz alatti gáton keresztül, a felső tóból érkezett. A befolyó víz zavarosabb volt, mint a tó, ezért is valószínű, hogy hozott némi táplálékot. A sekély és a még valamennyire meleg víz mellett ez tette vonzóvá a helyet a fehérhalak és így a csukák számára is.
Az áramlás útjában található akadók különösen vonzó támadási lehetőségeket kínáltak a ragadozók számára. A helyzethez tökéletesen illeszkedett a védett horgos módszer, hiszen távoli dobásokkal, óvatos behúzással, nagyjából kockázatmentesen tudtam lehorgászni a bokrokat, behajló nádszálakat, víz alatti torzsákat, ágas-bogas akadókat. Erről az áramlás-határról érkezett a következő csuka összetéveszthetetlenül erős koppanása, melyet szinte áramütésként adott át kezembe a bot. Bár épp nem figyeltem száz százalékban a csalira, a mohó támadásnak köszönhetően nem maradtam le a szép csukáról. Ez a hal annyira akadós területről jött, hogy védettség nélkül szinte biztos, hogy nem tudtam volna becsapni, vagy egyáltalán csak az orra elé juttatni a műcsalit.
Persze, egy védett horog sem megoldás mindenre, az is képes beakadni, ha a védettséget adó fémszál benyomódik (vagy például ha a műcsali sűrűn álló nádszálak közé szorul). Másik eset, és egyben gyakori hiba, hogy az akadó kapásnak vélt „ütésére”, koppanására erőteljes bevágással reagálunk, ez esetben a műcsali már nem tud kitérni, így szinte belevágjuk a horgot az ágba, tuskóba. Van viszont egy kivédhetetlen elakadás-típus is, amikor faágak repedéseibe, korhadt tönkre húzzuk a zsinórt, az pedig fűrészszerűen belevág, majd a kapocsnál vagy a műcsalinál megakad. Szerencsés esetben ezt finom pöccintésekkel szabadíthatjuk - már ha előtte erővel nem húztuk bele a hasadékba…
Csak érdekességképpen, van a fémszállal védett csaliknak egy ritka, mondhatni speciális elvesztési lehetősége. Ha erősen akadós helyen horgászunk partról (pl. bedőlt fák között), és a hal a rávágás után nem sokkal lefordul, biztosak lehetünk benne, hogy (legalább) a megakadt horogágat védő szál behajlott, és hogy a horog az első útjába eső „lehetőségnél” újra be fog akadni, mármint a fába. Egyetlen esélyünk ilyenkor, hogy a csalit gyorsan a felszínre húzzuk és kitekerjük.
Visszatérve az akadókhoz és a csukákhoz, a következő „célpontom” egy vízben álló, terebélyes fűzfabokor volt. Szintén Minnow Spoonnal a kapocsban, épp a kamerának dobáltam (volna) körbe a bokrot, de már a második behúzásba erős rávágást kaptam, majd rövid, mégis ellenállhatatlan húzás következett. A fék engedett, precízen lekövetve a csuka kifutásait. Rövidesen megadón a csónak felé úszott a négy kiló feletti csuka, az ominózus ok pedig egyértelműen látszott; a horog mélyen a torkában ült, kopoltyújából erősen szivárgott a vér. A lehető legnagyobb óvatossággal próbáltam közelebb terelni, bottal nem feszítve a beakadt horgot, míg végül megnyugodott annyira, hogy sikerült kézzel kiemelnem. Két fotó erejéig türelmesen várt, de már a visszaengedés előtt éreztem, ahogy megfeszül a teste, és ugrani készül. Nem akartam mindenáron a csónakban tartani, volt neki elég baja, így hagytam, hogy egy ugrással újra birtokba vegye a vizet.
A fárasztás második részében végig a halat figyeltem, de a megakasztás pillanatában tényleg akkora erő „ugrott neki” a botnak, amiben nem tudtam nem a felszerelésre koncentrálni. Ritka az a lehetőség egy tesztbot tiszavirágnyi „pályafutásában”, hogy valóban eleven, elemi erő tegye próbára. Az Infinity-Q-nak ezen a forgatáson megadatott ez a lehetőség, és élt is vele. A bő négyes csukámnak sikerült egy olyan heves támadást produkálnia, aminek kivédésében a bot gerince is szerepet kapott. A fárasztás első pár méterén és másodpercében irányított csak a hal, de ekkor éreztem azt a jóleső érzést, amibe bármekkora csukát képes belelátni a horgászszem. Aztán persze a hal lendülete kifulladt, és a statikus húzásban már megmutatkozott a tényleges tömeg, de így is kellemes, élményszerű perceket okozott a 15-45 grammos pálcával.
A botot semmiképpen nem nevezném keménynek, inkább a szíjas és az acélosan rugalmas jelzők illenek rá amellett, hogy valóban gyors bot. Ez utóbbi nyilván könnyűsége okán is adódik, viszont az Infinity-Q Spin szerencsére nem azok közül az újhullámos bottestek közül való, ahol szinte csak a túlfeszített, rideg karbon keménysége jön át. Ezek a botok a dobáskor könnyen alattomos gubanccal lephetik meg a jóhiszemű horgászt, ezzel szemben a Daiwa Infinity-Q-nál ezt az élettelen feszességet még véletlenül sem tapasztaltam.
Számomra különleges élmény volt az Infinity-Q-val horgászni, kicsit mintha a régi, okos botjaim nosztalgiája köszönt volna vissza egy modern könnyűséggel párosulva. A bot „üresen” megsuhogtatva nem hajlandó az első felénél többel dolgozni, viszont dobás közben, de leginkább nagyobb hal alatt már érezhető a nyélig ható hajlás. Az alsó tag rugalmas erőtartaléka az, ami a csukák gyors megugrásait elnyeli és a fárasztások során további biztonságot ad. A bot erejéhez párosuló súlyelosztás kéri a Procaster 3000X zsinórral feltöltött 330 grammját. Ez az a tömeg, ami balanszba hozza, a markolat elé két centire helyezi a felszerelés súlypontját.
A bot paraméterei:
| Daiwa Infinity-Q Spin 270 | |
| Mért hossz: | 272 cm |
| Dobósúly: | 15-45 g |
| Tömeg: | 176 g |
| Anyaga: | karbon |
| Bottest vastagsága (a spiccnél) | 1,9 mm |
| Bottest vastagsága (a nyél felett) | 11,3 mm |
| Részek száma: | 2 |
| Szállítási hossz (tokban): | 146 cm |
| Gyűrűk: | 8 db Fuji Alconite |
| Orsótartó: | csavaros |
| Nyélborítás: | parafa |
| Nyélhossz az orsótalptól | 40 cm |
Az Infinity-Q Spin sorozat külsőségeiben is a felső kategóriás botok érzetét adja; a bottest Fuji orsótartóval és gyűrűsorral szerelt, diszkréten elegáns megjelenésű. A kéttalpas gyűrűk eldolgozása vékony, lila színű cérnával kapott alig észrevehető, minimum designt, míg a nyéltag előtt pár centis, titán hatású ötvözetbe gravírozott Daiwa logó áll az örökkévalóságnak és az arra igényeseknek. Az orsótartóban is parafázott, nem túl vastag nyéltag kellemes és stabil fogást biztosít. A nyél a szokásos fém zárókupak helyett egy strapabíróbb, hypronszerű, kemény szivacs lezárást kapott. Nagyon is figyelemre méltó még a szériatartozék félkemény, elegáns és praktikus bottok, melyben a kétirányú cipzár segítségével akár orsóval felszerelt állapotban is szállíthatjuk a botunkat.
A teszthez és a bothoz választott orsó a Daiwa Procaster sorozatának 3000X méretű darabja volt. Ez egy tíz csapágyas (+ 1 tűgörgős nyaki csapágy, és természetesen a csapágyakból a zsinórvezető görgőbe is jutott), kifejezetten pergetésre ajánlott modell közepes sebességű, 5,3:1 áttétellel. Fémes megjelenésű, de grafitházas orsóról van szó, melynek dobja és pótdobja viszont valóban fém. A dobok kapacitása: 30-asból 185, 28-asból 220 méter.
Az orsó felkapókarja a Daiwától jól ismert újítás, egy üreges acélcső, amely ezáltal könnyű és nagyobb erőhatásra sem hajlik, deformálódik. A hajtókar gyorszáras megoldással be- illetve kihajtható. Sima futású, a tíz csapágy okán bizonyára komoly élettartamú darab, egyenletes, hosszan állítható, hiba nélküli fékrendszerrel. Ha a felsoroltakat és a használhatóságot is figyelembe vesszük, az árát tekintve is kedvező konstrukcióról beszélhetünk.
Az orsó paraméterei:
| Daiwa Procaster 3000X | |
| Dobátmérő: | 48 mm |
| Áttétel: | 5,3 : 1 |
| Tömeg (zsinórral mért): | 330 g |
| Orsóház: | karbon |
| Féktípus: | első fék |
| Dob: | alumínium |
| Pótdob: | alumínium |
| Kapacitás: | 0,30 mm - 185 m |
| Csapágyszám: | 10 + 1 db |
| Zsinórbehúzás: | 79 cm |
A bot és az orsó együtt jól használható párost alkottak, noha igaz, hogy a bot egy kategóriával magasabb „súlycsoportba” tartozik, ami az árban is megmutatkozik. Sokoldalú, ügyes botnak érzem a Daiwa Infinity-Q Spin 15-45 grammos modelljét, talán éppen ezért is leginkább általános botnak ajánlom. Könnyű és közepes támolygó kanalakhoz, wobblerezéshez, közepes gumicsalikhoz egyaránt illik a hossz és a dobósúly, az érzékenység pedig egyik módszerhez sem hagy kívánnivalót maga után. Specifikusan a gyors halakhoz (csuka és a balin) ideális, de süllőzni is kiváló botnak tartom, épp az acélos gerinc és a gyors csillapodású, mégis rugalmas bottest miatt. Általános pergetésre nagyon jó választás, bátran merem ajánlani.
Írta: Gégény Viktor
Videó, fotó: Takács Péter
