Idén a szokásosnál is jobban vártam az április elsejét és azzal együtt a csukatilalom végét. Kedvesemmel csukapergetést terveztünk bolondok napjára. A folyók áradó tendenciát kezdtek mutatni, az ártéri holtágakban viszont a nagy tavaszi áradás elmaradása miatt alig volt víz, így egy közeli csatornát vettünk célba. A csatornahorgászat jó kihívásnak tűnt, és jó lehetőséget biztosított számunkra, hogy minél gyorsabban csillapítsuk csukafogás iránti vágyunkat.
Habár kaptunk egy-két bíztató hírt a kiszemelt vízterületről - ami köztudottan csukás víz -, sajnos két negatív tényezővel erősen számolnunk kellett. Egyrészt, hogy csukás víz ide vagy oda, a csatorna halállományáráról elmondható, hogy jórészt kis ragadozók élnek benne, mivel a halőrzés itt sem teljesen megoldott (ahogy a környék többi holtágán sem), és a helyiek minden méretű csukát elvisznek.
Másrészt pedig tudtuk, hogy a horgászatra kiszemelt napon is az arra az időszakra jellemző nehéz időjárási körülményekkel kell majd megküzdenünk. Hidegfronti hatást, változékony időt, záporokat, zivatarokat és napközben megerősödő orkánerejű széllökéseket jósoltak bolondok napjára.
A bolondos idő ellenére nekivágtunk a nagy kalandnak, bízva abban, hogy a kis csatorna kellemes meglepetéseket fog majd okozni nekünk. Amikor a felkelő Nap első sugarai megjelentek a horizonton, mi már a helyszínen voltunk és készülődtünk a pergetésre. Próbáltunk minimális felszereléssel nekiindulni a túrának, hiszen a terv az volt, hogy hosszan végigsétálunk a csatornán. Így csak egy-egy bot volt nálunk, egy hátizsák némi élelemmel, egy teleszkópos nyelű szák (mivel a csatorna partja néhol nagyon magas), valamint egy pergető táska a legszükségesebb műcsalikkal.
Edina a szokásos rózsaszín összeállítását hozta, az Okuma Pink Pearl botot és a hozzá tartozó orsót, azon vékony rózsaszín fonott zsinór, wolfram előke és egy rózsaszín Nevis Swinger gumihal. Én pedig egy 5-20 gramm dobósúlyú Spyker Spin botot, 3000-as Snipe orsót és nanofil zsinórt használtam, csalinak pedig szintén Nevis Swinger plasztikokat próbáltam több színben és méretben.
Először Edina felszerelését állítottam össze, és mikor a saját motyómmal kezdtem foglalkozni, kedvesem már fárasztott is; egy balin ifjoncot édesgetett magához. Menyasszonyom az elmúlt két év alatt már igen jó kapcsolatba került a bodrogi és tiszai balinokkal, így a tapasztalatlan csatornai balin nem tudott neki meglepetéseket okozni, könnyedén be tudta csapni a hajnali fényektől megrészegülten és óvatlanul vadászó balint.
Ezután gyorsan összedobtam a felszerelésemet, mert féltem, hogy ha nem sietek, kedvesem nagyon le fog hagyni. Aztán a gyors akción felbuzdulva vaktában ejtettem be csalim a csatorna vizébe, majd legnagyobb meglepetésemre, még a süllyedő fázisban, apró koppintást éreztem. Bevágtam, és az akadás ült. Első dobásra halat fogtam. Egy apró kölyökcsuka örvendeztetett meg korán reggel.
Csalim mélyen a szájában volt. Gyorsan kiakasztottam belőle a horgot és visszatettem a vízbe. Az első halak okozta öröm kellően felspannolt bennünket, így boldogan pergettünk tovább. Sajnos azonban a hajnali két gyors akció után kicsit alábbhagyott a halak kapókedve. Egy-két rontott kapás, lemaradt hal következett, ami jelezte számunkra, hogy mégsem lesz itt olyan egyszerű a halfogás.
A szél már korán reggel erőre kapott, de még nem lehetetlenítette el teljesen a pergetést. Azt viszont tudtuk jól, hogy valószínűleg tovább fog még erősödni, és a beígért zivatarok sem fognak egész nap elkerülni minket. Éppen ezért próbáltuk kiélvezni a cserkelő horgászat minden percét, igyekeztünk nem túl sok időt tölteni egy helyen, próbáltunk mielőbb továbbhaladni, megtalálni és megfogni a táplálkozásra hajlamos ragadozókat.
Élveztük a nem túl barátságos, szeles tavaszi időjárást, és hogy nagyon szép környezetben lehettünk. Igazi kirándulós horgászat volt ez, a természetjárás és sétálás pedig kifejezetten jólesett a hosszú téli bezártság után.
A kis csatorna nagyon reményteli víz benyomását keltette. Abban biztos vagyok, hogy ha kellően odafigyelnénk ezekre a kis vizekre, akkor nagyszerű horgászvizek lehetnének, nagyobb méretű halakkal, több és változatosabb halállománnyal. Sajnos ottlétünk alatt nem sikerült kilón felüli csukát fognunk, ami persze lehetett véletlen is, de sokkal valószínűbb, hogy nem az, hanem itt is, mint oly sok vizünkön, ez az átlagméret, és habár feltehetően egy-két nagyobb „vad” is van még benne, számuk sajnos túl kevés ahhoz, hogy napi szinten horogra akadjon egy közülük.
A nap folyamán ketten kedvesemmel 10-15 csukát fogtunk úgy nagyjából délig, ugyanis ekkor elért minket egy zivatarfelhő, és jött vele az orkán erejű szél is. Próbáltunk kitartani még egy kicsit, de néha lábainkon is alig tudtunk megállni a vízparton, nemhogy még horgászni is közben. Az erős szél teljesen ellehetetlenítette a pergetést, fel kellett adnunk, így elindultunk visszafelé a kocsihoz.
Ez a túra jó kikapcsolódás volt; nagyon élveztük mindketten. A rendkívül rossz időjárási viszonyok ellenére is tudtunk halakat fogni, és habár a csukák kapókedve korántsem volt ideális, sikerült kitalálnunk a technikát, amivel eredményesek tudtunk lenni. Kis súlyú fejeket használtunk, hogy csalijaink minél lassabban süllyedjenek, és így minél lassúbb vezetési technikát tudjunk alkalmazni. A Swinger gumik nagy korongfarka a leglassúbb mozgatás mellett is szépen, széles vibrációval mozog, ami a passzív halakból is kiváltotta a támadási reakciót.
Sajnos ismét szembesülnünk kellett a halak kis átlagméretével, ami a környékünkön a természetes kisvizekre jellemző. Nagyon szeretek a környékbeli morotvákon, holtágakon, kis tavakon pergetni, egyrészt mert nagyon szép vizek, amiknek megvan a sajátos varázsa, másrészt kihívást jelentenek a hozzám hasonló, a természetes, vad vizeket kedvelő cserkelő pergető horgászok számára.
Sajnos azonban évről évre azt tapasztalom, hogy a helyzet csak romlik, ezek a kisvizek egyre kevesebb és egyre kisebb halakat rejtenek. Sok vízterület folyamatosan zsugorodik, elmocsarasodik. A partjukon egyre több a szemét, nemcsak a horgászok által otthagyott szemét, hanem minden egyéb háztartási hulladék is, amit a helyiek tervszerűen, rendszeresen hordanak oda. Csak remélni tudom, hogy lesz majd változás valamikor, és nem tűnnek el ezek a vizek örökre. A természet sem adja fel soha, nekünk sem szabad!
A horgászat hangulatát az alábbi kisfilmmel is igyekszem bemutatni:
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Rónavölgyi Edina és Szalai Gábor László
