Számomra évek óta a március a horgászszezon legkritikusabb időszaka, mivel ebben a hónapban a legtöbb pergetve jól fogható ragadozóhalunkat tilalom védi. A süllő és a balin tabu, és még a csuka is a hónap végéig, a harcsázáshoz pedig még kicsit hideg a víz. A pergető horgászok zöme ilyenkor ultra light botot ragad és megpróbál domolykózni vagy sügérezni, és ez a módszer nagyszerű élményeket tartogat számunkra a szűkmarkú tél után. Titokban azonban mindannyian várjuk a folytatást, és az igazi feloldozást azért mégis csak az április hozza el számunkra, amikor is vizeink tigrise újra foghatóvá válik…
Barátommal, Pistivel április 2-ára beszéltünk meg egy kis délutáni pergetést. Ez a szombati nap minden tekintetben olyan volt, mint a többi, kivéve egy aspektusát, mégpedig azt, hogy a hosszú tilalmi időszak után ez volt az első hétvége, amikor csukára pergethettünk.
Mivel délelőtt mindkettőnknek halaszthatatlan teendői voltak, csak egy rövid délutáni pecát terveztünk, és vasárnap sem terveztük, hogy vízre szállunk. Felmotoroztunk a folyón ahhoz az ártéri kifolyóhoz, ami már sokszor szép élményekkel ajándékozott meg minket.
Amikor megérkeztünk célunkhoz, rögtön feltűnt, hogy elég erőteljesen folyik kifelé a víz. Az ártéren még sok víz volt, és mivel kevés helyen tud visszafolyni a megáradt folyó, ez a folyamat akár hetekig is fennállhat.
Ezúttal nem horgonyoztunk le a kifolyó előtt, hanem bementünk a belső ágba egészen a betonzsilipig, ahol ömlött a víz. Nagyon jó pályának nézett ki, hiszen a zúgva átfolyó víz oxigénben rendkívül dús, és az ártérről rengeteg apróhal érkezik vissza a folyással az élővízbe. Ilyenkor szinte mindenféle ragadozóhalat meg lehet találni ezeken a helyeken. Persze szokásaik és előfordulási helyeik fajonként változnak. A balin a kis kifolyó teljes széltében rabol, de leggyakrabban közvetlenül a sodrásban és a limányos visszaforgókban. A csuka ezzel szemben kerüli az erős sodrást, inkább a belassuló vizeken áll ki partszélbe, onnan leselkedik áldozatára.
Az rögtön látszott, hogy rengeteg a táplálékhal a vízben; folyamatos halugrások és vízgyűrűk jelezték, hogy ez terített asztal a ragadozók számára. Hamarosan fröcskölő rablásokra lettünk figyelmesek; a balinok rendre a felszín közelében torlódó kishalak közé rontottak. Ez értelmet adott a mi jelenlétünknek is, bár a balin nem lehetett célhalunk, hiszen tilalom védte.
Taktikánk ezért a következő volt: túlmentünk a közvetlen kifolyón és a sodrás mögötti kis öbölben horgonyoztunk le, ahol a csendes vízen csukákat sejtettünk. Látszólag a kis, eldugott öböl élettelennek tűnt: itt nem voltak hangos rablások, és kishalra utaló jel is jóval kevesebb volt, de mi reméltük, hogy a nyugodt felszín alatt kegyetlen csaták zajlanak. És végül igazunk lett…
Műcsalis dobozainkból inkább a támolygók és körforgók kerültek elő, így is próbáltuk szűrni az estleges egyéb ragadozókat. Nem sokkal a horgászat megkezdése után barátom már halat húzott a csónakhoz, sajnos azonban az érdeklődő nem a várt krokodilpofájú volt: Pisti mélyen vezetett forgóját egy őn kapta el hevesen. Ha lehetséges ez, akkor még a szokásosnál is óvatosabban bántunk a nem várt hallal és gyors fotózás után visszaengedtük a vízbe.
Ezek után felgyorsultak az események. Amíg én különböző wobbler újdonságokkal - zömében felszíni wobblerekkel - próbáltam kapást kicsikarni a kis öböl halaiból, addig barátom rövid idő alatt két szép csukát akasztott az általunk nagyon kedvelt piros színű Abu Reflex forgóval. Lassan be kellett látnom, hogy a mélyebben és lassan vezetett „vas” ezúttal fogósabb, mint az általam erőltetett fahalacskák, ezért én is váltottam. Pisti sikerein felbuzdulva én is váltogatni kezdtem a támolygókat és a forgókat. Végül egy ezüstszínű Orkla maradt a pergető karabineremben.
Már kezdtem magam kellemetlenül érezni, hogy barátom ilyen csúnyán lehagyott fogásaival, amikor egy látszólag lehetetlennek tűnő helyre ejtettem a támolygómat. A part mentén visszaforgó víz egy bedőlt fa ágai alatt csordogált az öböl belseje felé, én pedig olyan pozícióban voltam, hogy sikerült csalimat pontosan a part és a vízbe hajló ágak közé pottyantanom. Ahogy az lenni szokott ilyenkor, talán egyet, ha tudtam tekerni az orsó karján, csalimat már el is ragadta valami ismeretlen erő a mélyből. Azonnal bevágtam, amire a vizek tigrise nevét igazoló hatalmas kirohanással reagált, természetesen az akasztás irányával ellentétesen, egyenesen a fa ágai alá. Izgalmas pillanatok következtek…
Vissza akartam fordítani, ezért erőltettem és lefogtam orsóm dobját. Az erős fonott zsinór bírta a terhelést, a bot pedig iszonyatosan bólogatott a kezemben. Halam kidobta magát a vízből, és immár a levegőben próbált szabadulni a horogtól, de még mindig a kritikus területen, a bedőlt fa ágai alatt. Végül a rugalmas bot csak felőrölte erejét, sikerült kivezetnem az akadóból. A csónak előtt még leírt néhány kört, de már tudtam, hogy az enyém lesz. Büszkén emeltem be a csónakba idei első csukámat.
Miután megszabadítottam a horogtól, lefotóztuk és mehetett is vissza. Ekkor kezdtem igazán élvezni a horgászatot. Az elkövetkező szűk két órában kétségtelenül az új év addigi legizgalmasabb pergetését élhettük át közösen.
Még ugyanezen a helyen dobtunk párat, és fogtam még egy csukát, aztán úgy döntöttünk, hogy beljebb állunk a csónakkal és az öböl legbelső részét is megpergetjük. Lehorgonyoztunk az optimális helyen úgy, hogy szinte minden jobb akadót és a jónak vélt partszéli haltartó helyeket is gond nélkül meg tudjuk dobni. Nem akartuk rontott dobásokkal és a műcsalik kiszabadításával tölteni az időt. Egyszerűen csak átadtuk magunkat annak az örömpecának, amihez sajnos egyre ritkábban van szerencsénk az élővizeken.
Nagyszerű akcióink voltak; a tavaszi csukák méretüket meghazudtoló erővel és kitartással küzdöttek. Nagyon meglepett minket hevességük és erejük. Több csukaszaltót is láttunk aznap, és a kisebb ragadozók is kirohanással, fejrázással, ugrásokkal próbálták menteni magukat, amivel még inkább élvezetesebbé tették számunkra a horgászatot.
A csukák zöme sérült volt. Alig fogtunk olyan halat, amin ne lett volna valamilyen seb. Sejtetésünk, miszerint a nyugodt vízfelszín alatt komoly csaták folynak a mélyben, beigazolódott, hiszen a szebb csukákon is harapásnyomok, kapófogak okozta sérülések voltak változatos helyeken. Volt csuka, aminek hiányzott a fél farokúszója, vagy éppen a hátúszója volt hiányos. De a legfurcsább talán az a hal volt, aminek a kopoltyúfedője hiányzott, ezt a sérülést nem lehet tudni, hogy szerezhette…
Összesen 12 méretes csukát fogtunk. Természetesen nagyon vigyáztunk testi épségükre; a pontymatrac, a sebfertőtlenítő és a gyors, kíméletes horogszabadítás mind hozzájárul ahhoz, hogy nyugodt szívvel térjünk haza, azzal a tudattal, hogy sok szép halat engedtünk vissza a vízbe, amiket talán legközelebb is megfoghatunk.
Szombati sikerünkön felbuzdulva - természetesen… - félretettük minden elfoglaltságunkat és vasárnap újra az ominózus helyen kerestük a csukákat. Az eredmény nem maradt el. Aznap 15 darabot fogtunk, és bár ezek kisebbek voltak, mint az előző napi szép „krokodilok”, azért a nap végére csak sikerült egy termetes példányt is fognom.
Már kezdett ránk sötétedni, ezért arra gondoltunk, hogy ki megyünk a Bodrogra, és a fényváltás ideje alatt megpróbálunk harcsára is pergetni egy kicsit, de végül maradtunk a szokott helyen, hiszen nagyon jöttek a csukák.
Én a szokásos Abu Reflex körforgóval dobáltam, Pisti pedig egy DAM Effzett kanállal pergetett. Egy hosszút dobtam partszélbe ott, ahol tudtam, hogy a tökleveles már vízközt jár, hiszen a melegedő vízben hihetetlen tempóval növekszik a vízi növényzet. A kis forgó többször el is akadt a feltörekvő növényzetben, apróbb rántásokkal kellett kiszabadítanom. Az egyik ilyen rántás után azonban elnehezült kezemben a bot. A töklevelesből hirtelen kimozdított, ezáltal meggyorsuló csalit egy jobb csuka támadta meg.
Rögtön sejtettem, hogy a nap hala van a horgomon, hiszen addig nem észlelt ellenállást éreztem. A hal rögtön bedobta magát a partszélben vízre hajló bokrok ágai közé. Próbáltam óvatosan az ellenkező irányba tessékelni, és kis huzavona után végül sikerült kivezetnem a nyílt vízre. Csukám fantasztikusan küzdött, nagyszerű élményt okozott. Amikor már sikerült a csónakhoz édesgetnem, még többször visszafordult és a mélybe tört, egyszer a csónak alá is beszaladt. Végül azonban őt is sikerült megragadni és kézzel beemelni. Méltó befejezése volt annak a napnak, és az egész hétvégének is.
Fantasztikus hétvégét zártunk barátommal, közel 30 csukát fogtunk mindössze két délután alatt, és még persze egyéb ragadozókat, mint például sügéreket és balinokat. Élményektől gazdagon, feltöltődve tértünk haza mindketten, és tudtuk, hogy kedvenceinkkel fogunk álmodni. A következő hétvégén már áradt a folyó, frontok zavarták a halak aktivitását, így kevesebbet tudtunk fogni. A vizet járva azonban információkat kaptunk egy eldugott kis ártéri holtágról, amiben állítólag rengeteg csuka van, ezért barátommal elhatároztuk, hogy legközelebb meglátogatjuk azt a gyöngyszemet is. De ez már legyen egy másik történet…
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Bernáth István és Szalai Gábor László
