Úgy hiszem, sokan vagyunk, akik az első lépéseket villantózással, főként csukapergetéssel tették meg. Jómagam sem vagyok ez alól kivétel, ugyanis a helyi kanális partján lettem a pergetés szerelmese. Kézenfekvő, hogy kezdetekben fő célpontjaim a csukák voltak. Az őszi, hűlő vízben meglehetősen étvágyuknál vannak, és viszonylag könnyű őket horogra csalni, amennyiben megfelelő méretű az adott vízterület állománya. Jobb napokon akár többet is foghatunk, az apraja rendszerint elég mohó, ellentétben az öregebb, kiokosodott példányokkal.
Mint azt már említettem egy előző írásomban, a pergetés alapjait állóvízen sajátítottam el, háromféle vízterületen horgászva. A továbbiakban ki fogok térni mindhárom víz adottságaira, hogy hol, mikor és mivel találhatjuk meg a csukákat. Érdemi különbség nincs, a haltartó helyek ugyanazon adottsággal rendelkeznek mindhárom víz esetében. Például, ha egy csatornán találunk egy akadót, vízbe dőlt fát, tereptárgyat, bármit, ami búvóhelyet nyújt a csukának, az a bizonyos akadó ugyanilyen jól fogja tartani a halat egy tavon vagy kavicsbányán is.
Köztudott a csukáról, hogy lesből támad, látása kiváló, véleményem szerint szaglása úgyszintén. A fején található kisebb mélyedések (receptorok) szintén érzékszervként szolgálnak. Ennek funkciójába, magyarázatába azonban most nem mennék bele.
Rángatós, kis ellenállású (twitch) és közepes méretű, klasszikus (crank, shad, minnow) wobblerekhez nálam a bot középerős, azaz medium-heavy és 240 centiméter hosszú. Számomra egy ilyen pálca maximálisan kiszolgálja a felszíni (topwater) műcsalis igényeimet is. Vasakhoz és gumizni már egy fokkal erősebb, heavy botot használok 270-es hosszban. Partról ez jobban kézre áll, ezzel könnyebben vezethetők a támolygók, körforgók és gumihalak a megfelelő szögben, a megfelelő bottartással. Az orsó mindkét boton 4000-es, természetesen első fékes, 8 szálas, jó minőségű fonott zsinórral töltve, ami legalább 12-es.
A szokásosnak mondható „pontyos tavakon” főleg nádasok, hínárfoltok, vízinövények közelében számíthatunk kapásokra. Nyáron kifejezetten nagy hangsúlyt fektettem a mélyebb, keményebb aljzatú részek felkeresésére. Itt általában megtalálom a csukákat a parttól távolabb is, a fenék közelében, ezért elsősorban gumival horgászom, ritkábban mélyre törő wobblerekkel. Amennyiben találunk a víz alatt akadót, vagy valamit, ami tartja a halat, mindenképp érdemes többször rápróbálni a helyre különböző napszakokban. Számos esetben előfordult már, hogy egy konkrét helyen csak reggel, illetve este tudtam halat fogni. Napközben mintha üres lenne a víz, majd ahogy fogyni kezdenek a fények, mintegy varázsütésre megjelentek a csukák és többet is merítőbe terelhettem röpke félóra alatt. Ez talán a táplálékhalak vonulásával hozható összefüggésbe (talán a csukákéval?), nem tudom, de működik, tehát érdemes erre is odafigyelni. Akadó híján szóba jöhetnek még elhagyatott, elkorhadt, öreg stégek és ezek maradványai, ezek közvetlen közelében mindenképp érdemes elhúzni műcsalinkat.
Csatornákon klasszikusnak számító helyek a nádasok egyenetlenségei: öblei, sarkai, vízre hajló nádrétegek stb. Ahogy nyáron a melegben, úgy késő ősszel is szívesen tartózkodik célhalunk az ilyen pályákon, kiváltképp, ha még táplálék is akad bőségesen. Előszeretettel használok támolygó kanalakat, körforgókat, ritkábban rángatós twitchbaiteket és felszíni topwatereket is. Hiszek az újdonság erejében, ennek ellenére a komolyabb csukákat rendre az átlagos és közkedvelt műcsalik adták. Nem titok, hogy ezek a támolygók, méghozzá ezüst és bronzos színben. A körforgóknak ugyancsak szép élményeket köszönhetek, itt meg is jegyzem, hogy esetenként a balinok is nagyon kedvelik őket. Univerzálisak, a legtöbbjük jól dobható, vezetésük egyszerű és gyorsan lehorgászhatunk velük nagy területeket. Kevés kivételtől eltekintve a nappali órák ritkán kecsegtetnek jó esélyekkel, ezért ha nem jutunk kapásig, próbáljuk meg a napkeltét, esetleg a napnyugtát. Ha próbálkozásainkat nem koronázza siker, ne csüggedjünk, kísérletezzünk máshol.
Végül ejtek pár szót a nagyobb, valamint változatos mélységekkel rendelkező bányatavakról is. Igazán nagy csukákkal nem hozott össze a sors a helyi kavicsbányán, mivel nem sok esélyt/időt adtam ennek a víznek, amikor igazán evett a hal. Ugyanakkor ismerőseim fogásai és a „hírek” szerint élnek itt komoly, öreg csukák is. A víz meglehetősen terhelt, a pontytelepítések után ellepi a temérdek horgász, a nyári hónapokban gyakran fürdőzőkkel is találkozhatunk. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezek az idősebb halak mára kiokosodtak és csak nagyon ritkán, rövid ideig táplálkoznak, emellett a mélyebb, nyugis részeken húzzák meg magukat. A kisebb, egy-két kilós csukákból több tucatot fogtam horgászataim során. Szintén jól adták a halat az akadók, bedőlt fák, nádasok öblei, sarkai, bár főként a meder egyenetlenségei azok, ahol kiemelkedő fogásokat értem el. Rendszeresen pergettem egy törés közelében, ahol az egy méter körüli víz hirtelen esik le három, de akár több méteres mélységbe is. Gyakran fogtam csukát a fenék közelében vezetett csalival: a mélyen húzott wobblereket és gumikat egyaránt szépen ették.
A csukák tudatos keresésével megannyi szép élményre tehetünk szert. Kiváló megoldás lehet a kezdő pergetők számára is, akik szeretnének némi rutinhoz jutni és elsajátítani a műfaj alapjait. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a csukával már nem is érdemes foglalkozni, ha kicsit komolyabb szinten űzzük a pergetést! Ellenkezőleg! A legnagyobb közösségi oldalon napvilágot látott egy videó, ahol egy termetes, nem épp mai korosztályos csuka nézegeti, kóstolgatja (és szerintem szaglássza is) a fenéken heverő csalit. Ez is tökéletes bizonyítéka annak, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem egy buta és falánk „gyilkológép”. Adjuk meg a kellő tiszteletet e páratlan szépségű ragadozónak, és kívánom minden kedves, természethez alázatos horgásztársamnak, hogy legyen részük hasonló élményekben!
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
