Az előző részben jerkbaitekről, popperekről és persze a csukákról beszélgettünk. Most az örökifjú vasakról: körforgókról, támolygókról váltsunk néhány szót! A csukák - remélem - nem lesznek hálátlanok. A helyszín továbbra is a Duna egyik holtága, a kezünkben pedig ismét ott a pergetőbot.
Amikor elkezdtem a pergetést, három dolog okozott nekem komoly fejtörést. Az egyik az volt, hogy hol vannak a megfogni kívánt halak, a másik, hogy milyen műcsalit használjak, a harmadik pedig az, hogy hogyan célszerű vezetnem azt. Azóta jártam sok vízen, tekertem kilométereket időről-időre cserélődő orsóimba, megfordult a kezemben tucatnyi pergetőbot, kisebb vagyonra való műcsalit harácsoltam össze, s fogtam jó néhány halat, köztük egy-két szebbet is. És vajon mik azok a kérdések, melyek mostanában foglalkoztatnak, ha pergetni indulok? Hát, hogy hol a hal, milyen műcsalit válasszak, és hogyan vezessem! Nem sok minden változott.
Azt azonban megtanultam, hogy mi a legfontosabb kelléke az eredményes pergető horgászatnak. A HIT. Így, csupa nagybetűvel. Hinni kell benne, hogy ott, akkor, a kezünkben lévő instrumentumokkal és a fejünkben lévő tudással képesek leszünk halat fogni. Én azt gondolom, hogy ez sokkalta fontosabb, mint az, hogy milyen vastag a zsinórunk, milyen márkájú a botunk, orsónk, s hogy műcsalis dobozunkban csak egy tucat kacat csörög, vagy egy fél szekrényre valóból választhatunk. Az is egyszerűen levezethető, hogy miért van ez így. Ha nem hiszünk benne, előbb-utóbb lankadni kezd a figyelem, a mozdulatok gépiessé válnak, végül meggyőzzük magunkat, hogy itt és most ez nem fog sikerülni. S ha idáig eljutottunk, többnyire nem is sikerül.
Megvan hát az acélos hitünk, előttünk a holtág szelíden fodrozódó vize, s gondolatban már a második méteres csukát akasztottuk. Aztán felocsúdunk, kotorászunk a dobozban, mi kerüljön a kapocsba? Mondjuk egy körforgó…
Körforgók
Nehéz lenne ezekről a műcsalikról bármilyen újdonságot írni, hiszen mindenki, aki pergetésre adta a fejét az elmúlt 50 évben, használta őket. Van, aki szereti, van, aki nem. Igen, csavarják a zsinórt, bizony becsülettel. Ez ugyan előtétólom (excenter), vagy egyéb okosság alkalmazásával jórészt kiküszöbölhető, de ilyenek használatára nem mindig van lehetőség. A forgókapocs pedig, legyen akármilyen jó minőségű, hosszabb távon annyit ér, mint a… szóval, mint a pipafüst. A csavarodás monofil zsinór esetén többé-kevésbé gyógyítható a madzag időnkénti kipörgetésével, fonott zsinórnál viszont csak ollóval. A legtündéribb mégis az, ha egy körforgó által megcsavart fonott madzaggal mondjuk popperezni kezdünk, vagy más hasonló, ráncigálva bevontatandó (lásd még, pl. walk the dog) csalit hajigálunk. Akkora macskákat tudunk csinálni, hogy csodájára járnak majd az alapvetően kárörvendő horgásztársak.
Az is kétségtelen, hogy a körforgók - itt inkább a nagyobb darabok - felelősek számos orsó idő előtti „haláláért”. Sok más műcsali mozgatásakor inkább a bot dolgozik, de körfogót használva bizony az orsóval kell sokat kurblizni, leküzdve a pörgő levél néha igen komoly ellenállását. Ez még a jobb minőségű orsóknak is az idegeire megy, nyűvi, koptatja az erőátviteli rendszer elemeit, a gyengébb, pontatlanabbul összerakott darabok pedig, hát… előbb-utóbb kipurcannak.
Ennek ellenére azt gondolom, hogy a csukára való pergetés során a körforgók kikerülhetetlen eszközök. Nem csodafegyverek persze, de időről időre bizonyítják, hogy helyük van a dobozban. Többször előfordult már velem, hogy utoljára vettem elő egy-egy körforgót a táskából, amikor már egy fél horgászboltnyi más műcsalit végigvonszoltam a holtágon hosszában és keresztben is, egyetlen érintés nélkül. Aztán jött az „öreg” és fogatott velem csukát. Manapság ilyen hibát már nem követek el.
Mitől olyan fogósak néha a körforgók? Vannak helyek, időszakok, amikor a csukák tojnak a fejünkre, nem zabálják a sok ezer forint ára wobblereinket, hidegen hagyja őket mindenféle gumiizé, támolygó kanál. A körforgónak mégis odanyúlnak. A válasz nyilván a forgó levél keltette összetett rezgésben rejlik, mely impulzus alapvetően eltér minden más műcsali jeleitől. Hogy mit „látnak” ebben a ragadozók? Zsákmányt, fenyegetést vagy csak idegesíti őket? Nem tudom. De tény, hogy mindegyikükre hatással van.
Csukára horgászva én görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy a lehető legkisebb sebességgel vontassam a körforgót. Bele-beletekerek néha néhány gyorsabb menetet, meg-meghúzom a bot spiccét is közben, de alapvetően azt a legkisebb sebességet keresem, amivel a kanál még forog. Erről egyrészt árulkodik a bot spicce, hisz amikor megáll a forgás, lecsökken az addig folyamatosan pulzáló ellenállás. Másrészt a partszélben is próbálgatom néha az egyes kanalak viselkedését. Érdekes egyébként, hogy minden körforgónak saját lelke van. Ugyanazon típus ugyanolyan méretű darabjai között minimális eltérések vannak, melyek talán csak milligrammok eltérő eloszlásából, a tengely észrevehetetlen, mégis meglévő görbületéből adódik. Épp ezért vannak még az azonos körforgók közt is „szeretem”, meg „kevésbé szeretem” darabok. A kedvencem egy 3-as óarany színű Mepps Aglia volt, melynek a tengelye láthatóan elhajlott, de ez a rút példány kétszerannyi halat fogott, mint a társai. Amikor feldobtam egy parti fára, majdnem megsirattam. Dühömben.
Visszatérve a bevontatás módjára: A legnehezebben az kontrollálható - legalábbis számomra -, hogy tudjam, milyen mélységben jár épp a körforgó. Az indítási mélység, de legalábbis annak változása követhető, ha a vízre érkezés után számolni kezdünk. Ha az első dobásnál mondjuk ötig számoltunk, mielőtt elindítottuk a csalit, akkor a második dobásnál is ötnél indított körforgó a felszíntől mérve közel azonos mélységben kezd működni. Ha a dobás után hagyjuk a műcsalit a fenékig lesüllyedni, s közben számoltunk, akkor könnyen belőhető, meddig kell számolnunk ahhoz, hogy a kívánt mélységet, mondjuk a vízoszlop közepét érjük el. Ez csak közelítőleg igaz, de jól használható. Persze ezt a módszert harminc éve is ugyanígy (vagy jobban) leírták, de hát az elején szóltam: nehéz a körforgókról újat mondani… A vontatási mélység megtartása egyrészt az állandó bevontatási sebességgel, másrészt a bot azonos szögben való tartásával biztosítható. Kis rutinnal az ember keze egy-egy gyorsabb tekerés, botráncigálás után szinte automatikusan visszaáll az eredeti „paraméterekre”. A mélyebben vezetett körforgó esetében célszerű a bevontatást a vízszintestől magasabban tartott spiccel kezdeni és a bevontatás utolsó harmadában a bot spiccét fokozatosan leengedni, így a műcsali a parthoz közeledve nem, vagy csak kevésbé fog felemelkedni.
Itt kell említést tennem egy személyes kudarcomról is. A csatornákon használt műcsalijaimmal kapcsolatban elkövetett cikkem után több hasznos tanácsot, ötletet is kaptam a Fórum látogatóitól. Az egyik ilyen egy remek módszert mutatott be arra, hogyan lehet a körforgók hatékonyságát, fogósságát tovább növelni. Arról van szó, hogy a bevontatást érdemes többször is megszakítani, a csalit a fenékre fektetni, majd azt onnan elemelve megugrasztani. Sőt, egyes előtétólommal használt körforgók - nagyobb mélységnél - képesek már a lefelé süllyedő szakaszban is bepörögni, amit a csukák is díjaznak. Sok jó halat adott ez a módszer. Sajnos nem nekem. Elsősorban nyilván a fakezem miatt. Most azt hiszitek, hogy viccelek, pedig tényleg az van nekem. Kettő. Másrészt azért, mert az őszi időszakban lehullott falevelek túlnyomó többsége előbb vagy utóbb a holtág fenekén köt ki, gyakorlatilag az aljzat egészét beborítva. A fenékre leengedett körforgóval tíz esetből közel tízszer faleveleket szedtem fel, ami nem használ a csali mozgásának. Szóval ez még kedvenc helyemen nem megy, de eltettem magamnak más vizekre, s talán másoknak sem lesz haszontalan. Ezúton is köszönöm!
A körforgók közül a Mepps és a Blue Fox gyártmányait használom leginkább. Rengeteg jó, fogós csali kerül ki más márkák műhelyeiből is, de én ezeket szoktam meg, ezeket használom már évek óta. Mostanában egyre inkább hinni kezdek abban, hogy sikeresen alkalmazhatók azok a körforgók, melyek hármashorgát műanyag szálakkal, tollakkal kötött bojt díszíti. (Úgy látszik, idő kell, mire az én agyamig is eljutnak az egyébként régen ismert dolgok.) Kézügyességem „messze földön híres”, ezért inkább keresem a gyárilag így kiszerelt típusokat. Ettől függetlenül fogtam már csukát olyan körforgóval is, melyet az általam készített bojt „ékesített”. És még mondják azt, hogy nincsenek csodák! Igenis vannak. Mint azt korábban említettem, megpróbálom a körforgót a lehető leglassabban vezetni. A lassú bevontatáshoz a széles levelű típusok alkalmasak.
Azt mondják sokan: Nagy csali, nagy csuka. Van ebben valami, bár jó néhány szép példány akadt már horogra 3-as méretű forgóval. Sőt, egy-két, sügérre apró körforgóval horgászó kollégát is meglep néha egy-egy termetesebb szeplős ragadozó. Mondjuk, lehet, hogy ez utóbbi esetek inkább amolyan szabályt próbáló kivételek. Sekély vízben, hínár fölött húzva én jobban boldogulok a 3-as mérettel, nyílt vízen jellemzően 4-est használok, vagy 5-össel „trombitálok” a csukáknak. Vannak ennél nagyobb méretű gyilokok is, mondjuk egy Mepps Giant Killerhez szerintem már fegyverviselési engedély kéne. Én ilyen extrém nagy körforgókat nem használok, bár igazán kíváncsi lennék, mit (és mekkorát) lehet fogni ilyen brutális fegyverekkel.
A körforgókat legtöbbször a 8-32 grammos, 3 méteres botommal dobálom. A 3-as és 4-es méretű kanalak remekül vezethetők vele, az 5-ös már határeset, annál már kicsit szenved a pálca, a magasabb dobósúly célszerűbb lenne. A lágyabb botokat a körforgókhoz sem tartom előnyösnek, de spicc érzékenysége, különösen a kisebb méreteknél rendkívül fontos. Inkább legyen lágy és érzékeny spiccű, mint gerinces, de érzéketlen.
Támolygó kanalak
Ha az előbb a körforgókról azt mondtam, hogy nehéz bármi újat írni róluk, akkor a támolygók kapcsán csak ismételni tudom magam. A műcsalik egyik legrégebbi, hogy ne mondjam legősibb változata, amit eddig nem derítettek ki róluk, az nincs is bennük. A csatornákon a támolygókkal értem el első fogásaimat, ezért valahová nagyon mélyre vésődött bennem, hogy támolygó kanalakkal horgászni muszáj. Főképp csukára. De azt hiszem, hogy ez az én meggyőződésemtől függetlenül is igaz.
Ha a ragadozók nem a felszínen fröcsögnek éppen, akkor általában a támolygó kanalak az elsők, melyeket bevetésre küldök a csukák ellen. A bedobást követően a csalit leengedem a fenékre, majd megpróbálom azt a fenék közvetlen közelében végigvezetni. A bevontatás nálam szinte soha nem folyamatos tekerést jelent, hanem kisebb-nagyobb húzásokat, emeléseket, melyeket a támolygó vissza-/leengedése követ. A könnyebb, vékony lemezű változatokkal ugyanez a víz középső vagy felső harmadában is eljátszható, bár ilyenkor - én legalábbis - könnyen eltévedek a bevontatás mélységét illetően.
A fenék közelében vezetett, vagy arra lefektetett támolygó kanállal elég sok levelet és egyebet gyűjtök az aljzatról, de valamilyen okból mégis kevesebbet, mint körforgóval. Ilyen körülmények közt eredményesek lehetnek az egyágú, bokorugró horoggal szerelt támolygók (pl. az ABU árul ilyet). Egyszer biztos kipróbálom.
Szívesen használok támolygókat a sekély részeken is, növények mellett vagy fölött, sőt néhanap még a növények között is. A már gyengülő, ritkulófélben lévő, de még a víztetőig nyújtózkodó hínárosokban néha olyat játszom, hogy a könnyebb támolygót konkrétan keresztülcibálom a hínármezőn. Persze nem célszerű feltétlen így kikapálni az összes növényt, csupán néhány dobást ér meg a dolog. Viszont több csukát is köszönhetek ennek a módszernek, mert ezek a csibészek sokszor nem hajlandók a növények széléig kijönni, bent dőzsölnek a sűrűben. Ilyenkor a közelében megmozduló könnyű támolygónak (persze, ha nem épp fél kiló zöldséggel díszítve jön) reflexből is odavág a csuka. Mondom, csak pár rövid dobás, de néha jól fizet. A bokorugró hármashorog jó szolgálatot tehet ilyenkor, de eddig én csak Benyus idevágó cikkének lelkes olvasásáig jutottam, a megvalósításig még nem.
A nyílt vízen szükséges nagyobb dobástávolsághoz (hisz néha épp a holtág közepén eszik a csuka) és a nagyobb vízmélységhez már nem csak a kifejezetten vékony támolygók használhatók jól, hanem a vastagabb, nehezebb „hagyományos” kanalak is. Néhány klasszikust felsorolva: Rublex Orcla, ABU Atom, Toby, DAM Effzett, esetleg a szintén örökzöld Heintz-típusú kanál valamely gyártótól, az ezerféle, fantáziadús saját gyártmányról már nem is beszélve. Ezzel együtt én gyakran használom a nyílt vízen is a vékony kanalakat (itt a GIPO név válik lassan szintén klasszikussá). Elsősorban azért, mert a nehezebb támolygók azonos mélységet tartva gyorsabban vontatandók, illetve azért, mert a vékonyabb kanál hosszabb ideig hull alá, ugyanazt a formát, méretet feltételezve. Márpedig a támolygó összetett mozgásának ez az egyik legszimpatikusabb része, legalábbis a csukák számára. A vékony kanál hátránya viszont a rövidebb dobás, illetve a mélység/aljzat nehezebb érzékelése. Bizony vannak esetek, amikor a 4-5 méterrel hosszabb dobás jelenti a siker egyetlen zálogát. Szóval használok ilyet is, meg olyat is.
A végére néhány általános megjegyzés. Csukára horgászva mindig használok valamilyen harapásálló előkét. A körforgókat tíz esetből legalább ötször torokra veszik a csukák, a kisebb méretű wobblerek és a támolygók is sokszor kötnek ki úgy a hal szájában, hogy a zsinór is a fogak közé kerül. A fonott sem bír többet a csuka szájában, mint a monofil. Leggyakrabban 20 centis wolfram előkéket használok. Szereletlenül veszem, és magam szerszámozom fel őket kapoccsal, forgókapoccsal. Érdekes, hogy a mostanában vásárolt előkéken nem tapasztalom azt, amit régebben rendszeresen, hogy a wolfram szál rövid idő alatt összepöndörödik. Igaz, más márkától veszem ezeket, mint korábban. A 6-9 kilós szakítószilárdságú előkék elegendőek, kellően vékonyak és lágyak, egyetlen műcsalim mozgását sem zavarják. Viszonylag kisméretű, 6-os, 8-as gömbölyű SPRO kapcsokat rakok a végükbe, nálam eddig jól bírták a strapát.
Ha már annyit hivatkoztam rájuk, ejtek egy-két szót az általam használt felszerelésekről is. (Figyelem! A következőkben dicsérő szavak hangzanak el az Áruházban kapható egyes termékekről. Akik ezt nehezen viselik, kérem, egy percre forduljanak el a monitortól!) Kétféle, egy erősebb és egy gyengébb felszerelést használok. A könnyebbik egy Berkley Series One Skeletor (3 méter, 8-32 gramm), rajta egy Mitchell 300X orsóval. A bot könnyű, a spicce kifejezetten érzékeny, de egyúttal feszes, gerinces is. Hihetetlen erőtartalékai vannak, többet tud, mint amit a dobósúly alapján feltételeznénk róla. Nekem nagyon kézre áll. Fonott zsinórral használva a gyűrűkön súrlódó hang keletkezik. Tudom, hogy van, akit zavar, engem egyáltalán nem, vagy már hozzászoktam. Az orsóról csak annyit mondhatok, hogy közel egy éve hibátlanul működik, eltekintve egy apróságtól, melyre egyébként Benyus is utalt itt megjelent cikkében. (A fém dob kicsivel magasabb, mint a műanyag, ezt az orsó nem tölti ki pontosan. A dolog egyébként gépi tekeréssel vagy némi aládolgozással korrigálható, használat közben semmilyen problémát nem jelent.) Őszintén mondom: ennyi pénzért nem feltételeztem volna, hogy ilyen hasznos társat kapok. Remélem, hogy két év múlva is ez lesz róla a véleményem. 0,15-ös fonott és 0,22-es monofil zsinór van a dobokon.
Az erősebb felszerelés botja egy 2,70-es Shimano SpeedMaster, 20-50 grammos dobósúllyal, az orsó egy Technium 4000FA ugyanezen gyártótól. A bot meglepően könnyű, erős, gerinces. Megsuhogtatva talán túlzottan is merevnek tűnhet, de használat közben bizonyítja, hogy kellően érzékeny, spicce remekül közvetíti még a kisebb műcsalik jelzéseit is. Nyélrésze kicsit hosszabb az ideálisnál, de megszoktam már. Az orsót több mint két éve tekerem, probléma még nem volt vele. Könnyű futás, megbízható, precíz fék. Nyilván van jobb is, de egyelőre nem látom az okát, hogy lecseréljem. 0,17-es fonott és 0,25-ös monofil van a dobokon.
Hát ennyit gondoltam megosztani veletek a holtágon eltöltött több mint két év tapasztalataiból. Kívánok mindenkinek annyi és olyan halat a bot végére, amennyit és amilyet kíván magának. S ha valaki a holtágon jár és csukával találkozik, kérem, szóljon neki, hogy hamarosan én is ott leszek megint!
Czender Miklós (bogyo)
