Ősszel, ahogy csökken vizeink hőmérséklete, úgy nő ragadozóhalaink étvágya. Ilyenkor már nem kell olyan sűrűn nyúlnunk a nyáron fogósabb apró csalikhoz. A hideg vízben a ragadozóhalak többsége előnyben részesíti a nagyobb, könnyen megszerezhető táplálékhalakat. Felkerülhetnek hát a nagy wobblerek, óriás plasztikok és a jókora támolygó kanalak is…
A Bodrog folyón előszeretettel pergetek támolygókkal, hiszen nagyon sok szép élményt szereznek nekem a különféle villantók. Ezek a csalik jól dobhatók, lassan és sokrétűen vezethetők, és pont ezért rendkívül fogósak. A jókora kanalakat ősszel nemcsak a csukák szeretik, de más ragadozóhalakat is becsaphatunk velük. Én például rendszeresen fogok csukázás közben balinokat meglepő helyeken, sekély vízben, ráadásul ezekkel az őnök számára túl nagynak tűnő csalikkal.
A támolygók fogóssága abban rejlik szerintem, hogy a ragadozóhalak különösen nagy és könnyen megszerezhető tápláléknak nézhetik őket, mivel sérült, vergődő kishal benyomását keltik bennük. Ezt kell szem előtt tartanunk, amikor támolygó villantóval horgászunk; arra kell gondolnunk, hogy minél inkább elérjük a kedvező hatást. A csali megfelelő prezentálása tehát nagyon fontos.
Csónakommal igyekszem mindig úgy belőni a megfelelő távolságot a parttól, hogy az előttem lévő folyószakaszon található akadókat könnyen és hatásosan tudjam meghorgászni. Ez azt jelenti, hogy minél közelebb akarok kerülni az adott tartáshoz anélkül, hogy megzavarjam a sekély vízben tartózkodó halakat.
Habár a sekély vízben fellelhető táplálékgazdagság megrészegíti a csukákat, és ilyenkor hajlamosak óvatlanná válni - többször követik le a csalit és egészen közel, a csónak mellett rabolnak rá -, azért próbálok minél csendesebb maradni. Érdemes közelebb kerülni a parthoz, nemcsak azért, mert az akadók meghorgászása is könnyebb így, hanem azért is, mert ha elég közel vagyunk, hatalmas élményt élhetünk át, ha végig szemmel tudjuk követni csalink mozgását a víz alatt. A letisztult vízben ilyenkor látjuk, hogyan „működtetjük” a villantót, valamint azt is, ahogy egy krokodilpofájú ragadozó előtűnik a semmiből és fejvesztve ront csalinkra.
A partot legtöbbször alulról dobom, mint éjszakai harcsázásnál nyáron. Így könnyedén be tudok dobni a bokrok alá, valamint pontosan a kívánt helyre tudom ejteni a villantót. Folyóvízen a kanyarok belső ívén kialakult sekély vizek a legjobb csukás helyek. Az elöntött tuskók, elsüllyedt faágak, félig vagy teljesen vízbe dőlt fák mind-mind potenciális csukatanyák, amit érdemes megdobnunk.
A botspicc emelésével és leengedésével kontrollálom a támolygó merülését. Folyamatosan kontaktust tartok a csalival, még akkor is, amikor megállítom a bevontatást és épp hagyom süllyedni azt. A „fémek” egyébként több lehetőséget hordoznak magukban, mint azt elsőre gondolnánk. Vezethetjük egyenletesen, de szakaszosan vagy rángatva, emelgetve is. A legjobb talán az, ha apró, csuklóból indított pöccintésekkel húzzuk, és néha hagyjuk billegve süllyedni, lehetőséget adva így a ragadozóknak a támadásra.
Ne ijedjünk meg a nagy kanáltól, a csukák egészen biztosan be fogják támadni, ha jól vezetjük. Sokkal fontosabb a fém vastagságát figyelembe venni és a megfelelő súlyú csalit kiválasztani egy adott helyhez. A tíz gramm körüli kanalak még alkalmasak az igazán sekély vizek eredményes meghorgászására, de a nehezebbeket már nem tudjuk jól mozgatni kis vízen.
A nagy felületű, vékony lemezből készült kanál tehát lassabban is vezethető, lassabban is süllyed és nyilván sokkal nagyobb hal látszatát kelti a ragadozóban, mint egy hosszúkás, vékony villantó. Mindent összevetve úgy gondolom, megéri nagy támolygókkal csukázni, mert ezek a halak nagykanállal eszik az életet.
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Rónavölgyi Edina és Szalai Gábor László
