Tónival harcsapergetésre készültünk. A tudatos felkészülés mindenre kiterjedt, hogy semmi se érjen váratlanul majd éjszaka kellős közepén. Az újonnan szervált 9 centis SSR eredeti horgait Ownerre cserélem, s még a dobomon lévő fonott zsinóromat is megfordítom, biztos, ami biztos! Felszerelésem kifogástalan állapotban van! A műcsali, azon a horgok, a karabiner és a zsinór mind lehetővé teszik egy nagyobb - akár egy 8-10 kilós - harcsa megfogását is. Csak jöjjön!
Kevéssel fél nyolc után már az autóban ülünk, töprengek a dolgokon. Megszűnik egy idő után az autó zötykölődése, elhallgat a motor, kiszállunk végre. Komótosan összerakom a botot, áthúzom a zsinórt a gyűrűkön - persze rögtön fonott van fenn - lámpámat előveszem, majd mégis inkább az autóban hagyom. Elindulunk az ösvényen, ketten, harcsára vártan.
Hétfő este van, s hiába a hétköznap, két horgász látótávolságban pecázik. Hááát... ha véletlenül fognánk harcsát, akkor annak hamar híre menne.
Immár a vízparton mutatom, merre akadt a tegnapi "kisbajszos", és szerintem merre kellene próbálni. Érzem és tudom, hogy harcsa a teljes sötétedésig valószínűleg nem akad majd, azonban süllő és balin is jöhet... jöhetne. Mert rablás az nincs egy szál se. Azért ez furcsa... Bár, tegnap is alig volt rablás. Lassan besötétedik, amíg tart a félhomályos állapot, látom, hogy a sporttársak éjjelre is maradnak, lámpát látok náluk, meg a bedobott botokat. Végül is zavarni nem zavarjuk egymást.
Pont arról mesélek társamnak, miként is éri majd a rávágás, mennyire más lesz, mint amit a süllő, a csuka vagy a balin üt, mennyire eleven, amikor valami beleüt a wobblerbe. Közben besötétedett, így nyugodtan karabinerelem a rikító SFC-t. Dobok vele vagy húszat, ám sajnos meggyőződés nélkül - vagyis meggyőződésem inkább az, hogy mégis a nagyobbik méret kell nekik. Vissza a nagyobbat. Valami hajt tőlem feljebb, közel a parthoz. Süllőt gyanítok, jóval túldobva rajta buktatom víz alá az SD-t. Remegve közelít felém a remekbe szabott műcsali, amikor mintha elakadnék. De nem, ez annál azért élőbb volt! Durr, bevágok egyet, meg is van, süllő lesz! Társam kérdőn néz, figyel, míg én magamhoz vezetem a megakadt tüskést. Süllőm amolyan szűk kiló körüli, ám nem nagyon tartja magát benne a horog. Vagy gyorsan cselekszem - és egy esetleges "külső akadást" is megkockáztatok - és kiveszem lendületből, vagy tudatosítom magamban, hogy valószínűleg lelép. Párszor voltam már "horogfogta", ebből többet nem kérnék... Ha el akar menni, menjen. Megy is. Pont, mikor már kulcsolnám rá a kezem a tarkójára, csap egy nagyot, egy utolsót, én közben rögtön nyitom ujjaimat, s elkapom kezem a veszélyes helyről, majd halam - a meg nem fogott - búcsút int farkával; még szemüvegem is összefröcsköli. Ez elment. Tóni sajnálja picit, végül is tényleg jobb végig játszani minden akadást a kiemeléssel, vagyis jobb lenne. Annyira nem lombozott le a történet, így dobálok tovább, persze most már kissé beljebbre célozva a wobblerrel.
Kilenc óra múlt. Soron következő dobásomat indítom, ez jól beszáll a mederbe, folyásnak fölfelé. Vizet ér a wobbler, megfeszítem a zsinórt, elindul remegve a fahal, és megjön az a szívmelengető, tudatbénító robbanás, ami belevág wobblerbe, zsinórba, botba s karomba egyaránt. Érzem és tudom már ebből az eleven, nagyot nyomó rávágásból, megjött a harcsa! Szólok - vagy kiáltok? - társamnak, megvan az első. A megakadt hal a folyással jön felém, nem lesz ez veszélyes méretű. Azonban elém érve megindul: hirtelen nyekken a fék, majd hangosan sírni kezd, utána hangja picivel mélyebbre vált, és folyamatosan dalol. Mégis egy jobb darab? Vérnyomásom és pulzusom egyaránt az egekben, a harcsa pedig megy, megy, bár lassan, de mégis húz. Kezemben a bot két kézzel markolva, próbálom erőltetni, az bírja is, de a fék a folyamatos terhelés hatására - milyen jó, hogy mindig ellenőrzöm! - megszólal, így a halon emelni nem bírok. Vészesen csak megy, egyre megy lefelé folyással a harcsa, ez így nem lesz jó, bár most még a part széléhez közelebb húz csak, de ha befekszik a folyásba, onnan hogyan húzom majd vissza? Máris döntök, a part lapos, a kövezésen el tudok bukdácsolni jó hetvenméternyire legalább. Valahol majd csak fölé kerülök, és majd folyásnak szembe fordíthatom, ha ezzel a trükkel be tudom csapni. Elindulok a hal felé, közben feszesen tartom a zsinórt s orsózom a felesleget, végig éles, direkt a kontaktus. Majd hatvan méter után érek vele egy vonalba, még lejjebb sietek, majd a dobra ráfogva picit - nem veszélytelen a dolog, de a féken tovább szorítani nem nagyon akarok, harcifékem így is csutkán - próbálom emelni, magam felé húzni. Ahogy megérzi, hogy emerről húzzák, megfordul. Végre! Kezdek picit nyugodtabbá válni. Fölfelé húz, húz, húz, s egyszer csak begyorsít. Sír már a fék, majd megáll a hal, s ismét felém indul. Velem egy vonalba érve hirtelen megszűnik a kontaktus, majd egy irgalmatlan nagy rúgás következik, s kapcsolatom a hallal újra teljes. Társam mellettem áll, kérdezi, mit tudna segíteni. Elhárítom, most tényleg csak rajtam múlik minden. Talán, majd a kiemelésnél. De hol van az még...
Emelnék a halon, de visszahúz a mélybe, lenn kavar a fenéken, s ismét csapkodja farkával a zsinórt. Perecben hajló botom hirtelen kiegyenesedne, ez azonban nem tart a másodperc törtrészéig sem, s újból perecbe nyomja a hal. Hiába kifli a bot, annyira érzem benne az erőt, hogy csak a bottal próbálom meg húzni. Végre, elindul. Fölfelé megy, zsinórt lehúzni már nincs ereje. A jó 15-18 méternyi húron megy eztán a huzavona. Körpályán mozog immár végig, lefelé húzna, de már nem tud, amikor ismét megszűnik a kontaktus, majd belelobban a botba a húzás. Megtartom, és mintha nyúlna egy kicsit a cucc, ez meg mi? Azonban megindul fölfelé, persze csak amíg engedi a zsinór, majd lefelé, szintén a zászló határáig. Egyre lassabb, és már följebb járhat, néha loccsan a felszín. Na, majd most - mekkora lehet, hogyan akadt? Kattan a fejlámpa, a fekete víz szétnyílik, fölbukkan az elnyíló szájú, fekete harcsa. Wobblerem a szája jobb sarkában, úgy látom, remekül akadt. Ekkor aztán nagyon megnyugszom, innen már semmit sem erőltetek. Próbálom húzni, egyre közelebb, azonban közelségemtől megriad, s mégis levesz vagy 3-4 méternyi madzagot. Milyen jó, hogy az elébb kilazítottam a harcifékem... Fölpumpálom, a víztetőn kavarog már lustán. Ide-oda slattyog, forgolódik, erejével elkészült már majdnem. Újból próbálom csizmám elé húzni, ki is siklik elém, egy óvatos paskolást próbálok. Érintésemtől megugrik, újból néhány méterre távolodik. Fáradt már, rögtön vissza tudom pumpálni, ám most lassabb vagyok, kimértebb. Amikor ismét elibém húzom, óvatosan megérintem a fejét, persze messze a wobblertől. Tűri. Na, akkor most légy határozott, Gábor! Mindent tudok arról, hogy miként is kell megfogni az alsó állkapcsát a halnak, csak gyakorlatban még ekkora halnál nem állt módomban megejteni az ügyet... Ismét lazítok a harciféken, ujjammal lefogom a dobot - elég nehezen megy ám... - és a botot egészen extrém terhelésnek teszem ki, bár ezt a pálcát nyugodtan nyűhetem... Magam mögé hajtva a nyelet, végre elérhető távolságban van az elnyíló halszáj. Ráfogok hüvelykemmel a gerebenfogakra - de érdesek! - megszorítom az állát a többi ujjammal alulról, és evvel a mozdulattal már emelem is kifelé. Majdnem kiszakad belőlem a kiáltás, az eufória hullámai még percekig bennem lesznek, tudom. Tóni mellettem áll, a halat és engem, kettőnket néz. Gyönyörű állat, derekamtól lefelé csak lóg, farka a köveket veri, ahogyan próbálom fölhúzni, a biztonságot jelentő magasabb partra. Tíz kilón fölülinek saccolom, első - hirtelen és adrenalintól homályos... - felindultságomban. Hamar előkerül a centi és a mérleg: 110 centi, tíz kilogramm. Még reszketek, akciófotókat persze valahogy elfelejtettem készíteni, annyira eszembe sem jutott a dolog...
Társam készít rólunk néhány felvételt, én pedig percekig gyönyörködöm a halban. Egészséges - és nekem - óriás. Gyönyörűen márványozott test, erőtől duzzadó, méteres hal. Legyőztem. Itt hever előttem legyőzötten. Csalim érdekesen akadt - érfogóval tudom csak kivenni a horgot, és ekkor jön a meglepetés. A kihajlíthatatlannak vélt Owner-horogágakból kettő majdnem egyenes. Ami fogta, az a szája jobb szélén, fölül, a csontos perem mögött akadt, éppen a gerebenfogak végénél. És a másik kettő? Belenézek a hal szájába, és megértem a dolgot egyből. A száj jobb oldalán, az alsó fogazatból egy olyan két-háromcentis darab ki van törve. Itt nyílt ki tehát a két horogág. S hogy mikor? Valószínűleg akkor, amikor valami furcsa kis nyúlásszerű dolgot éreztem az utolsó farokcsapkodása után. Bár lehetett máskor is, elvégre ehhez csak annyi kellett, hogy menekülés közben, a küzdelem során nyitogassa a száját.
Mára végeztem a pergetéssel, boldogan, fültől fülig érő szájjal csak nevetek, azért lebotorkálok még az akasztás helyszínére. Annyira feszítve van dobomon a zsinór, muszáj lesz dobnom párat. Nehezen megy a dobás, ám valahogy leúsztatom a folyással bevált törtcsőrűmet jó negyven-ötven méternyire, így aztán föltekerhetem zsinegem. Végeztem mára, feleslegesnek éreznék bármilyen további próbálkozást. Társam kérdez, menjünk-e? Válaszom igen. Amíg kihúzom a halat a gépkocsihoz, nevetgélünk, csodáljuk a halat, majd Tóni megjegyzi - a rekorder amur fogásánál jelen voltam -, hogy mégsem kell nekem "kiülősdit" vállalnom az etetett helyén, hogy jó (tíz kiló körüli) halat fogjak. Erre mondom én, a suszter megmarad a kaptafánál...
Természetesen még a partról fölhívom Zsoltot, aki világossá teszi számomra, miszerint holnap is jönnöm kell, azaz jönnünk kell! Ebben maradunk. Harcsás történetem tehát ismét csak folytatással bír...
