Május elején kedvesemmel balinra pergettünk a Bodrogon, amikor egy sporttárs segítséget kért tőlünk. Körülbelül 300-400 méterrel lejjebb a folyón nagy küzdelem zajlott. A kolléga amurozás közben nagy harcsát akasztott, amit a nem épp harcsához méretezett felszereléssel egyáltalán nem tudott irányítani. Odamotoroztunk, átlépett hozzánk, a csónakba, majd a hal után eredtünk. Saját bevallása szerint ekkor már legalább fél órája küzdött a hallal, de mivel nem tudott utánamenni, egyoldalú volt a harc. Még bő félórás küzdelem következett, mire végre megpillantottuk a harit. Aztán többször visszafordult a mélybe, és két sikertelen kivételi kísérlet után csak harmadjára sikerült megragadnom a hal állkapcsát, majd behúznom a csónakba. Bő 20 kg körüli bajszi volt. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy de jó is lenne wobblerrel, pergetve fogni egy hasonlót…
Az ominózus eset után hetek teltek el, sok minden megváltozott a vízen is, esőzések jöttek, amik maguk után vonták a folyók áradását is. A Tisza felvette becenevéhez méltó szőke színét. Az amurozás közben fogott bodrogi harcsa emlékképével fejemben szálltam vízre egyik este, hogy éjjel megdobálhassam a zabolátlanul hömpölygő sárfolyamot.
Órákkal sötétedés előtt indultam, mert messzire akartam felmotorozni, és az áradó Tisza nem könnyű terep még az 5 lóerős motornak sem. Lassan haladtam. Nemcsak azért, mert szembe motoroztam az iszonyatos erejű sodrással, de azért is, mert hatalmas fákat hozott a sáros folyó, amiket nagyon nehéz volt kerülgetni. Nehézkes ilyenkor az előrehaladás.
Igyekeztem a folyókanyarulatok csendesebb oldalán haladni, kerülve a sodorvonalat, hiszen a legnagyobb fákat ott cipelte hátán a folyó. A lassabb oldalon pedig könnyebb volt motorozni felfelé.
Szemem folyamatosan kémlelte a partot. Jobbnál jobb haltartó helyek mellett mentem el. A vízre hajló fák lombjai, bokrok, szakadó partoldal, part menti fák alámosott gyökérzete mind-mind potenciális hely, ahol ott lehet a harcsa. Szinte odaképzeltem a vízre dőlt fák alá a halakat. Szinte láttam a harcsákat, amik a homokpadokra kiszaladt áradás által képzett visszaforgókban bújják a bokrok alját. Elképzeltem, ahogy majd éjjel ott fogok csurogni a csónakommal a fák előtti elvágó vízen, és lágy mozdulatokkal ejtegetem wobblerem a lombok alá, pont a harcsák orra elé.
A hosszú út arra is jó volt, hogy végignéztem a partoldalakat, amiket majd éjjel megpergetek. Felderítésnek is megfelelt ez az út, hiszen a sötétben nem lesz semmi támpontom, csak a tapasztalatom és a helyismeretem.
Miután felértem a kiszemelt helyre, összeállítottam a felszereléseket, befújtam magam mindenhol szúnyogriasztóval (éjszaka nincs bosszantóbb a szúnyogoknál), majd telefonálgatásba kezdtem. A nap ugyan már lebukott, de úgy éreztem, még nem volt elég sötét. Ilyenkor azzal szoktam elütni az időt, hogy amíg várom az éjszakát, felhívom barátaimat és hosszan elcsevegek velük halakról, fogásokról.
Ilyenkor nagyon lassan telik az idő; várnám, hogy leszálljon az éjszaka és körülöleljen teljesen, de csak nagyon lassan érkezik a sötétség.
Már melegebb ruhát is szedtem magamra. Hiába nyár van, azért éjszaka a vízen még tud fázni az ember. Felkerült hát a hosszúnadrág és a softshell dzseki is. Aztán csak eljött a pillanat, amit vártam; elfogyott a fény, és beköszöntött a sötétség. A távolban a bukott Nap még rózsaszín fényekbe borította az ég alját, de ez már nem zavarta meg a tökéletes harmóniát, amit az éjjel hozott el.
Elindítottam hát a csónakom és útnak indítottam sokat látott wobblerem is. Általában szeretek kísérletezni, és az is igaz, hogy még éjszakai harcsázásnál is 2-3 felszerelés van beélesítve a csónakomban. Ugyanakkor tény, hogy kicsit babonás is vagyok, és amelyik csali már bizonyított, azt előnyben részesítem. Nem volt ez másképp aznap sem; egy alaposan megrágott, gerebenfogak által koptatott Heddon Tadpolly wobblerre esett elsőnek a választásom. Felszerelésem lelkét egy Nevis Snatch bot adta, amin 40-es Nevis Secure orsó, annak dobján pedig Nevis Vantage 0,26 mm-es fonott zsinór volt.
Az éjszaka halkan, de gyorsan telt. Nem hallottam rablásokat vagy harcsára utaló buffanásokat. A vadul rohanó folyó szélsebesen röpített magával, igencsak megnehezítve ezzel a dolgomat. Egy jó helyet csak egyszer volt esélyem megdobni, ha elvétettem, nem próbálhattam újra. A mérges folyó egyáltalán nem tolerálta a hibákat.
A nehéz körülményeken kívül ráadásul még hatalmas volt a holdfény is aznap este, ami reflektorként ragyogta be a koszos folyót. Habár a holdfény nekem segített pontosabban dobni, halfogási esélyeimet jelentősen csökkentette.
Már körülbelül másfél órája dobáltam eredménytelenül, ráadásul még csak távoli rablásokat sem hallottam, amik hitet és reményt adhattak volna a folytatáshoz. Már kicsit hitehagyottan lendítgettem wobblerem, amikor történt valami.
A nagy sodrást elkerülve, egy kanyar belső ívén csorogtam, ahol a folyó homokpadokat épít. Wobblerem csobbanására figyeltem, hallgatóztam, hiszen már a vízbeesés hangjából tudható, hogy sikerült-e teljesen a bokrok alá dobnom, vagy sem. Lendítettem, füleltem és bevontattam. Ezt a mozdulatsort ismételtem. Lendítettem, füleltem és bevontattam…
Az egyik lendítés után a wobblerem ígéretes csobbanó hangot keltett, de nem volt időm felfogni, hogy jó helyre került a csali, mert rögtön a beesés hangja után jókora cuppanással le is szedte valami a víztetőről. Az akasztás a kezemben maradt, egy kisebb ráemeléssel tudtam csak lereagálni a történteket, de ez is elégnek bizonyult. Végre hal volt a horgomon.
A meglepődött harcsa komótosan úszott ki a nyíltvízre a bokrok alól. Ekkor még átlagos 3-4 kilós körüli példánynak gondoltam. Szívem hevesen zakatolt. Olyan gyorsan történt az egész támadás, hogy csak akkor fogtam fel igazán, hogy mi történt, mikor a harcsa a csónak elé ért.
Ekkor elszabadult a pokol; felrobbant előttem a víz. Halam heves ellenállásba kezdett. Addig olyan volt, mintha egy tacskót vezetgettem volna pórázon, majd hirtelen olyan lett, mintha egy engedetlen bernáthegyi akarta volna kitépni kezemből a pórázt. A riadt harcsa befordult a csónak alá, és keményen elindult a folyással megegyező irányba. Fékem nagyon keményre volt állítva, így a hal majdnem magával rántott engem is. A botot betekerte a csónak alá, én pedig csak kapaszkodni tudtam a nyelébe.
Gyorsan lazítottam kicsit a féken, de nem vittem túlzásba, nem akartam, hogy túl könnyen tudjon távolságot nyerni, mert akkor könnyebben találhatott volna akadót is. Bíztam a felszerelésem erejében és a jó minőségű horgokban, kulcskarikákban, amiket természetesen én magam cseréltem és igazítottam a harcsázás igényeihez.
Nagy nehezen sikerült megállítani a halat, majd átvenni a zsinórt a csónak orra alatt, így már kényelmesebb pózt tudtam felvenni a fárasztáshoz. Közben az erős sodrás egyre közelebb nyomott a parthoz és egyenesen egy vízbe dőlt fa felé sodort. Az elektromos motorral kitoltam a csónakot a part menti „veszélyzónából”. Ez azonban kicsit sem tetszett ellenfelemnek, aki inkább maradt volna a homokpad közelében. Ismét feldobta magát a víztetőre és keményen forgolódott, próbált visszahúzni a parthoz.
Ekkor már nem engedtem neki, ráfogtam a dobra és visszafordítottam a mélybe. Érezte, hogy nem tudja érvényre juttatni akaratát, így lefordult a mélybe és ezúttal a folyó közepe felé indult el. Engedtem, hadd menjen.
Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy eddig szinte nem is volt időm felocsúdni. Ekkor azonban volt egy szösszenetnyi időm fújni egyet. Halam a mélyben védekezett, nagyokat rúgott a zsinórra és viszonylag kis területen forgolódott. Nagyobb kirohanásokat már nem is tett.
Kis idő múlva fel is tudtam erőltetni a felszínre, ekkor már láttam, hogy minden előzetes becslésemet felülmúlta. Még kétszer-háromszor visszatört a mélybe ugyan, de ezek már erőtlenebb kirohanások voltak csak, így néhány méter után könnyedén vissza tudtam fordítani és újból meg újból meg tudtam levegőztetni. Elérkezettnek láttam az időt, hogy kísérletet tegyek egy beemelésre.
A wobbler horgai azonban úgy ültek a harcsa alsó állkapcsában, hogy nem találtam fogást rajta. Megpróbáltam hát inkább lip-grippel ráfogni, azonban a grip kicsinek bizonyult, nem tudott összezáródni a hal vastag állkapcsán. Emiatt mégiscsak a kézzel történő kiemelés mellett döntöttem. Igyekeztem kivárni a megfelelő pillanatot, ezért még kétszer megpaskoltam a hal fejét, amit heves reakció követett. Majd mikor már tűrte a simogatást, a wobbler horgai mellett kicsit óvatoskodva fogtam rá vastag pofájára és behúztam a csónakba.
A hal, amit megálmodtam magamnak az enyém lett. Nem mértem, de életem eddigi legnagyobb wobblerrel fogott harcsája volt, ez biztos. A mérges folyó megajándékozott ismét, és bizonyította, hogy a kitartás meghozza eredményét.
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Szalai Gábor László és Nagy István (Osza)
