Horgászat szempontjából a tél elég sokáig jó lehetőségek nélkül telt. Az elejét óriási árvíz mosta el, később az enyhe idő tette lékhorgászatra alkalmatlanná az állóvizek jegét. Kitűnő alkalom volt ez a felszerelések karbantartására, műcsalik szortírozására. Azonban, nem ritkán azon kaptam magam, hogy az idő szorgos munka helyett álmodozással telik. Újra meg újra eszembe jutottak a nyári éjszaka sötétjéből jövő, kemény rávágások, felsüvítő fékek, és a botot hajtó, ismeretlen ismerőseim, a harcsák…
Takács Petivel az első közös horgászatunkat is éjszakai harcsapergetésnek terveztük. Aki tudja, hogyan is zajlik egy ilyen horgászat, nyilván azzal is egyetért, hogy ez a pergetés-típus a nehézségi skála tetején foglal helyet. Barátom ennek ellenére ezt a kihívásokban bővelkedő pecát választotta, ezzel nem kis fába vágva a fejszéjét, pontosabban a wobblereit.
Hiába próbáltam eltántorítani, hogy az éjszakai harcsázást nem eszik olyan forrón, hisz még a profik is „eseményekben” mérik a sikert (már az is nagy dolog, ha éjszaka harcsára utaló jelet lát az ember, nemhogy még a horgára is kerüljön egy a bajuszosok közül). Azt is előre jeleztem, hogy a műcsali nem kellően finom vízre érésén, a keltett oldalhullámon vagy bármi apró zörejen rengeteg múlhat, ezért is kíséri kudarc legtöbbször a kezdők próbálkozásait. Ám Peti hajthatatlan volt. Többször is nyomatékosította, hogy neki egyáltalán nem a halfogás a célja, csak szeretné látni, hogy is megy ez. „Nekem már az is élmény, ha látom, hogy fogsz”, hangoztatta. Nem is volt szívem elkedvetleníteni azzal, hogy ha ő hibázik, akkor engem is messze elkerül a harcsa…
Ennek ellenére a jelek kedvezők voltak. Pár nappal korábban jelentős eső esett, amitől a folyó vize kakaóbarnává változott, és mind a légnyomás, mind a hőmérséklet jó irányba tendált. Szép horgászestének néztünk elébe. Na de hány kezdődött már így, és a végén mégis betlivel zárult!
Sajnos ügyes-bajos dolgaink úgy alakultak, hogy szó szerint estefelé indultunk neki a vízi útnak. Szürkületben motoroztunk felfelé a folyón, kerülgetve az uszadékokat. Szerencsére nem túl sok törmelék jött a vízen, így viszonylag egyszerűen a helyszínre értünk. Lehorgonyoztunk, majd amíg a hullámok elültek, felszereltük a botokat, kezünk ügyébe raktunk mindent, és „kényelmesen” elhelyezkedtünk. Tíz órára járt az idő, mikor megkezdtük a part menti csorgást.
A belső íven indultunk, mivel innen hallottuk az első durranásokat. Nem voltak nagy harcsák, de az áradó víz miatt célszerű volt ezt a kevésbé gyors részt választani tanulópálya gyanánt, amíg hozzááll a szemünk a sötéthez és Peti keze a dobásokhoz. Az első „fogások” természetesen fűz- és nyárfagallyak voltak, a kezdeti félóra - a papírformának megfelelően - tanulással telt. Azonban Peti nagyon ügyesen sajátította el a fortélyokat, gyorsan adaptálódott a kihíváshoz. Mindeközben a rablások bosszantóan sűrűre váltottak a távolban…
Több buffanás jelezte, hogy jó harcsából van pár a víztetőn, így esélyessé vált a szebb halak megfogása is. Kétszáz méter csorgás után úgy döntöttünk, mégis áthajózunk a külső ívre, mert a nagyobb jószágok főként innen hallatták magukat. A döntés nem bizonyult rossznak, mivel alig tízméternyi csorgás után „beszákoltam” az első eseményt; a húzott wobblernek goromba ütéssel vágott oda egy - érzésem szerint - többkilós bajszos. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a támadó valószínűleg csak a kefefogsorával tépett rá a műcsalira, ezért érezhettem csupán egyetlen pillanatra a súlyát.
Peti fellelkesült az eseményen, én viszont éltem a gyanúperrel, és wobblercserén kezdtem törni a fejem. Mivel a csónak a következő métereken is nagyon szépen úszott, nem kapcsoltam fejlámpát, inkább későbbre hagytam a váltást. Nem sokkal lentebb pittyegő-csettenő hangokra lettem figyelmes. Egy nagy, vízbe dőlt fa még lombos ágai mögött összeállt sneciraj hallatta magát. Az első dobást még éles szögben engedtem el és túlságosan is betaláltam a kishalak közé. A bevontatáskor ennek ellenére kihagyott egy ütemet a wobbler, amit a megriadó küszök között egy wobblernek szaladó halacskának is betudhattam volna, ám a hetedik érzékem mást mondott. Újra dobtam, már szándékosan rövidet, de ezúttal amennyire csak tudtam, finoman tettem vízre a fahalat. Látszólag nem történt semmi, ezért megindítottam a mélybe wobbleremet. Egy hajtókar-fordulatnyit volt ideje dolgozni a halutánzatnak, amikor rávágás fordította ívbe a botot. Sajnos, az intenzív folytatás elmaradt, nem igazán kellett kapaszkodnom, mivel „csak” egy kettőfeles bajszos tekergett a zsinór végén.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én sok év után is szeretem élményként megélni a horgászatot, ezért is idézőjeles az előző mondatban a „csak” szó. Szerencsére mára elmondhatom, elég sok harcsát fogtam, de emellett újra meg újra igyekszem a helyén kezelni a horgászat élményét. Több ismerősömet láttam már, hogy megcsömörlenek a sok haltól és nem lelik örömüket a pecában. Netán egyre nagyobb és nagyobb halakra vágytak; ahogy nőttek az igények, egyre ritkábban tudtak hozzá illő halakat fogni, hiszen hazánkban (pláne) nincs kolbászból, akarom mondani, nagyhalból a kerítés. Idevágó gondolat, hogy mindenkinek vannak krízisek a horgászéletében. A „nehéz napok” mögött lehet besokallás, lehet hal- vagy időhiány, lehet kényszer, lehet sok minden más is. Mégis azt gondolom, kis átgondolással, a dolgok újraértelmezésével, kiértékelésével logikus alapokon el lehet jutni a jó kompromisszumig úgy, hogy közben mi magunk se hasonuljunk meg, és hogy a végén tudjunk örülni az ezredik harcsának vagy a tízezredik balinnak és legfőképp a vízen töltött időnek…
Szóval, nálunk kellően nagy volt az öröm. Előkerült a fényképezőgép, tetszett Petinek a hallal zárult esemény, tetszett nekem is. Fotózás közben nem tudtam elengedni a fülem mellett az egyre közelebbről hallható tűzijátékot (nem sokkal alattunk szép harcsákat sejtettek a buffogó hangok). A siker ellenére elérkezettnek láttam az időt a műcsali cseréjére, hiszen ez a harcsa sem „kérte” igazán elsőre a wobblert. Sokkal kevésbé mélyre törőt választottam másodikként, ettől reméltem az átütő sikert.
Ahogy a hangokhoz közeledtünk, egyre csak az járt a fejemben, vajon miért éppen ott vannak a harcsák, amikor alig valamivel fentebb itt a tömérdek kishal. Míg ezen morfondíroztam, a sötétben szép lassan körvonalazódott egy elsüllyedt erdő, legalábbis, ami megmaradt belőle. Az évekkel ezelőtt történt partcsuszamlás következményét láthattuk. Már csupán a dárdafák és kifehéredett ágak hirdették, hogy az idő és a víz lassan, de biztosan felemészti a hajdani rengeteget. A fák láttán nyilvánvalóvá vált, hogy az alattuk-köztük örvénylő, mély víz és a gyökerek kuszasága tökéletes nappali búvóhely a harcsák számára.
Villanymotor híján evezővel irányítottam a csónakot, így a lehető leghalkabban értünk a frekventált zónába. Már egészen a rablások közelében voltunk, mikor Peti fahalát valami egyértelműen megragadta, ám a horog nem akadt. A következő bevontatásban én is kőkemény ütést éreztem, megnyekkent a fék, végül mégsem fáraszthattam. A csónakig terülő hullámok jelezték, hogy masszív támadóval volt dolgom, aki az utolsó pillanatban mégis különbséget tudott tenni az élettelen anyag és a valódi táplálék mozgása között. A harmadik kapás már megállt a wobbler hátsó horgán, és kezdődhetett az izgalmas rész, az idegek, az izmok és az adrenalin percei. Ujjbeggyel rátámasztottam a dobra, de különösebb erőlködés nélkül vissza tudtam fordítani a harcsát. Négyesforma volt. Gyorsan a fotógép elé került, nem engedhettem túl sok közjátékot a számára, mert a „tutiban” voltunk.
A c-be hajló bot láttán Peti (és már több ismerősöm is) megjegyezte, hogy harcsázáshoz mérten túl finom bottal horgászom. Ezzel valamilyen szinten egyet is értek, például úgy, hogy a Pó folyóra nem való ilyen 40-80-as „piliszka”, vagy olyasformán, hogy célzottan nagy harcsára itthon sem. Mégis, viszonylag érzékeny (és csak látszólag gyenge) pálcát használok, mert hazai vizeken nem túl virágos a helyzet, pontosabban az arány. Ahol ötven harcsa közül egy esik húsz kiló fölé, ott talán érdemes elgondolkodni… Egyrészt azon, hogy mire horgászunk egy éjszakán át, másrészt azon, hogy ezt mennyire élményszerű felszereléssel tesszük. Én ezt a kompromisszumot kötöttem magammal és a harcsákkal, hozzátéve, hogy fölöslegesen továbbra sem kockáztatok. Ha nagyobb, harminc feletti halak várhatók, szemrebbenés nélkül cserélek a „Pós” felszerelésre. Ez utóbbitól most sem kellett tartanom, ugyanakkor az elsüllyedt erdő bármelyik felszerelésemmel szemben mutatott némi rizikófaktort.
Pár dobással később, ahogy elcsendesedtek a hullámok, újabb kemény rántás futott végig az egész karomon, és a bevágás sem maradt el. Párszor megszólalt a fék, mire a hal hirtelen fejdobálása valamelyest csillapodott. A harcsa irányba állt a sodrásban, majd kígyózó mozgással meglódult. Az ívbe feszült bot spiccét víz alá húzva egyre mélyebbre tört. Kézzel megint ráfékeztem a dobra, de a korábbinál masszívabb ellenállásba ütköztem. Nyilvánvaló volt, hogy szebb ellenféllel van dolgom, ezért nem heveskedtem. Peti láthatóan élvezte a küzdelmet, kattogott is sűrűn a gép, a vége felé már alig láttam a vakuzástól. A fék időnként megszaladt, szépen kérte a zsinórt a testesebb ellenfél, még a végére is tartogatott az erejéből. Pár deka híján tízkilósnak bizonyult, ennek ellenére csak egy pár fotóra marasztaltam. Hamisítatlanul jó érzés volt visszaengedni, látni, ahogy a nagy, márványos, kígyózó test eltűnik a zavarosban.
Már csak szűk negyedóránk maradt a napból, de a folyó nem tudta bőkezűségét mérsékelni. Újabb hallal, egy bő hármas bajszossal fejeztem be a nem mindennapi estét. Petinek sajnos indulnia kellett haza, megszólalt a csodás este kiábrándító strázsája, az éjfélre beállított ébresztőm. Tudtam, ha hajnalig maradunk, minden bizonnyal háromszor ennyi hallal zárunk, és Petinek is betalál a wobblerére egy harcsa. De általában rajtunk kívülálló dolgok irányítása alatt állunk, ilyenkor miért lenne ez másképp? Valahogy mégiscsak felfelé tudott görbülni a szám, hiszen kétórányi peca alatt négy harcsás élménnyel lehettem gazdagabb, és elsőre sikerült egy kivételesen eseménydús éjszakát mutatnom Petinek.
Élménytársam búcsúzáskor hihetetlenül lelkes és eltökélt volt, hogy legközelebb újra nekivágunk a jellegzetes rablásokkal teli folyónak, és még többet fogunk… Nem akartam lelombozni, hogy ehhez hasonló, intenzív harcsás este jó, ha évente egyszer adatik. Pedig már akkor is tudtam, hogy ez az augusztus esti élmény, a folyó e ritka ajándéka lesz az, amiről a téli, horgászattól mentes napokon sok fontos teendőt megváratva álmodozni fogok…
Írta: Gégény Viktor
Fotó: Takács Péter
