Ősszel, az első komolyabb lehűlést követően a harcsák a megkezdik a felkészülést a télre. Rendszerint október második felében már a vermelőhelyek felé veszik az irányt, a nagyobbak magányosan vagy kisebb csapatokban, míg a pár kilós egyedek egész nagy bolyokat alkotva készülnek elfoglalni a víz valamely mélyebb pontját. De mielőtt ténylegesen lehűl a víz, és beáll az igazi tél, kihasználnak minden kedvező alkalmat, és az utolsó pillanatban is képesek intenzíven táplálkozni. Ebben az írásban és a hozzá kapcsolódó videóban egy ilyen eseményre kalauzolom el az érdeklődőket, ahol többek között választ kaphatnak a hideg vízi, szabályos harcsapergetés jó néhány kérdésére is.
E történet még 2010 tavaszán kezdődött, amikor is debreceni egyetemi éveim kedvenc horgászhelyére, a Keleti-főcsatornára vezetett a nosztalgia. A „KFCS”-t, ahogy sokan hívják, nehézségi szintje alapján (bizonyos időszakokban különösen) „fekete pályának” tartom. Minden elismerésem azoké a pergetőké, akik éveket tesznek fel az életükből, hogy e vizet és halainak szokásait kiismerjék.
Egy ilyen elszánt és profi horgászokból álló különítménnyel találtam magam szemben azon a bizonyos tavaszi hajnalon, pedig igencsak pirkadati órán érkeztem. A „velem egykorú” srácokkal könnyen barátságba kerültem, és nem kellett sok ahhoz sem, hogy kiderüljön, kivételesen hasonló, C&R szemléletű, sportszerű pergetőkkel hozott össze a sors. Kellemes élmény volt az is, hogy korábbi írásaimból már ismertek, így már a kezdetektől kellő bizalommal voltak irányomban.
Azért úgy éreztem, ha elvárás nem is, de némi kíváncsiság van a fiúkban, mármint azt illetően, hogy vajon mit tud a „messziről jött ember” kivarázsolni a főcsatorna vizéből. Természetesen magam is szerettem volna mutatni valamit, így belehúztam, és egy épp méretes süllőcske után twisterrel, szabályosan, szájba fogtam egy tíz centis törpeharcsát. Még alig ocsúdtunk fel a csodálkozástól vegyes röhögésből, amikor egyikük egy kilós folyamival kontrázott a törpére. Innen már egyenes út vezetett a „ki-mit-hogyan szokott fogni” kezdetű anekdotázáshoz, melynek fő témája a harcsa volt.
A jó ismeretségből jó horgászbarátság lett, minek eredményeképpen október végén megcsörrent a telefon. Zoli volt az, akivel a tavaszi pecát követően leginkább tartottam a csapatból a kapcsolatot. Szinte súgta a telefonba, hogy a vermelő közelében már fogják a harcsát, ha gondolom, és van időm, nézzek rá a vízre. Kétszer nem kellett mondania…
A bot: SPRO Henk Simonsz Signature Allround Baitcast
A feladat megoldására egy csukázáshoz érkezett, de nagy tudású és széles spektrumú tesztalanyt, a SPRO egyik zászlóshajóját, a HS Signature Allround botot választottam. Ez a prémium kategóriába tartozó pergető pálca sokak számára már nem ismeretlen, hiszen két korábbi írásban, Kiss Gábor bemutatásában már olvashattunk róla.
| SPRO Henk Simonsz Signature Allround Baitcast | |
| Mért hossz: | 250 cm |
| Dobósúly: | 20-50 g |
| Tömeg: | 167 g |
| Anyaga: | karbon |
| Bottest vastagsága (a spiccnél): | 1,9 mm |
| Bottest vastagsága (a nyél felett): | 10 mm |
| Részek száma: | 2 |
| Szállítási hossz (tokban): | 130 cm |
| Gyűrűk: | 9 db Fuji SIC |
| Orsótartó: | csavaros Fuji |
| Nyélborítás: | parafa |
| Nyélhossz az orsótalptól: | 42 cm |
A bot, azon túl, hogy Henk Simonsz nevével fémjelzett, nagyon különleges, már-már stílusosan vagány pálca. Elsőre kézbe véve azonnal feltűnt pehelykönnyűsége és gyorsasága. Sosem mondtam volna, hogy akár harcsapergetésre (bizonyos mérethatárig) alkalmas botról van szó, ha előtte nem próbálom ki a csukás tavamon, és nem győződöm meg különös acélosságáról. A koppanós rávágások szinte fémesen csengenek a boton, a kapásról kis odafigyeléssel biztosan nem maradunk le. A bot fárasztáskor progresszív módon dolgozik, a végig acélosan rugalmas erőtartalék elnyeli a nagyobb halak kirohanásait is, a gerinc komolyan terhelhető. Az erősen hínáros terepen jól vizsgázó, feszes és pillekönnyű pálca ilyenformán már ígéretesnek mutatkozott harcsapergetéshez is. Ez kapóra jött, hiszen elsőre nem tudhattam pontosan, milyen műcsali típus jön majd szóba a csatornán.
Petivel, a nagy pergetős kihívásoknál elmaradhatatlan, multifunkcionális, de egyszemélyes stábbal napfelkeltére már a helyszínen voltunk. Nem szerettünk volna lemaradni a jó helyekről, noha ezek pontos elhelyezkedését akkor még nem ismertük. Az első buborékok viszonylag könnyen elárulták a halak helyzetét, így célzottan kezdtem meg a dobálást. Eleinte plasztik csalikkal próbáltam a harcsák kapókedvébe járni, de teljes agónia volt a válasz odalentről, noha a legutolsó hínárszálat is tökéletesen éreztem a hegyes spiccen. Érzékeny gumizás ide vagy oda, pár perc alatt kiderült, hogy másféle csalira lesz szükség.
A nyerő csali: az Effzett
A következőkben egy klasszikussal, a 22 grammos DAM Effzett támolygóval kezdtem a mélyben csoportosuló halak vallatását. A boton egyértelműen el tudtam különíteni a harcsák jellegzetesen hosszan érezhető mozgását, ahogy a testüket érintő zsinórtól lökték odébb magukat. Ugyanígy teljesen egyértelművé vált, amikor testre húzva a kanalat, tompa súly ülte meg a botot. Ilyenkor természetesen véletlenül sem vágtam be, mivel biztosan külső akadás lett volna a passzív tömeg vége. Ez nem volt célom, a megtalált és bolyba állt harcsákat mindenképpen szabályosan, szájba akartam megfogni, és erre a novemberben szokatlan, 12-14 fokos levegőhőmérsékletnél minden esélyem megvolt.
A betörő melegfront a víz erőteljes lehűlését belassította, sőt 1-2 fokkal talán meg is emelte a korábbi napokhoz képest. Ez éppen elég volt, hogy az összeállt, de a vermelőhelyet még el nem foglalt harcsák felélénküljenek, és aktív táplálkozásba kezdjenek. Érdekes volt, hogy bár a harcsaboly szinte folyamatosan engedett buborékaival jelezte helyzetét és lassú mozgását, nemcsak az egybeállt raj közvetlen közelében lehetett kapásra számítani. Ez akkor derült ki, amikor a látott jelek mögött jó pár méter távolságban az első erőteljes ütés elérte a kanalat. Fantasztikus érzés volt, ahogy tudatosult bennem, hogy a kőkemény koppanás nem származhat mástól, csak egy agresszíven támadó harcsától. Ahogy a csukáknál, úgy most is végigszaladt a fémes csengés a boton, és válaszképpen a bevágásom is keményen beült.
Csontos szájberendezésű (ez esetben sűrű kefefogsorral rendelkező) halak esetén híve vagyok a rövid, de gyors bevágásnak. Megfelelő felszerelés esetén a sokak szerint fontos második (netán harmadik) bevágásra szerintem semmi szükség. A SPRO Signature Allround esetében az említett acélosság azonnal elvégzi a feladat oroszlánrészét, nem kell sem a többszöri, sem a rátekerős, majd lentről indított bevágásban gondolkodni. Bevallom, ez az acélosság egyébként használat közben mindvégig hihetetlen maradt számomra az alig 16 dekányi bottömeg mellett. Épp ezért bátran merem versenybotnak, sőt nagyhalas versenybotnak is ajánlani ezt a magas anyagminőségű, nagyon karcsú és gyors pálcát.
Azt is elárulhatom, hogy a teszthorgászatok mellett versenykörülmények között is volt szerencsém kipróbálni ezt a botot, mégpedig a Rapala Pergető Bajnokság utolsó fordulójában, a Leveleki-tározón. Sajnos épp busa lehalászás előtti vízleeresztés volt, így a legnagyobb óvatosság mellett sem tudták a versenyzők kikerülni a „busmanokat”. Nekem szerencsére csak egyetlen hal akadt kabátba, de az egy 13-15 kg körüli busa volt, így Henk Simonsz botját brutális erő alatt is kipróbálhattam. Tény, hogy egy versenyen illik minél gyorsabban megszabadulni a helyet szétverő, értéktelen „tehertől”, ezért elég keményen húztam csónakhoz a halat. Versenytársam megrökönyödve figyelte a karcsú Signature Allround bestiális erejét, melynek segítségével gyakorlatilag pár perc alatt, áthorgonyzás nélkül megszabadítottam műcsalimtól a „fenevadat”. Nem szép, de sikeres próba volt az elemi erő megfékezésére, a botgerinc igazi erejének megtapasztalására.
Bár a külsős busához használt erő felért egy harmincas harcsa megfogásával, máskor a kisebb halak is nagyon élményszerűnek mutatkoztak az érzékeny és vékony spicc miatt. Ugyanezen a versenyen egy kilós süllőt, később, egy tiszai holtágon jó csukákat és balinokat is fogtam a bottal. A tapasztalat azt mutatta, hogy könnyedsége, finom spiccrésze folytán élményszerű és nagyon is „élő” hatást ad a kézben közepes és kisebb halaknál is.
A főcsatorna harcsáira visszatérve az első halam, melyet az összetorlódott rucaöröm alatti visszaforgóból fogtam, kereken négykilós volt. Mivel a ragadozóknál a harcsa adja a legnagyobb ellenállást azonos súly mellett, ez a példány szépen dolgoztatott engem és a botot is, főként, hogy már a megakasztást követően magára tekerte a zsinórt. Később két, szűk kilóforma társa követte, de azok már nem törtek ki oldalirányban, játszva a felszínre pumpáltam őket. A kisebb harcsák már könnyebb csalira, egy 16 grammos Effzett-re éheztek meg, ezt a kanalat ugyanis még finomabban tudtam elhúzni a halak között-mellett. Bár a könnyű támolygó még tovább csökkentette a külső akadás veszélyét, a bot ebben a „hiperérzékelésben” is rendkívüli hangsúlyt kapott, így pontosan el tudtam különíteni a valódi kapást a testre húzott zsinórra érkező farkcsapástól, ahogy szoktam mondani: a „lemozdulástól”.
TIPP: védett horgot a harcsáknak!
A külső akadás elkerülésére nagy mennyiségű harcsa jelenléte esetén - támolygó villantó alkalmazásánál főként - sportszerű és célravezető megoldás lehet a védett hármashorog használata. Ez a horogtípus a legtöbb esetben az akadókhoz hasonlóan átsiklik a harcsa testén, viszont az erőteljes rávágáskor gyakorlatilag semmiféle ellenállást sem jelent az akár több kilós erővel összecsapódó állkapcsoknak. A harcsa kevés kivételtől eltekintve erőteljesen ragadja meg a támolygó kanalat, így ez a megoldás gyógyír lehet a valóban sportszerű pergető horgászok számára. Nem csak a Benyus-féle házi készítésű védettséggel ellátott hármashoroggal szerelhetünk, ugyanis a kereskedelemben már kapható kellően erős védettséggel készült, harcsázásra is alkalmas drilling.
Az orsó: Blue Arc 9300
A horgászat másik alanya, az orsó (SPRO Blue Arc 9300) sima futásával szintén fontos kelléke volt a rezdülésnyire finom érzékelésnek. Aki sokat perget, tudja, mennyire elengedhetetlen az egyenletes, teljesen sima és könnyed futású orsó ahhoz, hogy jól vezessük műcsalinkat, és mindig pontosan tudjuk, mi történik vele a víz alatt. Ebben a Blue Arc minden efféle igényt kielégítő, hibátlan társ volt.
Nem is tudom, egy ilyen (ár-teljesítmény arányát látva nem véletlenül) közkedvelt orsó melyik előnyét emelhetném ki elsőként. Nálam hármas holtverseny alakult ki a precíz futás, a csekély tömeg és a könnyed erőátvitel között. A fék úgyszintén nem hagyott kívánnivalót maga után, maximálisan letapadásmentesen indult, és adagolta a zsinórt, amikor csak szükség volt rá.
| SPRO Blue Arc 9300 | |
| Csapágyszám: | 8 + 1 db |
| Áttétel: | 5,2 : 1 |
| Tömeg (zsinórral mért): | 320 g |
| Féktípus: | első fék |
| Orsóház: | alumínium |
| Dob: | alumínium |
| Pótdob: | alumínium |
| Kapacitás: | 0,30 mm - 150 m |
| Zsinórbehúzás: | 75 cm |
Az orsó finoman futó, komolyabb halakkal mégis partiban lévő műszer, amit a teljesen fém hajtókar még inkább hitelesít. A szépen dolgozó fékkel élményszerűen és gond nélkül fáraszthattam, amit természetesen a megfelelő bot-orsó összhangnak is köszönhettem. A (tűgörgővel) kilenc csapágy vajszerű futást adott, minden szituációban kellemes volt horgászni ezzel a finom vonalvezetésű, kellemes megjelenésű orsóval. Áttétele 5,2:1-hez, ami általánosnak mondható, ehhez mintegy 75 centiméternyi zsinórbehúzás tartozik ebben a méretben. Pótdobja az eredetivel megegyező, teljes értékű, szintén alumíniumból készült.
Az orsó dobjára került zsinórt már régebbről ismertem, egy szezonon át volt szerencsém használni, teljes megelégedéssel. Az sem utolsó szempont, hogy a SPRO Fusion PowerBraid az egyik legolcsóbb multifil zsinór a piacon, használhatósága sem régebben, sem most nem hagyott kívánnivalót maga után. A masszívabb akadóktól mentes harcsázáshoz 16-os méretet tekercseltem a dobra, amit a megadott értéknél (szemre) egy árnyalattal vastagabbnak éreztem. Teherbírását tekintve a feltüntetett 11 kg-os értéket viszont bőven elégségesnek véltem.
Mint ahogy a jó bornak, úgy gondolom, a Blue Arc orsónak sem kell különösebb cégér, hiszen egy régről ismert, tartósságát tekintve is bizonyított, méltán népszerű termékről van szó. Gyakorlati tapasztalataim alapján bátran merem ajánlani általános pergetésre, de akinek a szavam mégse lenne elég, Benyhe János tollából a Blue Arc szériáról nagyon profi orsótesztet olvashat a portálon.
Összegző gondolatok
Nem kérdés, hogy a bot-orsó páros nagyon elegáns, harmonikus párost alkot. Legszembetűnőbb előnye, hogy kivételesen könnyű, kis össztömegű együttes, mely erőtartalékait és használhatóságát tekintve tág tartományban mozog mind a használt műcsali, mind a fogható halak fajának és méretének tekintetében. Ezért is állja meg a helyét a felső kategóriában és a versenyzésben is kitűnően alkalmazható, okos botok között.
Mindazon kitartó Olvasókkal, akik eljutottak e viszonylag hosszú írásban eddig a pontig, szeretném a kulisszák mögötti gondolataimat is megosztani, és némi műhelytitokkal élni. Bevallom, elolvastam minden korábbi írást és az összes hozzászólást is a SPRO HS Signature Allroundjával kapcsolatban. Természetesen a saját írásom elkészülte után, mivel még az esélyét sem szerettem volna megadni, hogy - akár tudat alatt - plagizáljak bárkit. Sajnálattal láttam, hogy a korábbi hozzászólásokban milyen kritériumok alapján ítélték meg a botot, és hogy ebből mennyire messzemenő következtetéseket vontak le. Ahogy azt e „cseles sorozat” bevezetőjében is leírtam, számomra egy bot értéke leginkább gyakorlati használhatóságában, tudásában és egyediségében mutatkozik meg. E tekintetben pedig nem az árát éri a HS Allround, hanem a 70-80 ezres kategóriával veszi fel a versenyt! Csak hogy egy összehasonlítási alapot kiemeljek: 167 grammos össztömegű botban nem láttam ehhez fogható acélosságot és erőt, még egy árkategóriával magasabb szinten sem…
Azt is el kell mondanom, hogy jó pár horgászatnyi ismeretségünk alatt a Signature Allround számomra az utóbbi évek legsikeresebb blankjei közé lépett elő, sőt az általam ismert legkezesebb botok között kell, hogy említsem. Az Allround név valóban találóan lefedi a használhatóságot; szinte minden általános műcsali típussal és mérettel megbirkózik, de acélossága folytán leginkább kemény szájú halak (csuka, süllő, harcsa) plasztikcsalis, támolygós és wobbleres horgászatához ideális. Főként azoknak ajánlom, akik egyetlen, sokoldalúan használható, általános pergető botot szeretnének jelentős erőtartalékkal, de a pillekönnyűség érzetének megőrzése mellett.
Akik pedig a cikk és a kisfilm kapcsán kedvet kapnak a hideg vízi harcsapergetésre, kérném, fokozottan ügyeljenek arra, hogy a lehűlő vizekben egyre kevesebb eséllyel bírhatjuk kapásra a harcsát. Sokkal jobban tesszük, ha télidőben már nem háborgatjuk őket, inkább megvárjuk az első komolyabb, márciusi felmelegedést. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor az évszakhoz képest meleg légtömeg tör be, ilyenkor ugyanis a vermelőhelyen is megélénkülnek a bajuszosok, és ha nem is tesznek meg nagyobb távolságot, az eléjük kerülő kishalakra táplálékként tekintenek, és hasonlóan reagálnak a jól vezetett műcsalira is.
Írta: Gégény Viktor
Videó, fotó: Takács Péter
