A harcsarablás hangja… az a csattanás, ami belevisszhangzik az éjszakába. Aki már hallotta, 100%-ig pontosan meg tudja mondani, hogy igen… ez volt A HARCSA. Idővel már méretet is tud „tippelni” a hanghoz, hiszen kis harcsaszáj, kis vákuum, kis csattanás -> kisebb hari. Giga durranásból pedig már el lehet képzelni, hogy vajon milyen méretű száj vákuuma tud ekkora durranást produkálni, és már látjuk is lelki szemeink előtt a 10+, 20+ … sok+-os harcsabácsit, amint prédára vadászik.
Már az elején szeretném tisztázni, hogy ebben a pár soros cikkben nem a harcsázás mikéntjéről fogok írni, hanem azokat a pozitív és negatív élményeket szeretném megosztani az olvasóval, ami a 2013-as évben történt meg velem e különleges ragadozó kergetése során. Tehát lesz szó horogról kézben, sőt arról kétszer is. De lesz szó felszerelés elmerüléséről a Tisza fenekére, de a sikeres percekről is… ám csaliról, mikéntről nem, mert nem az én tisztem azt megosztani, amit mástól tanultam…
Kezdjük az elején…
A hosszúra nyúlt tél nem igazán kedvezett a csónakom felújításának. A gyantázáshoz minimum 15 fokos hőmérsékletre volt szükség, amire tavaly jócskán várni kellett. Korábbi években március közepén már előfordultak ilyen hőmérsékletek, de 2013-ban március 15-én országos havazással tért vissza a tél.
A betervezett csónakjavítások csak tolódtak napról napra odébb. Mindennapi program volt az időjárás-előrejelzés ellenőrzése, vajon mikor jön a jó idő. Egészen április 15-ig kellett várnom, hogy el tudjam végezni a szükséges állagmegóvó javításokat, és 04. 17-én került vízre a csónak.
Az első horgászatra április 20-án került sor. Hogy milyen idő volt akkor? Hűvös és szeles. Nagyon szeles. Legpontosabb jelző a viharos volt rá. Ráadásul a folyó még épphogy túl volt a tavaszi árvíz első felvonásán, így olyan sebessége volt, mint egy raftingpályának.
Valahogyan éreztük, hogy nem sok esélyünk van, igazából biztosak voltunk a nullában, de már olyan hosszúra nyúlt a tél, hogy elég volt, horgászni akartunk lesz, ami lesz. E „mindenáron” döntésnek - melynek később súlyos következményei lettek - tehát nem igazán volt logikus alapja.
Már naplementekor úton voltunk a vízen. Felszerelés összerakása, beöltözni thermo ruhába… mert amint a nap lement, a hőmérséklet azonnal visszaesett a már nem kellemes érték alá. Ráadásul a viharos, hideg szél csak nem akart elállni. Csak fújt és ahelyett, hogy gyengült volna egyre erősebb lett. Egyetlen szerencsénk volt, hogy fentről fújt, tehát nem a sodrással szemben, mert akkor olyan hatalmas hullámok lettek volna egy ilyen szél esetén, hogy vödörrel merhettük volna a vizet a csónakból. Sebaj, nyugtattuk magunkat, maximum egy kicsit gyorsabban fogunk csorogni. Legfeljebb teszünk ki lassítót… haha… Utólag visszagondolva tényleg vicces volt a helyzet.
Már akkor gyanút foghattunk volna, amikor megpróbáltunk kikötni egy kis öbölben várni a sötétet, de a csónak csak nem akart megállni. Hiába a két öntött beton súly, csak vitt minket a szél kénye-kedve szerint.
Ami ezután történt, az már nem került fényképre. Besötétedett, mondtam Sanyinak, induljunk… és már forgott is az elektromos motor propellere, tolta át a csónakot a túloldali fák felé. De jól haladunk… túl jól…
Ja, hogy a szél tol minket, mint az őrült… meg kellene állni. Halló, ez a csónak nagyon nem akar megállni… bumm, be a fák lombkoronájába! Ekkor kicsit felpörögtek az események. A lombkoronának nem volt elegendő hely a csónakban, így az úgy döntött, minket kilök a csónakból. Sanyi barátom el is vesztette az egyensúlyát és hátrabillent. Amikor azonban letámaszkodott, nem a megfelelő helyre tette a kezét. Pont a felcsalizott, a csónakban keresztben lerakott bottestre nyúlt rá, amin ott figyelt a szintén vadiúj Predatek Jindivik wobbler hatalmas, tűhegyes hármashorgokkal. A következő pillanatban már jelezte is Sanyi, hogy nem kívánt behatolás történt az egyik ujjába. Ám a fák alól kijönni még elektromotorral sem volt könnyű, sőt lehetetlen volt. Egyetlen dolgot lehetett tenni, kihúzni a csónakot a sodrással lefele, vissza a nyílt vízre. Azt már nem részletezem, hogy a boton lévő fonott zsinór hány ágban akadt meg közben és milyen kapást produkált mind a botspiccen, mind Sanyi kezében. Új értelmezést nyert a „tenyerében érzi a kapást” kifejezés…
Súly kidob, hogy megálljunk és lássuk, mi történt, de ugyanolyan tempóval vitt minket a víz, mint előtte a betonsúly nélkül. Gyorsan súly fel és mellé még egy nagy betontömb. Na, ekkor már meg tudtunk állni.
Mindez a pár sor nem tartott tovább mindenestől 1-2 percig.
Jöhetett a dolog nehezebb része, megnézni mi is van Sanyival. Mivel nála nem volt fejlámpa (jól elindultunk horgászni, mi?) nekem kellett világítani, nekem, aki még a Vészhelyzet sorozatot se tudja végignézni, a fogorvos is csak úgy fogad, hogy csak akkor, amikor a körzeti doki is a közelben van, mert tuti ki fogok dőlni. Na, én világítsak.
Sanyi megoldotta a dolgot, fogóval kihúzta a kezéből a horgot visszafele. Kemény csávó, az tuti. Na de ehhez kellett az én tökéletes becsukott szemmel történő hibátlan világításom is. :)
Ez a horgászat azelőtt befejeződött, mielőtt egyet is dobhattunk volna.
Ezután jöttek a nullázások sorban. Valamiért nem tudtam halat fogni. Az tény, hogy nagyon korán kezdtük, de azzal nyugtattam magam, hogy így garantáltan nem maradok le arról, amikor megjelennek szélen a harik. Kb. olyan lehetett, mint egy filmben, amikor a tök üres parkolóban a kaputól legtávolabb állt meg a főszereplő, hogy akkor, amikor már sokan lesznek, neki milyen könnyű legyen elindulni haza. Igen ám, csak aznap zárva volt a park… :)
Nem baj, mentünk esténként rendületlenül.
Már pont ott tartottam, hogy á, ott b… meg a harcsa, nem jövök többet, amikor beleakadtunk egy olyan estébe, hogy végre rengeteg rablást lehetett hallani. Igen ám, csak ez az este egybeesett a keszegek és snecik rajcsúrozásával is a part mellett, így annyi volt az táplálékhal, hogy az hihetetlen.
Sok ezredik dobás az évben, és végre egy nagy ütés… majd furcsa ellenállás a zsinór másik végéről. Hát, ez nem az én napom: egy majd kettes dévér fickándozott a wobbler horgára felakadva. Ráadásul egy ág mögött át is úszott, így egy háromszöget zárt be a bot, az akadó és a hal. Ahogy húztam a zsinórt, a hal mintha távolodott volna. Nagy nehezen közel evickéltem és rájöttem, hogy úgy tudom megfogni, ha húzás közben a kezemet mögé teszem és belehúzom a dévért, hogy kiakasszam szerencsétlenből a háromágú horgot. A sors ezt gyorsabban és hatékonyabban megoldotta, ugyanis épp, amikor legjobban feszítettem a felszerelést, az akadó úgy döntött, hogy nem akadékoskodik többet és szabad utat enged a zsinórnak. Így a meglazuló zsinór miatt gyakorlatilag erőből bevágtam a dévérnek, akinek így kiakadt a hátából a hármashorog és egyenesen a hüvelykujjamban landolt. Tövig.
Ezúttal Csabi barátom volt velem, aki sokkal bátrabb volt, mint én, és jelezte rögtön, hogy ő ezt nem is akarja látni, így távol maradt a csónak végében. Bármennyire is akartam, próbáltam kiszabadítani, kihúzni fogóval, a horog olyan jól beépült az ujjamba, hogy meg se moccant. Ami érdekes volt, hogy a szúrás utáni pár percben egyáltalán nem fájt, lehetett rángatni, bár engedni sem engedett, így nem jött ki.
(Erős idegzetűeknek: íme, a kézben horog - kézkép.jpg)
Telefon elő, ehhez orvos kell. Az ügyeleten azt mondták, ezzel nem tudnak mit kezdeni, ne is menjek oda, menjek Nyíregyházára, a sebészetre. Mentőöv volt orvos barátunk, akinek sebészi szakvizsgája is van, így őt hívtam fel szombat éjszaka. Nagyon boldog volt :). De segített: injekció, kis éles olló és ki is vette. Ezúton is köszönöm neki. Nagyon bátor voltam, kivéve akkor, amikor beszúrta a fájdalomcsillapítót, letette a fecskendőt és azonnal vette az ollót, hogy kezdi is, mire heves tiltakozásomat fejeztem ki, hogy legalább annyit várjunk, míg hatni kezd a szer… :). Nos, így ez a horgászat se tartott sokáig.
A balszerencse - és itt most szép szót használtam - ezzel még nem ért véget, ugyanis egy következő alkalommal a felszerelésem egy igen jelentős értéket képviselő részétől sikerült mélyen áron alul megszabadulni. Itt a „mélyen” van igazán a hangsúly.
Történt ugyanis, hogy épp befejeztük egy szakasz dobálását, és bár soha nem tettem eddig oda, beállítottam a botot az orsóig betűzve a csónak belső deszkája alá. Úgy, mint a nagy yachtokon a bottartókba, de itt nincs ilyen, csak úgy betűztem. Kérdeztem Csabi barátom, hogy indulhatunk-e, mire ő igennel válaszolt. A motort beindítottam és lassú, pöfögő tempóval kezdtem fordulni, mire egy csobbanásra lettem figyelmes. Azt már (3 fogó és olló kárán) megtanultam, hogy az ilyesmi sose jelent jót. Hátrafordultam és a sötétben még láttam a botspiccemet elmerülni a kávészínű, áradt, sötét folyóba. Se egy támpont, hogy hol vagyunk, hol történt, se egy felszerelt bot, hogy azonnal rádobjak… Így ez a nap is hamar véget ért, mivel megrövidítettem magamat egy Shimano Technium 4000 FA orsóval és egy Beastmaster bottal… szó szerint mélyen…
Most, hogy így jobban végiggondolom, Csabi volt velem akkor is, amikor a horog a kezembe állt, és akkor is, amikor a komplett cucc elmerült. Lehet, neki vannak negatív hullámai? Csabi, ha ezt olvasod, többet nem horgászunk együtt :)
Ennyi balszerencse után már csak történnie kell valami jónak! Az új felszerelés kiválasztása és megvásárlása mindenképp jó élmény, bár olcsóbb lett volna a régit eladni, nem elhagyni. Mindegy. Botnál maradtam a Shimano Beastmaster szériánál, ami az évek alatt a CX sorozatig fejlődött, így egy 2,1 méteres CX HP lett az új harcsás botom.
Orsóban voltam igazán nagy dilemmában, de ahogy olvasom, sokan vannak hasonló gondban. A Shiminél az árak a fellegekben járnak, és hiába vallom én is, hogy az orsó az Shimano, de nem mindig, pláne nem „mindenáron”. Így döntöttem a Haldorádónál akkor újdonságként behozott Fin-Nor Sporfisher Spinning FS40 orsó mellett. Fél év távlatából mondhatom, nem bántam meg. (szerencsére próbára lett téve nagy hallal is). Nem egy csillivilli szép orsó, de egy erős, monstrum szerkezet és az ára még mindig elfogadható.
A sikeres tesztre június 9-én került sor. Gégény Viktor barátommal mentünk ki harcsákat kergetni, de akármennyit dobtunk a jónak gondolt helyeken, egyszerűen nem volt eseményünk. Végül lehet, egy véletlen folytán, de egy vízbe nyúló bokros terület előtt csorogtunk el, én pedig már minden mindegy alapon felraktam egy mély járású wobblert.
Már vagy 4-5 másodperce húztam, tehát mélyen járt, amikor a kapás annyi volt, hogy a bot végét a vízig rántotta a hal, és elindult a fight! VÉGRE!
15,35 kg-mal ez volt a 2013-as első rekorddöntésem.
Még nem telt el egy hónap se, amikor újra megdőlt az egyéni rekordom, nem is akármennyivel. Július elsején voltunk újra vízen, igazából olyan bambulós napnak indult, mert nem nagyon vettük komolyan a horgászatot. Ezt tetézte Sanyi barátom süllője, ami a balintempónak megfelelő, gyorsan húzott Salmo Thrill-re vágott oda. Idióta hal, ha választani kellene süllőwobblert, tuti nem lenne a Thrill benne a top 10-ben, erre leveszi. Aztán jött a beszélgetés, a sötét várás, a fotók feltöltése a facebookra, majd 10 órakor vettük észre, hogy indulni kellene. Alig csorogtunk 6 perce, amikor láttam egy burványos részt, rádobtam, de semmi. Lassan visszahúztam a wobblert és már a szememmel kerestem, hogy hova dobjam a következőt, amikor a botom szinte a vízbe vágódott, pedig már alig volt tőlem a wobbler 2 méterre, meg kb. ugyanilyen mélyen. BUMM!. Aki átélt már ilyet, tudja, miről beszélek, aki nem, az elképzelheti, de azt szorozza meg 1000-rel, amit gondol, mekkora élmény, ijedség, zaj, adrenalin-bomba ez… kétméternyi zsinór még kint, egyszer felrobban a víz előtted és majd orsóig rántja le a vízbe a botot „valami”…
Akkor verte le, amikor már felfele húztam a wobblert, gondolom, addig lekövette a harcsa. Majd felrobbant a bot, olyan erővel indul lefelé és be a csónak alá. Úgy tudtam kivédeni a bottörést, hogy azonnal orsóig lenyomtam a vízbe, majd körbevezettem a két motor alatt a zsinórt a csónak túloldalára. A hal őrült erővel és tempóval indult el sodrásnak felfelé… Nem túlzás, 30-50 méter zsinórt azonnal lerántott a komoly satufék ellenére. 5-ös fokozattal mentem utána elektromos motorral, de csak húzta le a zsinórt vagy 5 percig sodrásnak felfelé haladva. Utolértük, akkor indult a küzdelem nagyobb része…
A fotók szerint ez vagy 10 perc volt.
Utána azzal matekoltam, hogyan vegyük be a csónakba, de esélytelen volt grippel. Vagy ötször felhúztuk, de csak le és le… Amikor azt hittem, már fel tudom húzni, úgy döntött, hogy ő még visszamegy… Az biztos, hogy maximális terhelésen volt a felszerelés!
Sokat hezitáltam, leírjam-e mi történt, aztán úgy döntöttem, igen. A sokadik kísérletre, hogy megpróbáljam meggrippelni, rájöttem, hogy ez a grip már kevés ehhez, így a kézzel bevétel maradt. Nem maradt más, mint közel húzni amennyire lehet és törölközővel megfogva bevenni.
Egy ilyen mozdulatnál azonban megtörtént a baj, negatívba húztam a botot úgy rendesen, ám a harcsakoma mozdult egyet, és a bot szétrobbant. Megmondom őszintén, nem fogtam még ekkora halat, így nem biztos, hogy akkor, ott jó döntést hoztam az erős húzással.
A bottörés pillanatában a felső tagrész elrepült a sötét űrbe, a zsinórt abban a pillanatban elvágta a karbon bottest éles pereme.
A hari olyannyira meglepődött, hogy megszűnt a húzás, plusz már igencsak ki volt fárasztva, hogy adott annyi időt, hogy a botot-orsóstól a csónakba bedobva, a törölközővel megtámadjam ellenfelem és az állkapcsára ráfogjak. Ez nem tetszett neki annyira, mert rántott két-három olyat, hogy az egész karom csupa víz lett, de már sikerült jó fogást találni és a csónakba behúzni.
A csónak igencsak jól vizsgázott, mert Sanyi barátom látva a helyzetet engem fogott, hogy ne essek a vízbe, én a harcsát, de tény, hogy mindhárman egy oldalon húztuk a csónakot a Tisza felé, de kibírta bőven.
22:23 volt, amikor az első mobilos fotó készült még a csónakban a barátok részére…
Kihagytam a 20+, 25+, 30+, 35+-os sort és picivel ugyan, de átléptem a 40 kg-os határt, mert 40,54 kg-ot nyomott a hari.
Most itt eldöntheti mindenki, hogy túl gyenge volt-e a bot, vagy tényleg a túlerőltetés miatt adta meg magát, de egy dolog talán segít a döntésben: másnap reggel rendeltem még egy ugyanilyen botot, a törött tag pedig azóta kabalaként a kocsimban van.
Hát ez volt az idei nagy halaim története kicsit bő lére eresztve… lenne még mit mesélni, de nem akarok senkit untatni. Majd idén, 2014-ben!
Végezetül pár szép kép, hogy miért kedvelem a Tisza folyót!
Írta: Takács Péter
Fotó: Gégény Viktor, Imre Csaba, Koperveisz Sándor, Takács Péter
