A menyhalazás az igazán horgászatfüggők módszere. Hiszen miből is áll??? Első és legfontosabb, hogy hidegből, sőt nagyon hidegből. Másodszor sötétedés utáni műfaj, tehát nem elég, hogy majd megfagysz, még ráadásul csak a fejlámpa fényére kell hagyatkozni, akár egy csalizásnál, vagy ami nehezebb, mondjuk az elgémberedett ujjakkal megoldandó horogkötésnél. Harmadszor - pláne a Tiszán, itt, mifelénk - zömében grafitceruza méretű halakat sikerül horogra csalni. Értelmes ember megkérdezi ilyenkor, hogy akkor miért is??? A válasz egyszerű: mert jó! :)
Az előző rész ott ért véget, hogy miután igen tisztességesen felfagyott a csónakunk fenékdeszkázata, úgy döntöttünk, hogy nem kísértjük a sorsot az 1,7 fokos víz felett - kockáztatva egy megcsúszásból eredő nem kívánt fürdőzést -, hanem inkább átautózunk a Tiszalöki Erőmű csobaji oldalára és rápróbálunk egy kis menyhalazásra Karászi Péter barátommal.
Csobaj sokak számára egy igazán nehéz horgászvizet jelentő holtágként lehet ismerős. Walter Tamás világbajnokunk a matchbotozást bemutató filmjében forgatott itt egy epizódot nem is rossz eredménnyel. Ha megnézzük a Google Earth jóvoltából a vizet, láthatjuk, hogy maga a holtág rendszer 3 vízből áll. Ezek közül a felső az, ami horgászatilag igen népszerű, hiszen halfaunája gazdag mind ragadozó, mind békés halakban, emellett a vízmélység is igazán különlegessé teszi a vizet, hiszen nem ritka itt a 10 méternél nagyobb mélység sem. A felső és a középső holtág-darab között vezet az az út, amin eljuthatunk a Tiszalöki Erőmű csobaji oldalához. Autóval ezen a szakaszon lassan ugyan, de át lehet jutni… feltéve, hogy nem volt előtte komoly áradás, mert akkor az út igencsak járhatatlan. Aki itt szeretne horgászni, annak sok mindenre fel kell készülnie. Az első és legfontosabb, hogy hétvégén annyi a megszállott horgász, mint egy jobb mozifilm premier vetítésén. A második, hogy a horgászhelyeket gyalogszerrel kell megközelíteni, mert egy sorompó áll a parkoló és a halakat rejtő jó horgászhelyek között. A kettő között 100-800 métert kell áthidalni gyalog a szabad horgászhelyek függvényében, amiből nem sok van és azok sem kényelmesek. Nem árt az óvatosság, mert meredek a part, csúszik minden, a víz pedig hideg és mély.
Péter barátom javaslatára minimalizáltuk a felszerelést, hiszen - ahogy mondani szoktuk - a délutános műszakra jöttünk, a korán jövők már elfoglalták a jobb, erőműhöz közelibb helyeket, ezért igencsak sokat kellett cuccolni. Péter nem bonyolította túl, két hagyományos teleszkópos fenekező botot hozott magával, míg én ugyanazt a két rezgőspicces botot cipeltem, amit napközben használtam keszegezésre. Barátom végszereléke egy végólmos, oldalágra kötött egyhorgos - hagyományos - szerelék volt. Én maradtam az általam kedvelt tört gubancgátlós csúszó végszereléknél alul egy darab 20-25 cm-es előkére kötött horoggal. A tört gubancgátlóba egy 40-50 grammos lapos GT ólom került. Ennek oka nem a sodrás ereje, hanem sokkal inkább a praktikusság volt: GT = Garázsban Talált. :). Viszont bíztam abban, hogy a csúszó szerelék jóval érzékenyebb lesz majd, mint a fix ólmos kivitel.
Elöljáróban a lényeg: maga a horgászat leírhatatlanul jól sikerült! Péter mondta, hogy a csalival ne törődjek, ő majd hoz. Mindegy, gondoltam, azért csak viszek 1-2 doboz gilisztát, meg a maradék csontit se vágtam be a vízbe a keszegezés után (mert egész pici küszöket nem fagyasztottam le előző év végén előre, gondolva a menyusozásra). Barátom azonban csak monda, hogy azt a csalit tegyem fel, a mit ő ad, ezzel a kezembe nyomott egy kis kockára vágott bőrös halszeletet. Felcsaliztam, bedobtam.
Eddigi tapasztalatom az volt a menyhalazás során, hogy fogunk pár darabot, majd fél órától, akár másfél órás kapás nélküli szünet… aztán újabb hullám, amikor kapás kapást ér, majd újabb pauza. Lélekben kb. fel voltam készülve arra, hogy a második „menyushullám” után elhangzik tőlem, a „húzzunk hazafelé” mondat…
Nos tehát, bedobtam az első végszereléket és épp a másodikat élesítettem be, amikor a botomon jelentkezett az első vehemens kapás. Erőteljes volt, hiszen a pickerbot volt bedobva és a csúszó végszerelék miatt a csali mozdítását azonnal és egy az egyben közvetítette a spicc. Alig volt bent 2 perce, és már kapás! Mondanom sem kell, hogy azonnal bevágtam, de a hal nem lett meg. Péter mondta is, hogy a második ütemet várjam ki, mert falánkok ezek a halak, de lehet, hogy a túl érzékeny spicc hamarabb jelzi a kapásokat, mint ahogy a horogig eljut a halszelet csócsálásában a menyus. A lényeg, hogy hamar jelentkezett az első hal. Bíztunk benne, hogy jó volt a helyválasztás, az időpont és a lényeg: a csali is tetszett neki…
Innentől kezdve felgyorsultak az események. Folyamatosan kapás kapást ért. Nekem főleg az elején volt több a rontott kapás, míg Péter sorban fogogatta a halakat. Rá kellett érezni az ütemre, hiszen neki az erősebb és érzéketlenebb felszerelésen a kapás nagy százalékban a már megakadt halat jelentette, míg nálam azt is jelezte a spicc, ha még csak a csalit piszkálta a menyus. Jókat nevettünk, mert a feederspiccen a kapást így jellemeztük: di-di-di :). Na, ha jött a második didi, akkor kellett bevágni. Ez a mondat így utólag visszaolvasva igen kétértelműre sikeredett :)
Az elején már írtam, hogy a Dunával ellenétben itt viszonylag csekély a menyusok egyedsúlya. A leggyakoribb fogható méret a méret közeli, de főleg méret alatti, ceruza méretű és alakú menyhal tartományba tartozik. Hiába a nagy horog, a nagy halszelet, a kicsi mohók ugyanúgy felrágják rá magukat. Ilyenkor szükséges a lehető legóvatosabb horogszabadítás, hogy minél hamarabb visszamehessenek a vízbe még nőni. Azonban szerencsére több darabosnak számító menyus is a horgunkra akadt. Ezek mérete kb. 35 és 50 centiméter közé esett.
Olyan sok kapásunk volt, hogy teljesen belefeledkeztünk a horgászatba. Volt, hogy mind a 4 botunk parton volt halfogás miatt. Az adrenalin olyan szinten pörgetett minket, hogy fel sem tűnt, igencsak mínusz fokba húzott át a hőmérséklet. Először akkor tűnt fel, amikor a kéztörlőnek szánt Haldorádós törölközőmet benedvesítettem és az pár perc (!!!) múlva kővé fagyott, és lehetetlen volt vele kezet törölni. Sokkal inkább lehetett volna dörzspapírnak használni…
Utólag elmondhatom, hogy ennek meg is lett a böjtje, hiszen 5 napig voltam 39,5 fokos lázzal beteg a horgászat után. Hiába volt a fullos thermoruha, a jó meleg sapka és a vastagtalpú csizma. Elszoktam a téli pihenő alatt a hidegtől és a legyengült szervezet nem bírta, hogy több órán át igen hideg levegőt kellett belélegeznem. Egy tisztességes felső légúti gyulladással nyomtam az ágyat napokig, pedig nem is emlékszem arra, mikor fordult elő velem utoljára, de lehet, hogy még soha, hogy 4-5 napig folyamatosan lázas legyek. Tehát aki hasonló módon neki akar rohanni a hidegnek, annak javaslom a mértékletességet, mert főleg így tél vége felé igencsak le van gyengülve az ember immunrendszere, könnyen a padlóra kerülhetünk.
Nem esett még szó a csaliról. Sokat agyaltam azon, hogy ezt vajon leírjam-e. Péterrel egyeztetve - hiszen tőle kaptam a csalianyagot - úgy döntöttünk, hogy leírom, hiszen sokan ismerik és használják rendszeresen, akik pedig kezdőként ráveszik magukat a téli menyusozásra, azok lehet, hogy ezzel kicsit eredményesebbek lesznek, a mértékletességükben pedig bízunk. A csali tehát szimpla busaszelet volt, melyet Péter még előző nap alaposan besózott. Ezt legkönnyebben nálunk például a Tesco áruház halpultjánál lehet megvenni ~1000 Ft/ kg áron. 2-3 szelet bőven elég egy kiadós horgászata.
Hogy most, idén a Tiszában van ennyi menyus és jókor voltunk jó helyen, vagy lehet, hogy a csalinak is betudható, de az első perctől az utolsóig folyamatosan volt kapásunk, mindössze pár perces szünetekkel. Addig horgásztunk, ameddig el nem fogyott a halszelet. Rápróbáltam közben kíváncsiságból a gilisztára is, de 15 perc kapástalanság után kitekertem, mert addig Péter mellettem 3 menyust fogott.
Összefoglalva egy kiváló horgásznapot zártunk jó hangulattal, sok halfogással. Ritka szép, felhőtlen, holdfényes, csillagos égbolttal élmény volt a vízparton ülni.
Érdekességképp Csörgits Gábor pont ezen az éjszakán ment ki a Holdat fotózni, így közkinccsé teszem az általa készített képet is.
Írta: Takács Péter (t_peti)
Fotó: Karászi Péter, Takács Péter
