„A folyóvízen sosem tudhatjuk, mi akad a horgunkra.” Már-már közhelyszerű ez a mondás, de minduntalan bebizonyosodik, hogy van igazságtartalma. Bár a fogott hal faját nagymértékben befolyásolja a feltűzött csali, mégis gyakran előfordul velem, hogy én sem igazán hiszek a halfogásban. A legutóbbi tiszai horgászatomra is igazából csak azért mentem ki, hogy „levegőn legyek”, és egyáltalán nem számítottam arra, hogy halat is fogok. Pláne arra nem, hogy harcsát…
A történet egy igazi fülledt, harminc fokos vasárnapi napon kezdődött. Az ebéd után, amikor a gyerkőcöket letettük a kötelező alvásra, valahogy „nem állt a ház”, ahogy a feleségem szokta mondani. Mindenképp ki akartam menni valahova horgászni.
Már régen kinéztem a Tiszán egy szakaszt, ami talán jó lehet rakózásra, de még próbálni nem próbáltam. Itt az alkalom, gondoltam, ha van ott hal, akkor 2-3 óra alatt is fogok, ha pedig nincs, akkor legalább nem megy tönkre egy egész nap, amit esetleg ott töltöttem volna el legközelebb.
Ha megvan az elhatározás, a pakolás már gyorsan megy. Bedobáltam a kocsiba 3 kg etetőanyagot és a teljes rakós felszerelést. Amint a csalis hűtőt kinyitottam a csontikért, kezembe akadt egy pár, még korábbról megmaradt nadály. Egy szintén tiszai harcsázási kísérlet maradékai voltak, amikor kapásunk ugyan volt, komoly kapásunk is, de halat nem sikerült fogni. Bár egy igen jó hal a horgomra akadt akkor - amiről tájékoztatott is oly módon, hogy a botot a csónakból egyszerűen a vízig rántotta -, rövid ismeretségünknek egy akadó vetett véget, amibe a hal első útja vezetett. Van egy mondás, miszerint „mindig az a hal a legnagyobb, ami elmegy”, mégis meggyőződésem volt, hogy ez tényleg HAL volt, ugyanis az igen behúzott fékű 25-ös fonottat úgy húzta le a dobról, mintha a nyeletőfék be lett volna kapcsolva.
A megmaradt nadályokat beraktam a kocsiba egy fenekező bot kíséretében, gondoltam, csak bedobom vaktában valahova, hátha… ki mégsem dobom a csalit, ha már megvettem. Pakolás kész, 13 óra 10 perc, indulás. Útravalóul kaptam még egy utasítást: jó lenne egy pár szebb keszeg, halászléhez alaplébe. Na már csak ez hiányzott, amikor „elvárás” van, tuti nem jön semmi.
Szerencsére a partszakasz, amit kinéztem, nincs messze - 15 perc múlva már a Tisza partján álltam. A horgászhely több olyan pozitív tulajdonsággal rendelkezett, ami megnyerte a tetszésem. Az első és legfontosabb, hogy volt kellő hely a rakós bot hátra tolásához, ami igen ritka felénk. A második, hogy szinte a kocsiból azonnal a partra lehet tenni a ládát és a felszerelést, nem kell több száz métert cuccolni. Végül az utolsó az volt, hogy a helyiek szerint olyan 3 m-es lehet a víz, ami igazán jónak mondható. Hogy a halak vajon szeretik-e ezt, az majd kiderül, gondoltam.
A kompról 2 fiatal horgászott, és olyan rakós távon úsztatgattak. Gyors kipakolás, etetőanyag bekeverés után megkérdeztem őket, hogy milyen a mélység, mit fogtak eddig, milyen halak várhatóak itt. A válaszuk sajnos elkeserítő volt. Másfél óra alatt csupán 1 darab keszeget fogtak. „Még tele vannak kérésszel a halak”, mondták.
Fotók: Juhász Csaba
A Tisza virágzása idén jóval korábban jött a megszokottnál. Szerencsére igen szép volt, sok szép fotó készült erről a rövid jelenségről. Ami még furcsa volt, hogy a repülés ideje igen kitolódott. Míg tavaly már olyan 16 óra körül elkezdtek repülni a kérészek és 20:30-ra már szinte nyomuk sem volt, idén minden nap 18 óra körül kezdtek el szállni, és volt, hogy még 22 órakor is annyi kérész volt, hogy nem lehetett csónakkal közlekedni anélkül, hogy ne repüljenek az arcunkba. Furcsa dolgokra képes a természet.
Most már mindegy, ha már eljöttem, horgászok, illetve damilt áztatok. 14 óra körül volt az idő. Az etetőanyagot begombócoltam a vízbe, és láss csodát, első úsztatásra volt érdeklődő: egy kis, tenyeres karikakeszeg kóstolta meg a csontit. Ehhez már elő kell venni a haltartót is, hátha lesz még hal… Ha már lemásztam a ládáról, felcsaliztam a fenekező botot a nadállyal, és bedobtam a vakvilágba, a Tisza közepe felé. Egy dolgot tudtam csak arról a részről, ahova dobtam, mégpedig azt, hogy igen mély.
Visszaültem a ládára, hogy folytassam a keszegek kergetését. Sajnos az arány igencsak megromlott, ami az hal / úsztatás számot illeti, ugyanis a következő 20 úsztatás hal nélküli volt. Ekkor arra lettem figyelmes, hogy a fenekező bot igen hevesen bólogat a víz felé. Szerencsémre a rakós pont parton volt, ezért csak a top szettet kellett letennem, és már ugorhattam is a fenekezőhöz, hogy bevágjak. Jééé, ezen hal van! Én voltam a legjobban meglepődve, hogy valami felvette az 1/0-s horgot 3 nadállyal, és ami a legmeglepőbb volt, hogy tudtam irányítani. Amikor a felszínre jött, bebizonyosodott, hogy egy harcsa az.
Az hagyján, hogy az ember felrak egy olyan csalit, amire nagy valószínűséggel csak harcsa jöhet, de mi van akkor, ha az meg is jön? Pillanatokon belül gondba kerültem a 3-4 kg közötti harcsa merítésével, ugyanis a damilos merítő fej, amit a rakózáshoz magammal vittem, kicsinek tűnt. Egy módszer tűnt csak célravezetőnek. Felhúzni a halat a merítő fölé, és utána meglazítani a zsinórt, hátha fordulással lefelé tör, bele a merítő zsákjába. Szerencsémre pont ez történt. Belegömbölyödött a damilos merítőbe, így ki tudtam elemelni. A háromméteres haltartóban igen meglepődött az egy szál keszeg, hogy milyen lakótársat kapott.
Gyors csalizás, és már repült is vissza a szerelék a Tisza közepe felé. 14 óra 20 perc és a mérlegem 1 keszeg, 1 harcsa. Nem rossz, ahhoz képest, hogy az volt a terv, hogy egy pár szép keszeget fogjak legalább. Miközben ezen gondolkoztam, és épp a rakóst próbáltam visszatolni, hogy hátha jön még keszeg, a fenekező bot beborult a vízbe. Gyors ima az égiekhez, hogy vajon mi a fenéért borult fel a bot, és hogy, hogy lehetek ennyire balfék, hogy nem tudom rendesen leszúrni a bottartót, hogy ne boruljon el. Ahogy odaléptem a fenekező bothoz, észrevettem, hogy hal van rajta. A fárasztás végén jöhetett megint a manőver, hogy belecsaljam a harcsát a merítőbe. Ez is sikerült, bár ezzel a hallal már több gond volt, mert egy kicsivel hosszabb volt, mint az előbb fogott társa. Négy és öt kiló közé saccoltam a halat, ami szinte azonnal elhúzta a beálló csalit. Sajnos ez a hal annyira benyelte a csalizott horgot, hogy csak a nadály 1 szála és a horgon lévő fül látszott ki a harcsa torkában.
14:30 perc - 2 harcsa 1 keszeg.
Az új horog felkötését követően a maradék 2 nadályt felraktam a horogra és már repült is hasonló irányba a végszerelék.
A halak úgy döntöttek, nehogy feladjam a rakóssal való horgászatot, mutatnak némi aktivitást a csonti iránt. A következő 10 úsztatásra 3 halat adott a folyó. Három újabb karikakeszeg került be ismerkedni a harcsák közé, de én inkább már a fenekező botot figyeltem, mert nem igazán hittem el magam sem, ami itt történt eddig. Egy pár ismerősömre azért ráhoztam a frászt a kedves SMS-ekkel:
Első SMS: Harcsát fogtam partról.
Második SMS: Bocs, 2 harcsát fogtam.
Ekkor újabb kapás volt a fenekező boton, amihez rögtön ugrottam is bevágni. Szerencsémre ez is megvolt. De ez a hal jóval erősebb volt a többinél. Sokkal több időt vett igénybe a fárasztása. Amikor feljött, láttam, hogy ez nem fog beleférni még belegömbölyödve sem a merítőbe. Nem volt mit csinálni, a fejét - gondoltam - belehúzom, utána pedig a partig húzom és kézzel ráfogok. A terv nem is volt rossz, csak a kivitelezésbe csúszott némi probléma. A bojlizásból átmentett 2,75 librás pontyos bot spicce nem volt felkészülve a behúzott fékre és a 25-ös fonottra, valamint az azon lévő 6 kg körüli harcsával végzett „ki húz jobban” manőverekre, emiatt úgy döntött, hogy eltörik. A bottal már nem volt mit tenni, így maradt a vetődés a merítőből félig kilógó harcsára. Megvolt. 14 óra 45 perc: 3 harcsa.
Harmadik SMS: 3
Mivel rommá tört a botom spicce, és a horgászati szabályok értelmében megvolt az egy halfajból fogható mennyiség, elkezdtem a pakolást. Ebben igencsak ösztönzött egy apró tény. Elkezdtek csörögni a nyárfák levelei. Egy régi mondás jár felénk az időjárással kapcsolatban. Akkor kell komolyan venni a vihart, ha csörögnek a levelek. Egy ideig én sem vettem komolyan ezt, de egy pár bőrig ázás, vagy épp potyára összepakolás bebizonyította az „öregek” igazát. Sok olyan vihar volt már a környékünkön, hogy azt hittük elmos mindent az eső, de végül 1 csepp sem esett, de amikor elkezdtek a magas nyárfák levelei is csörögni, szinte 100% volt az eső. Ezen a napon sem volt másképp. 20 perc múlva már egy egybefüggő vízfalba vezettem bele a töltés tetején, akkora zuhé jött.
Hihetetlen horgászat volt ez a két óra. Az biztos, hogy már annak is örültem volna, ha keszegeket sikerül fognom, nemhogy harcsákkal térek haza.
Vajon ha legközelebb célzottabban megyek horgászni ugyanoda, lesz-e ilyen siker? Mindenesetre egy nagyobb merítő fej nem árt tartalékba a kocsiban.
Most már csak arra lenne szükség, hogy végre sikerüljön egy jót keszegezni is valahol a környéken, mert eddig kettőből kétszer nem jött össze! :o)
Írta: Takács Péter (t_peti)
