Tavasszal a szokásosnál kicsit több időt szenteltem a harcsázásnak, mint szoktam. Márciusban és április első felében általában inkább a jászkeszegeket szoktam kergetni a Bodrogon és csak jóval kevesebb időt szánok a bajszos „nagyvadakra”. Ám legutóbb épp fordítva történt; sokkal többször láthattak a Tisza közepén nehéz pergető bottal a kezemben, mint a Bodrog nyugodt sodrásán UL felszereléssel. Úgy gondolom, hogy ebben a kora tavaszi időszakban a leghatásosabb pergető módszer a harcsák megfogására a gumihalas pergetés, ezért jókora plasztikokkal vallattam a folyó horogmarasztaló akadókkal tarkított medrét.
Ismét nehezen indult a tavasz a pergető fronton, bár közel sem annyira, mint előző évben. Akkor bizony nem sikerült harcsát fognom a tilalom kezdete előtt. Éppen ezért, ezúttal szerettem volna kiküszöbölni ezt a csorbát, és minél hamarabb megfogni az új szezon első nagyragadozóját. Szerencsére nem kellett sokáig várnom: március 17-én tört meg az a bizonyos jég.
Az ominózus napon délutánra terveztünk egy rövidke kiruccanást barátommal, Lipcsei Lacival. Persze előzetesen vadul figyeltük a vízállás és vízhőmérséklet adatokat, valamint az időjárás-előrejelzéseket is. Ha feltétel nélkül hiszünk a vízügy leközölt adataiban, akkor a Tisza 7 fokos, a Bodrog pedig 6 fokos volt az adott napon. Ez persze még nagyon hideg, különösen 15 méternél is nagyobb mélységekben, de ez nem szegte kedvünk.
Az időjárás sem volt épp ideális, évszaknak megfelelő: 11-12 fok körüli nappali hőmérséklet mellett erős, néha élénk lökésekkel tarkított szél fújt, ami kifejezetten megnehezítette az egyébként technikás, koncentrálós pecát.
Sok időnk nem volt, csak egy-két órányi „próbálkozásra” készültünk. Ennek ellenére az első behorgonyzás után a második vagy harmadik dobásra erőteljes rántással meg is fogtam az év első bajszosát. Nem volt túl nagy, nem küzdött túl hevesen – hiszen még nagyon hideg volt a víz – de engem így is nagyon boldoggá tett. Gyorsan lefotóztuk és visszaadtam a folyónak, remélve, hogy talán még látjuk egymást valamikor…
Ezután már nem volt több akciónk, de a kora tavaszi gumihalas harcsafogás felspannolt minket rendesen és később is – amikor csak az időnk engedte – egyre többet húztuk harcsára a nagy gumihalakat a tokaji Tiszán.
Szeretek nagyméretű gumihalakat használni kora tavasszal. Úgy gondolom, hogy egy 20 cm-es plasztik lassan vezetve könnyen megszerezhető táplálékot és nagy energiaforrást jelent a téli pihenőjükből „ébredő” harcsáknak, amik szeretnék kora tavasszal visszanyerni nyári erejüket. Éppen emiatt nem riadok vissza a hatalmas csalik használatától. Ezekhez az óriás csalikhoz viszont kellően óriási ólomfej is kell, hiszen nagy mélységekbe akarom lejuttatni őket, a folyó pedig ebben az időszakban nagy vízhozamú, erős sodrású.
Az erőteljes áramlás belekapaszkodik a vastag fonottba, a nagy kiterjedésű csalikba és úgy tolja ki oldalra azokat, hogy esélytelen meghorgászni a mélyebb töréseket, gödröket. Kivéve, ha extra nagy fejeket használunk, amik az említett extrém körülmények és extrém felszereléshez tartozó vastagabb zsinór ellenére is leviszik csalijainkat a mélybe. Nem ritka, hogy 50, sőt, 75 grammos ólomfejekkel kombinált gumihalakat dobálok ilyenkor.
Ez a súly maga után vonja azt is, hogy a felszerelés többi eleme (orsó, bot) is kellően masszív, strapabíró legyen. Rendszerint két dobósúly-kategóriájú botot viszek magammal az ilyen gumihalas harcsapergetésekre. Egy „kisebb” 20-50 gramm dobósúly körüli botot az 50 gramm össztömeg alatti csalikhoz, valamint egy igazi „nagyágyút”, egy 80-120 gramm dobósúly-tartománnyal rendelkező botot az 50 gramm össztömeg feletti csalikhoz. A két felszerelés eltérő zsinórvastagságot igényel. A kisebbik szetten 15-ös, 16-os körüli fonottat használok, míg a nagyobbikon 20-as körülit.
Ezek a zsinórátmérők elsőre nem tűnnek túl nagynak, és valóban kockázatosak is, de a nagy dobások elérése miatt, valamint azért, hogy a lehető legkevésbé tudjon belekapaszkodni a folyó sodrása, szükség van erre a kompromisszumra. A mai, modern fonott zsinórok már nagyon jó szakítószilárdsággal és kopásállósággal is rendelkeznek, így egy jóval nagyobb harcsa kifárasztása sem okoz nekik gondot, ha nem túl akadós terepen horgászunk. Ugyanakkor sajnálatos tény, hogy a kapitális harcsák száma erősen megcsappant élővizeinkben, van, akinek egy élet is kevés, hogy belefusson egy 50 kg fölött példányba. Be kell látni, a természetes vizeken leggyakrabban horogra kerülő átlag harcsa 5-10 kg körüli, az e fölötti, 15-20 kg-os példányokkal csak nagy ritkán akadhatunk össze. Az ilyen méretű bajszosok pedig – egy jól összehangolt felszereléssel – a hideg tavaszi vízben még viszonylag könnyen kifáraszthatók.
A csalivezetés szerintem mindennek a kulcsa. Úgy választok ólomfejet, hogy egy kicsit túlsúlyozom a gumit, és a nagy csalit folyamatos, de nagyon lassú tekeréssel húzom végig a fenék fölött. Persze néha visszaejtem, hogy tudjam, milyen messze jár az aljzattól, illetve hogy kövesse a mederalakulatokat. Ahol tudom, hogy törés vagy gödör van, ott szintén többször teszem le teljesen fenékre, hogy véletlenül se húzzam el túl magasra az aljától.
A harcsák jelenlétét sokszor érezni bevontatás közben; néha odamarnak a guminak, vagy csak érezzük, hogy haltest mellett húzzuk a plasztikot. Természetesen a sportszerű pergetés összeegyeztethetetlen a random bevágásokkal, „kapálással” – csak akkor akasztok, amikor egyértelmű kapást érzek! A harcsakapás vagy egy ellentmondást nem tűrő rántással jelentkezik, vagy a bot spiccének határozott bólintásával. Ilyenkor nekünk is határozottan kell bevágni, hogy jól üljön a jigünk horga.
Csaliknak vagy nagy twistereket vagy korongfarkú gumihalakat használok. Kedvenceim a nagy Mann’s Shadek, a Nevis Spiratail twisterek, Nevis Swingerek, Savage Gear Real Eel csalik, Relax Kopyto plasztikok és minden olyan hagyományos, vaskosabb testű gumihal, aminek kellően lágy az anyaga, nagy a korongfarka és egyenletes bevontatás mellett nemcsak a farok ad le nagy rezonanciát, hanem maga a zömök test is oldalirányban billeg.
Sajnos a teljesség igénye megkívánja tőlem azt is, hogy megemlítsem, hogy nagyon sok üres, betlis pecában is részem volt e tavaszi próbálkozások során. A Tiszán nagyon nincs mézeskalácsból a kerítés! Áprilisban még egy-két kisebb harcsa tiszteletét tette nálunk, így kényeztetve minket a sokszor hideg és szeles időben. Sikerült tehát a terv, amit megfogadtam az előző évben, hogy az új évben kora tavasszal sokat fogok harcsázni. Szerencsére a tiszai harcsák partnerek voltak ebben a törekvésemben, és én mindegyiküket vissza is engedtem szeretett folyómba. Pedig szeretem a halat, de egyre inkább sajnálom is őket, meg sokszor magunkat is…
Irigykedve nézem az Olaszországból és Franciaországból hetente, naponta érkező képeket hatalmas harcsák fogásáról. Közben nap mint nap hallgatom családtagoktól, ismerősöktől, kollégáktól, hogy mekkora bolond vagyok, amiért elengedem azokat a szép harcsákat, amiket fogok. Rajtunk múlott, rajtunk múlik, hogy sok magyar ezer kilométereket utazik, hogy kapitális harcsát foghasson, pedig nekünk is vannak szép folyóink – vigyázzunk hát rájuk!
Fotók: Lipcsei László, Lengyel Roland és Szalai Gábor László
