A horgászat nem egy állandó dolog, folyamatosan tanulni kell, ha eredményesek szeretnénk lenni, és ha már eredményesek vagyunk, akkor azért kell tanulni, hogy eredményesek is maradjunk. Az itt bemutatott esetben is van hasonló tanulság, ugyanis még manapság is sok az olyan horgász, aki úgy gondolja, hogy az áradó, zavaros vízben nem lehet halat fogni, pedig mekkorát tévednek!
A 2010-es évben bőven el vagyunk látva vízzel: áradás áradás hátán, vizeink szinte le sem tudnak tisztulni és máris jön a következő árhullám. Persze minden rosszban van valami jó! A zavaros, meggyorsult vizeken lényegesen kevesebb horgásszal találkozhatunk, ráadásul a mi esetünkben még van egy másik nem elhanyagolható előnye az áradásnak: nincsenek a vízen a kedvtelésből száguldozók. Nem titok, hogy a Tisza-tavon horgásztunk, itt pedig a nyári időszakban az élő folyón szinte lehetetlenné teszik a föl-alászáguldozó hajók horgászatot. Erősen áradó vízen az uszadékok ezt a száguldást lehetetlenné teszik, így viszonylag elnéptelenedett vízen horgászhatunk a nap bármely szakában. Ezt kihasználva - és a harcsákban bízva - kerekedtünk fel állandó társammal, Adriánnal és Jászberényi horgászboltos barátunkkal, Tóth Lászlóval, hogy nyakon csípjünk egy-két csúcsragadozót.
Persze nem csak úgy leugrottunk, előtte folyamatosan figyeltük a vízállás alakulását, és az éppen vízen lévőktől is kaptunk némi információt, így elméletileg biztosra mehettünk. Akik ismernek, azoknak nem kell mondani, hogy pergetni érkeztünk a vízre, és a már klasszikusnak mondható partszéli langókat, átfolyások környékét horgásztuk meg.
Először egy öblítőcsatorna környékét és magát a csatorna torkolatát horgásztuk meg. Fogni ugyan nem sikerült semmit, de esemény annál több volt. Hihetetlen mennyiségű és nagyságú harcsa volt a csatorna környékén, a becsobbanó vagy éppen meghúzott wobblereket viszont csak óriási burványokkal jutalmazták, mintegy bosszantva bennünket. Szerény becslésünk szerint legalább tíz darab harcsa portyázott a területen, és mind 50 kilogramm körüli lehetett.
Az eredménytelenségünknek pontosan nem tudtuk az okát, ezért odébbálltunk egy másik általunk favorizált területre, és elkezdtük a csalijainkat cserélgetni, hátha megtaláljuk azt, ami éppen a legjobban becsapja a harcsákat. A sűrű cserélgetések közepette Adrián kezébe akadt egy nagyméretű Mosca villantó, amivel legalább már azt elérte, hogy odakoppintott néha egy harcsa, és ahogy várni lehetett, hamarosan oda is ragadt közülük egy a műcsali hármashorgára.
Bár nem az a méret volt, amit az öblítő csatornában láttunk, de a fogás már biztató volt a hátralévő horgászidőnkre nézve. Azután Lacinak kezébe akadt a műcsalis dobozában egy olyan csali, amit eddig méltánytalanul mellőztünk. Ez pedig a Salmo márka Perch 12 SR csalija - egy viszonylag nagy, de sekély járású wobbler ami normál vontatásnál 0,5 méter mélyen vezethető, tehát a felszínhez igazán közel lehet vezetni. Az első dobások meghozták a sikert, egy újabb 15 kilogrammos harcsát jegyezhettünk. Kisvártatva ismét Laci következett, ez már egy gyönyörű negyvenes harcsa volt, itt már persze kezdett gyanús lenni a Laci csalija. A gyanúnk kezdett begazolódni, mert Laci újabb harcsát akasztott, egy rendkívül erős harmincas harcsa is rajtaveszett a Salmo Perchen. Mindez,szinte ugyanolyan gyorsan zajlott, mint ahogy ezeket a mondatokat el lehet olvasni kivéve persze, hogy a fárasztás eltartott jó néhány percig… de maga a horgászat, az bizony nem tartott sokáig, mert a fárasztások után pillanatokon belül újra horgon volt a következő harcsa.
Már az is hihetetlen emlék lett volna, ami eddig történt, de csak ezután következett a nap kalandja! Ismét harcsa volt a horgon, talán mondanom sem kell, hogy megint a Perchre volt jelentkező. Csakhogy ez a harcsa pont egy akadó mellett állt, és a megakasztás után első lendületből átrohant az akadó alatt. Akkor ebből még semmit nem érzékeltünk csak megindultunk a harcsa felé, vagyis amerről a húzást érezte Laci. Csak az akadó fölé érve szembesültünk azzal, hogy megtréfált bennünket a harcsa… szerencsére a felszerelés minden eleme bírta a megpróbáltatást, így még mindig a horgon volt. Nos, ha bement az akadóba, valahol ki is kellett jönnie! A feladat adott volt, megkeresni a zsinór azon részét, amelyik kijön az akadóból. Szerencsére volt a csónakban egy kellően hosszú leszúró karó, azzal kezdtem kotorászni a vízben ott, ahol a zsinórt sejtettük. Hamarosan meg is akadtam benne, ekkorra Adrián már kesztyűben várta, hogy megfoghassa a zsinórt - azt megragadva rögtön érezte, hogy élet van a másik végén, gyorsan kellett cselekedni! Ahol megfogta a zsinórt, ott összekötötte az ő botjának zsinórjával, így Laci - átvéve Adrián botját - immáron akadálytalanul fáraszthatta a végül 28 kilogrammosnak bizonyuló harcsát.
Ekkorra már erősen ránk virradt, de mivel nagyon zavaros volt a víz, bátran dobáltunk tovább. Most már szinte természetes volt, hogy ismét Laci akasztott egy újabb harcsát, méghozzá nem is az aprajából! A megakasztás pillanatában kidugta a farokbojtját, ekkor láttuk, hogy nagy harcsával van dolgunk - kapásból hatvanasra saccoltuk. Adrián a csónakkal navigált a harcsa után, én pedig - mivel a fényviszonyok ekkorra már jók voltak - a kameráért nyúltam. A harcsa egyenesen a túlpartot célozta meg és ellentmondást nem tűrően rohant. Laci igen keményen bánt a hallal, de egyelőre még esélye sem volt a közelébe férkőzni. Már elértük a túlpartot, mikor végre elkezdett zsinórt nyerni. Fél méterenként került közelebb a csónakhoz, és már buborékot is elengedett, jelezve hogy fárad, mikor hirtelen megkönnyült a bot Laci kezében. Mindenki arcára a döbbenet és a csalódottság ült ki.
Na, azért túlságosan nem búsultunk, már az előttünk álló újabb éjszakát terveztük. Gyorsan összegeztük a tapasztalatainkat. Nyerőnek egyértelműen a Salmo Perch bizonyult, a fogósságának oka pedig az lehetett, hogy míg a többi csalink egy méteren vagy még mélyebben jött, addig a Perch csak fél méter mélyen pásztázta a vizet. A felszín közelében vadászó harcsák a hasuk alatt vontatott csalikra valószínűleg csak „odamordultak”, míg a számukra kedvező mélységben vontatott csalit már „megették”.
Sokan mondhatják most, hogy akkor miért nem próbálkoztunk egy víztetőn vontatható csalival? Nos, sokévi tapasztalatunk mondatja velem, hogy lényegesen fogósabb egy olyan műcsali, ami legalább öt centiméterrel jön a víz alatt, mint amelyik teljesen a víztetőn vontatható, mint például a popperek. Elismerem, rendkívül látványos kapások vannak rá, de eredményessége az esetek nagy részében alulmarad a felszín alatt dolgozó műcsalikéhoz képest.
De térjünk vissza a második éjszakánkra! A Laci által „felfedezett” Salmo Perch wobblerrel nem készültünk, Adrián azonban valahonnan mégis előkotort egyet, aminek meg is lett az eredménye.
Az első halat ő akasztotta. Nem volt igazán nagy, olyan 21 kilogrammos lehetett. A víz már korántsem volt olyan ideális, mint az első este, sokat tisztult és lassult. Bizony, kevesebb „odamordulás” és kapás volt ezen az éjszakán, de egy negyvenes Adrián wobblerének csak odavert.
A megakasztás után a csónak felé kezdett el rohanni a hal, ezért azt hitte Adrián, hogy nem akadt meg a harcsa, csak mikor utolérte a zsinórral, akkor érezte, hogy ott van a horgon… innen már rutinfeladat volt a kifárasztása és a kiemelése.
A hajnal érkeztével aztán kikötöttünk még egy ígéretes helyen, ahol igazából süllőt szerettünk volna fogni, ezért a felszerelésünket és csalijainkat is ehhez igazítottuk. A Salmo Frisky került előtérbe, ám süllő helyett mi mást foghatunk volna a nap befejezéseként, mint két kisebb harcsát?
A mondás is azt tartja: Minden csoda három napig tart. Nekünk ebből kettő jutott, és reménykedve várjuk az újabb csodákat a Tisza-tavon.
