Még régen ajánlottak egy fogósnak mondott wobblert, amit meg is vásároltam. Nagy bizalommal mentem vele dobálni a vízpartra. Úgy gondoltam, mikor, ha most nem? Hiszen itt van a kezemben a csodafegyver a ragadozók ellen! Dobáltam serényen, mindhiába, egy kapást sem sikerült elérnem vele két nap alatt. Ezek után bosszúsan dobtam bele a dobozom legmélyébe, mondván: na, engem jól átvágtak! Ma már rájöttem, nagyot tévedtem! Miért is?
Az előző részben átvettük az alapokat, most ugorjunk bele a wobblerek formavilágába! Valójában miért is érdemes ezzel foglalkoznunk? A különböző formák egymástól eltérő vezetési technikákat is igényelnek, azonban csoportosíthatjuk a wobblereinket a könnyebb áttekinthetőség érdekében. Az első, hazánkban legismertebb csoport a Crankbait néven ismert wobblertípus.
Crankbait
Mint a nevében is benne van („tekerős csali”), ezek az egyszerű vezetési technikával is kiválóan működő műcsalik családba tartozó wobblerek. Általában tömzsi forma jellemzi őket, és természetesen rendelkeznek terelőlapkával is. A terelőlapka mérete általában meghatározza a meghorgászható mélységet is, minél nagyobb, annál nagyobb mélységet horgászhatunk meg vele. Ezeket a csalikat valóban csak bevontatni kell. Vagy mégsem? Nem árt néhány trükköt alkalmazni ezeknél a csaliknál is. Az első ilyen trükk, hogy egyszerűen megállunk bevontatás közben. Ilyenkor attól függően, hogy süllyedő vagy úszó wobblerrel horgászunk, süllyedni vagy emelkedni fog műcsalink. Majd ismét folytatjuk a bevontatást, az úszó változatok felszínre kerülésekor azonban nem kell rögtön újraindítani a műcsalit. Azt egy rövid időre magára is hagyhatjuk, a legkisebb mozdításra gyakran kaphatunk egy gyors rávágást, ami ráadásul még látványos is.
A másik trükk már egy kicsit jerkes változat: időnként begyorsítjuk vagy lassítjuk a bevontatást, egy plusz ingert keltve ezzel is a ragadozóknak. Meg kell még említeni a gyors vagy a lassú bevontatást is, melyek egyes helyzetekben meglepő eredményeket eredményeznek. Lényeges azonban, hogy minden esetben érezzük csalinkat, és bármikor, akár egy apró kapásra is bevágással reagálhassunk.
Twichbait
A következő csoport a twichbait, ezeknél a legnagyobb látható különbség a crankbaitekhez képest, hogy kisebb, keskenyebb terelőlappal rendelkeznek. Ebből adódik, hogy sokszor alig érezzük botunkon a csali veretését, így sokan azt gondolják, nem jó wobblert vásároltak. Például a Salmo Thrill is hasonló tulajdonsággal van felvértezve. Sokaktól hallottam vissza, hogy igazából nem is veret a wobbler. Valóban, sokkal kevésbé dolgozik, mint egy crankbait, de ez a csali nem a veretéséről nevezetes, hanem inkább a fogósságáról. Nekem is sok kellemes meglepetést okozott már.
A kis terelőlapból adódóan e wobblerekkel többnyire a sekélyebb vizeket tudjuk meghorgászni, ami 0,5-2 méteres mélységet jelent. Ha a bot hegyét a víz színéhez tartva végezzük a bevontatást, akkor nagyobb, míg felemelt bottal kisebb vízmélységet tudunk vele meghorgászni.
A twichbait csoport kisebb darabjaival, mint amilyen például a fentebb említett Thrill is, eredményesek lehetünk folyamatos bevontatásnál is, sőt balin és harcsa esetében elsősorban ez a technika a nyerő. Nemhiába hordozza azonban nevében e wobblercsalád a twich (vonagló) előtagot. Jól vezetve ugyanis nemcsak veretni fog, hanem vonaglik is csalink, ezzel is imitálva a sérült kishalat. Egy jól vezetett twichbait fölülmúlhatja a legjobb crankbaiteket is.
A legjobb módszer erre a nem folyamatos rángatásos módszer, tehát a folyamatos bevontatás mellett a bottal plusz mozgást kell adni a csalinak. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a bedobás után a bottal indítom meg a csalit, majd ismét a csali felé nyújtom a botomat, a közben „felszabaduló” zsinórt pedig az orsóra tekerem. Ezután ismét a bottal húzom közelebb a csalit, felorsózom a zsinórt, majd ezt folytatjuk tovább. A twichbaitek apróbb rántásokkal vezetve a legeredményesebbek, de a hatásos rántások hosszát és frekvenciáját nekünk kell eltalálni. Közben természetesen alkalmazhatjuk a crankbaiteknél már említett megállítást is. Ezek variációinak csak a képzelet szab határt. Egyre kell itt is nagyon figyelnünk, a folyamatos kontaktusra! Javaslom, ha eleinte nem érezzük végig folyamatosan csalinkat, akkor csak az orsóval próbáljuk előidézni a szakaszos mozgást, bár ez igencsak igénybe veszi az orsónkat.
Jerkbait
A következő wobblercsoport a jerkbaiteké, ezt további alcsoportokra lehet osztani.
Ezekről a csalikról csak az elmúlt pár évben hallhattunk. Először az USA-ból hoztak be belőlük igen borsos áron, elsősorban egyedi rendelésekként, talán ezért sem tudott elterjedi igazán. Az igazi áttörést 2000-ben a Salmo cég jerkbaitjei hozták. Ezek minőségben is megfeleltek a kívánalmaknak, kedvező áruk pedig az addig ismert összes gyártó termékei közül kiemelte őket. Így - mivel fogósságuk is bizonyítást nyert - hamarosan elárasztották Európa piacát. Hollandiában például sorban álltak a „lengyel” jerkbaitekért, manapság pedig már szinte miden európai horgászboltban találkozhatunk velük.
A jerk műcsalik hagyományos wobblerekkel szembeni első, talán legszembetűnőbb eltérése, hogy nincs terelőlapjuk. Ez nagyobb dobástávolságot is eredményez. Általában igen tekintélyes, akár 100 grammos súllyal is rendelkezhetnek - egyébként kezdésnek mindenképpen nagyobb súlyú, ezáltal könnyebben vezethető jekbaitet javaslok. E csalikat elsősorban nekünk kell megfelelő mozgásra bírni, a klasszikus jerkbaitekkel - mint amilyen például a Jack - megfelelő tudás nélkül nem is lehet halat fogni. Ezért nem javaslom az ezekkel való próbálkozást a jerkelés tanulásakor, erre a leginkább a Slider alkalmas. De ez legyen a következő rész témája!
Talán még egy gondolat nem árt a végére: Ne féljünk a nagy csaliktól, a nagyobb csali valóban nagyobb halat is eredményez az esetek többségében.
Írta: Piotr Piskorsi, Lukácsi Béla
Fotó: salmo.com.pl, Lukácsi Béla
