A Haldorádó Horgászportál olvasói megszokhatták már, hogy hozzáértő horgászok írnak itt az általuk jól ismert módszerekről, eszközökről. Épp itt az ideje, hogy - legalább egy-két írás erejéig - szakítsunk ezzel a remek hagyománnyal, s belevágjunk valami újba, így együtt! Tanulok én is, és talán számotokra is felcsipegethető lehet egy-két apróság.
Kis hazánkban viszonylag kevesen mondhatják el magukról, hogy sok tapasztalattal rendelkeznek a nagy tömegű, ráncigálva bevontatandó wobblerekkel való horgászat terén. Magam sem tartozom közéjük. Egy ideje azonban betegesen vonzódom ezekhez az ormótlan szerzetekhez, sőt, néhány hete ez a szerelem már nem csupán plátói. E mostani írás azonban még nem remek fogásokról, hatalmas halakról szól. Ebben a történetben a főhős - azaz én - csupán addig szeretne eljutni, hogy a tavasz, és a csukatilalom vége már felkészülten találja őt. És akkor aztán… de ne szaladjunk ennyire előre!
A kontinentális Európában szocializálódott pergető horgász számára egy jól megtermett jerkbait valóságos istenkísértésnek tűnhet. Némelyik akkora, mint az alkarom, tömegük pedig a megszokott gramm mértékegység helyett inkább „féltéglában” számítandó. Második ránézésre is elmereng az ember, vajon ezeket a brutális méretű műcsalikat zsákmánynak vagy inkább konkurenciának nézi-e egy-egy gyengébb idegzetű ragadozó. Ami mégis némi gondolkodásra készteti a kitartóbb pergetőt, az az, hogy ezekkel a csalikkal tőlünk nem is oly messze lévő országokban halakat fognak, elsősorban csukát (a be-beugró termetesebb süllő vagy harcsa miatt tudomásom szerint még senki sem panaszkodott...).
Óvatos duhaj vagyok persze. Első lépésként mindenképp olyan wobblereket kerestem, melyek hasonlóan működnek, mint a vágyott hatalmas darabok, de kisebb méretüknél, tömegüknél fogva a meglévő felszereléseimmel is bevethetők. Léteznek ilyenek, ha nem is túl nagy számban. Egy korábbi dolgozatomban már említést tettem ezekről a jerkbaitekről, a kisebb Salmokról, a FOX Micro Jerkekről, de e családba sorolhatók akár a Rapala Twicthin’ Rapjei is.
A fent említett műcsalik remekül megszólaltathatók voltak 2,70-es, 20-50 grammos botommal. Egyfajta átmenetet képeznek az általunk gyakran alkalmazott wobbler-típusok és a „féltéglányi” rángatós monstrumok között. 40 grammos wobbler-méret környékén azonban kezdett a dolog kényelmetlenné válni. A dobás egyre nehézkesebb volt, hisz nem csupán a „jerkes” műcsali tömege, de sokszor felülete, ezzel együtt légellenállása is nő, viszont igazán bátran meglendíteni ezeket már nem tudtam. A vízbe érkezett fahal bevontatása is egyre nagyobb kihívás volt a megszokott felszereléssel. A nagy tömegű műcsalit hiába rántottam meg határozott mozdulattal, a hosszú bot inkább rugalmasan, mint feszesen reagált. Jó néhány jerkbait rövid, de határozott mozdulatokkal mozgatható igazán csábítóan, melyet az egyre inkább nyúlós bottal nehéz, egy pont után pedig lehetetlen volt kivitelezni.
A külhoni pergető horgászok 1,8-2,0 méteres, jellemzően egyrészes, 80, 100, vagy akár 100 gramm feletti dobósúlyú botokkal hajigálják a nagy tömegű jerk-, twitch-, crankbaiteket és más beszédes nevű műcsalikat. Ezek a botok is kétkezes dobásra valók - hisz ekkora wobblereket nem lehet csuklóból lendíteni -, de nyélrészük nem ér tovább az ember könyökénél. Bevontatás közben így nem veregeti vele magát vesén az ember. Orsótartójuk és a gyűrűzésük a multiplikátoros orsókhoz lett kitalálva. Ritkán találkozhatunk olyan „jerkelős” bottal, mely peremfutó orsóval használatos.
Először kifejezetten sértőnek találtam, hogy ilyen mértékben figyelmen kívül hagyják e botok gyártói a mi (kelet-)európai igényeinket, de rá kellett jönnöm: ezúttal nekik van igazuk! A multiorsónak számos jó tulajdonságán túl van egy behozhatatlan előnye ennél a fajta horgászatnál. Egyszerűen jobban kézre áll. Sokkal jobban. Mondom ezt én, aki megrögzött híve vagyok a peremfutó orsóknak. Többször kísérleteztem már multikkal, különböző módszereknél, mindannyiszor azonos végeredménnyel. Maradtam a megszokott kurblijaimnál. Egy ismerős jóvoltából aztán kezembe került végre egy rendes „jerkelős” bot. 198 centi hosszú, 90 grammos és - van Isten! - nem multis bot. Rajta egy rendes, masszív peremfutó orsó. Tíz dobás után azt mondtam, kipróbálnám multival is. Tényleg, ezt én mondtam!
Ott álltam hát vadonatúj felszerelésemmel a parton (180 centis, egyrészes bot, multiorsó), a kapocsban egy ötvenegynéhány grammos műcsalival, s egy pillanatra elbizonytalanodtam. Azt tudtam, hogy a bedobás előtt be kell állítanom az orsó dobófékjét, de e beállítás mikéntjéről többféle megoldást is olvastam korábban. Az egyik szerint a dobóféket úgy kell beállítani, hogy a vízszintesen tartott botról lelógó műcsali a kioldógomb megnyomása után saját tömegénél fogva nagyon lassan ereszkedni kezdjen. Az általam vásárolt orsó leírásában azonban ennél egy picit szigorúbb fékbeállítást javasoltak. Azt írták, hogy a dobófék beállítása akkor jó, ha a kioldógomb megnyomása után a műcsali nem kezd ereszkedni saját tömegénél fogva, hanem csak akkor, ha a bot spiccét finoman megemeljük.
Rövid gondolkodás után - biztos, ami biztos - ez utóbbi megoldás mellett döntöttem. A későbbi dobálások tapasztalatai is azt mutatták, hogy abban az esetben, ha a dobást nagy lendülettel végzem, azaz ha a lehető legmesszebb akarok a műcsalival dobni, akkor ez a beállítás lesz a leginkább célravezető. Lehet, hogy a könnyebb műcsalik esetében, melyek a dobás megkezdésekor nem fejtenek ki akkora erőhatást, nem pörgetik meg annyira a dobot, mint az én brutális wobblereim, ez a beállítás túl szigorú. De a „féltéglányi” wobblerekhez jó szívvel ezt a metódust ajánlom mindenkinek.
A dobófék beállításának lehetnek/lesznek a későbbiek során további trükkjei is. Ezt több dolog is indokolhatja. Az azonos tömegű, de eltérő alakú és súlyozású wobblerek eltérő módon viselkednek a levegőben. Némelyikük úgy repül, mint a golyó. A Salmo Sliderei remekül dobhatók, a levegőben nem kóvályognak, repülnek, mint a nyíl. A hosszúkás alakú süllyedő Jack szintén kiválóan dobható, melynek oka valószínűleg a remekül eltalált súlyozásban is keresendő. A Salmoknál maradva a Skinner (melyet egyébként az egyik legjobb mozgású műcsalinak tartok) már korántsem viselkedik olyan barátságosan a levegőben, mint fent említett társai. Kóvályog kicsit, a vele végzett dobások rendre rövidebbek, mint az azonos tömegű, de (e szempontból) jobb formájú, vagy jobb súlyeloszlású társaik esetében. Ennél a wobbler-típusnál én egy kicsivel lazább fékbeállítást engedtem meg magamnak.
Az sem mindegy, hogy a dobást milyen módon, milyen lendülettel végezzük. A klasszikus megoldás szerint az előre lógó műcsalival tartott botot hátravisszük, majd a mozdulat folytonosságát megtartva a hátsó holtpontról előre lendítjük. (Megjegyzem: Balaskó Norbi, aki nálamnál sokkalta tapasztaltabb a multis dobálózásban, ezt egy korábbi cikkében némileg érthetőbben is leírta.) A dobás megkezdése előtt természetesen a kioldógombot átváltjuk, s a zsinórt a dobra helyezett hüvelykujjunkkal fékezzük a dobás pillanatáig. Ezzel a módszerrel lehet a legnagyobbat dobni, hiszen a bot rugalmassága így adja hozzá a legtöbbet. Egyúttal ez a dobási mód igényli a legszigorúbb fékbeállítást is.
A „hagyományos”, fej feletti dobás is remekül működik, azaz mikor a dobó mozdulatsort a hátra lógatott műcsalival kezdjük. A fékbeállítást itt is célszerű a korábban említett módon elvégezni. Változtatást inkább azok a szituációk igényelnek, amikor a dobást nem nagy svunggal végezzük, hanem kisebb lendülettel. Rövidebbet akarunk dobni, vagy épp alulról, csupán néhány méterről odapöccintjük a csalit. Ekkor igen zavaró lehet a nagy dobáshoz, erősre állított dobófék. Jobb esetben csupán rövidebb lesz a dobás a kelleténél, rosszabb esetben mókás jelenetbe fullad a halfogási akció. Én ilyenkor egy kissé (nem túl bátran…) lazítottam a dobóféken. Hogy pontosan mennyit, azt nem tudom szabatosan leírni, az „érzésre” valószínűleg nem sokat segít annak, aki e sorokat olvassa. Pedig körülbelül így…
A parti horgászatok során sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy még a rövid bottal is csak idétlen, kifacsart helyzetből tudunk dobni. 45 fokban oldalra lógatott bottal - mert a belógó ágaktól csak így lehetséges -, és sokféle más pózban, melyről a Káma Szútra alkotóinak sem lehetett fogalma. Az ilyen szituációkra csak az tanácsolható, hogy a dobó mozdulat - lehetőleg - legyen mindig folyamatos, mert ha a lendület valahol megtörik, annak általában gubanc a vége.
Azok számára, akik nem használtak eddig multiorsót, talán bonyolultnak tűnik mindez, de higgyétek el, a gyakorlatban ez sokkal egyszerűbb, mint leírva. Amit még fontos kiemelni, az a következő. Célszerű minden csalicsere után néhány másodpercet szentelni a fékbeállításra. A gubancok elmaradása/ritkulása olyan fizetség, mely megéri az erre fordított időt. Azt is fontosnak tartom, hogy a dobást követően vessünk egy futó pillantást az orsóra, hogy meggyőződjünk arról, a zsinór a megfelelő módon tekeredik-e a dobra. Az esetlegesen belazuló zsinór képes akár irányt is váltani a dobon. Amennyiben ezt nem vesszük észre, az az általános gubancképződési együttható értékének jelentős növekedését eredményezi a következő dobás során.
Az orsóról csupán még egy-két gondolat. Számomra a jobbkezes multik gyakorlatilag használhatatlanok. Sokszor elcsodálkoztam azon, hogy például Amerikában a pasik jobb kézzel dobnak, majd a botot átveszik a bal kezükbe (ugyebár így tekerhető a jobbkezes orsó karja…) és ilyen felállásban horgásznak. Esküszöm próbáltam, nekem nem ment. Jobb kézzel úgy kezelem a horgászbotot, mint Luke Skywalker a fénykardot, de ballal olyan suta vagyok, hogy még. Muszáj volt tehát a balkezes orsó. Úgy tapasztaltam, hogy a nagyméretű, 30 gramm feletti tömegű műcsalik nem igazán igénylik a kifinomult dobóféket, azaz a célnak a legegyszerűbb megoldások is megfelelnek. Legyen masszív a kurbli, ez talán fontosabb, mint a NASA által a marsi horgászatokra kifejlesztett, progresszív mágnesrezonanciás szuperbigyók. De az is lehet, hogy tévedek.
Csukára horgászva célszerű valamilyen harapásálló előkét tenni a műcsali elé. Ez a nagyméretű wobblereknél sincs másképp. Kétségtelen, hogy ezeket úgy torokra venni nem tudja a csuka, mint mondjuk a körforgókat, támolygó kanalakat, kisebb fahalakat, de ezzel együtt is kerülhet zsinórunk „veszélyes” helyre, jobb a békesség. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben végre beköszön álmaink csukája, mondjuk egy tíz feletti (tudom, ez már a sci-fi irodalom határait súrolja, de mégis…), hát azt végképp nem bízhatjuk a véletlenre. Az előke tehát kell. Fel is kötöttem a 23-as fonottra egy meglehetősen erős, vastag, 12 kilós szakítószilárdságú wolfram előkét. Ennek a végébe került egy masszív 4-es, de lehet, hogy 2-es méretű kapocs. Tudtam, hogy ez nem úgy néz ki, mint ahogy azt mondjuk az angol oldalakon ajánlják, de talán ez is jó lesz.
Miért, mit ajánlanak az angolok? A legtöbb helyen a brutális jerkbaitek elé erős drótból kötnek (hajlítgatnak) előkét, sőt, az előke két végén található kapcsot, forgót még rövid zsugorcső-darabbal be is vonják, melynek eredményeképp egy meglehetősen merev, egyenes drótszakasz kerül a műcsali elé. Néhány nap dobálózás után azt is megsejtettem, miért. Több esetben előfordult ugyanis, hogy a műcsali valamelyik horga felakadt az előkén, így a fahal képtelen volt megfelelő mozgást produkálni. Ez két módon is bekövetkezhet. A dobás során, a levegőben kóvályogni hajlamos műcsalik néha már a vízre érkezés előtt produkálni képesek ezt a jelenséget. A másik lehetőség az, hogy amikor a wobblert megrántjuk, a zsinór néhány pillanatra óhatatlanul meglazul. Nem nagyon, de annyira igen, hogy a műcsali első (hasi) horga ekkor is képes lehet „befogni” a lágyabb, hajlékonyabb előkét. A merev előtét a dobás és a bevontatás során is egyfajta gubancgátlóként funkcionál, megakadályozva az említett kellemetlenséget. Szóval nem butaság, ráadásul ezek a nagyméretű wobblerek igen kevéssé zavartatják magukat ettől, azaz mozgásukat a merev előke nem befolyásolja lényegesen. Félreértés ne essék: a merev drót nem szükséges feltétele az eredményes horgászatnak, de mindenképp praktikus.
A nagytömegű, ráncigálós csalikhoz mindenképp fonott zsinór használatát javaslom. A monofil zsinór, nyúlása okán már a kisebb tömegű ráncigálós csalikhoz sem ideális, ezeknél a monstrumoknál pedig végképp célszerűtlen. Fontos ugyanis a műcsalival való minél közvetlenebb, minél kevésbé rugalmas kapcsolat. Egy tőlünk 25-30 méterre lévő, nagy tömegű wobbler meghúzásakor a monofil zsinór úgy viselkedik, mint valami rugó, s a bot spiccének elmozdulása a műcsalinál késleltetve, kisebb sebességgel jelentkezik. Különösen igaz ez a nagyméretű crankbaitek esetén (pl. Salmo Skinner, Warior Crank, FOX Waif, Delver és a többiek), melyek terelőlapjuk miatt sokkal nagyobb ellenállást fejtenek ki, mint a terelőlap nélküli jerkbaitek.
Végül, de nem utolsósorban egy-két megjegyzést megérdemelnek maguk a „jerkes” botok is. Tán még emlékszik a kedves olvasó a néhány bekezdéssel korábban felemlegetett Luke Skywalkerre és az ő fénykardjára. A hasonlat nem volt véletlen, mert ugye az említett instrumentum - összevetve egy átlagos pergetőbot 2,4-3,0 méteres hosszával - kifejezetten rövid. Bizony, eleinte az 1,8 méteres, egyrészes botommal olyan „feeling” volt a horgászat, mint valami fénykarddal. Vagdalkoztam is vele rendesen, közben pedig szép csendben megkedveltem. Rendkívül erős, feszes bot. Akciója remekül illeszkedik a feladathoz, mind a dobás során fellépő jelentős igénybevételhez, mind pedig a bevontatás során jelentkező terhelésekhez. Remekül érezni vele a műcsalik jellegzetes mozgását, a crankbaitek erős veretésétől a hosszúkás formájú jerkbaitek bizonytalan billegéséig mindent.
A nyélrész rövidségéről már esett szó. Az orsótartó egyedi kiképzése kifejezetten a multival való horgászatot segíti. Az alul található „ravaszon” jól támaszkodnak a botot tartó kéz ujjai. A bot súlypontja igen közel van az ideálishoz, felszerelve talán egy-másfél centivel esik előrébb az orsó képzeletbeli tengelyétől. Bár igen erős pálcáról van szó, tömege mégis kellemesen kicsi, köszönhetően 1,8 méteres hosszának. Órákig lehet vele kézremegés nélkül dobálni, ami egy hasonló erősségű 3 méteres botról már kevésbé mondható el. Gyűrűzése szokatlanul sűrű, az alacsony talpú gyűrűkből majdnem annyit raktak a rövid botra, mint mifelénk egy 2,7 méteres pálcára, megakadályozandó, hogy erős terhelésnél a zsinór a bot testéhez érjen (mert ugye itt az orsó és a gyűrűk használat közben felső állásban vannak).
A bot fárasztás közbeni viselkedéséről elég kevés tapasztalatom van még, hiszen a tilalom előtti héten fogott két csutak csuka nem tette próbára a felszerelés képességeit. A szokatlanul meleg időjárás korábban szólíthatta ívásra az idén a csukákat, ezért azok többségének már kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az én műcsalijaimat kísérgesse. De nem is baj ez, hisz ezekben a napokban inkább a felszereléssel, csalikkal való ismerkedés volt a fő cél. (Néhány termetesebb csukától persze nem sértődtem volna meg, de hát nem minden könyékig tejfel…)
Összességében elmondható, hogy első tapasztalataim a nagy wobblerekkel, a hozzájuk illő, számomra szokatlan felszereléssel kifejezetten kedvezőek voltak. A multiplikátoros orsókhoz való, eddig meglehetősen távolságtartó viszonyom megváltozott. Nem, nem fogom lecserélni meglévő peremfutó orsóimat, de a nehéz wobblerek hajigálására, a rövid, erős botokkal kiegészítve valóban ideális eszköznek tűnik. Jó szívvel ajánlom mindazoknak, akik velem együtt mostanában kezdik a pergetésnek e válfaját.
De a történetnek ezzel koránt sincs vége. Ha már többé-kevésbé elsajátítottuk az új felszerelés használatának módját, megfigyeltük, megtapasztaltuk a ráncigálós műcsalik mozgását és mozgatását, itt az ideje, hogy a csukák után vessük magunkat. Most, hogy végre letelt a tilalom, gyerünk, mindent bele! Hogy magam mire jutottam a dologgal, arra nyár vége felé visszatérünk.
Czender Miklós (bogyo)
