A most következő műcsalikat bemutató írásomban, a támolygó kanalak következnek. Egy kis nosztalgiával kezdem... Első látásra azt sem tudtam, hogy mit kezdjek a hosszúkás formájú fémmel, amely hajlított volt és domború, és szépen csillogott. Ilyesmi került a kezembe először, még valamikori első botomhoz járt, a csiricsáré magyar készlet. Évekig nem tudtam, vajon mi dolgom lehet a szúrós horgokkal ellátott micsodákkal, amik ráadásul valami egészen érthetetlen módon háromágúak voltak. Otthon beraktam őket a fiókomba, és ott is maradtak egészen 13 éves koromig. Hanem aztán, történt egyszer, hogy a szakirodalmat alaposan benyalva megérett bennem az elhatározás: villantózni fogok, támolygóval!
Gyönyörű őszelő volt, kedves csatornánkban hemzsegtek a csukák, és pergetővé "születtem" az elkövetkező néhány - 4-6 - évben. Az első alkalommal, tán az első dobásra, a keszegre megetetett helyünkön, a lassan aláhulló, könnyű támolygóra odavágott a csuka. Nem is akadt, mert a puha teleszkópbot, meg persze a meglepetés miatti elmaradt akasztás is az ő - a hal - javára volt. Ahogy társammal megpillantottuk a talán még nem is méretes halat, az lefordult a parthoz közel a horgomról. (Tegyük még hozzá, hogy horogfenésről nem is nagyon hallottam akkor.)
Majd lesz másik alapon remegő lábakkal szórtam a vizet vagy 20 percig, aztán feladtam. Társam kölcsönkérte a villantómat, s odébb állt, megadván feladatnak, hogy ha kiált, akkor rohanjak merítőstül, mert cápát jelez a rikoltás. Elméláztam, s a majdnem sikoly térített eszemhez - merítőstül szaladtam Tamás felé, aki egy "irgalmatlan méretű" csukával viaskodott. Megvallom, nem volt ínyemre, de becsülettel megfürödtem az óriási halért, s csurom vizesen, és persze irigykedve tekertem a vidor társ mellett haza. A hal persze rosszul lett mérve, hisz a mérleg - érthetetlen módon... - csak bő két kilót mutatott.
Így kezdődött. S emiatt tartok ma ott, ahol.
Tehát a támolygó. Leglényegesebb, hogy a kanál domborítva legyen, amit ellenőrizhet az ember, ha például megpróbál beleönteni némi vizet. A domborítás felelős a döcögős ide-oda mozgásért, s azért, hogy - főképp a könnyebb fajtákkal, mint az Orkla - szépen lehessen velük játszani a faleveles átverést. A domborítás mellett hajlítva is van a legtöbb kanál, ami villantónk el-megforduló mozgásában játszik legnagyobb szerepet. A kanál tehát ide-oda mozgást végez képzeletben meghúzott hossztengelye mentén, illetve gyakorta - formától, illetve a vontatás sebességétől függően - a tengely körül át is fordul, pörög.
Néhány általános érvényűnek mondott szabály: A jól választott villantót mindig tudnunk kell ott felkínálni, ahol tudjuk, vagy legalábbis sejtjük ragadozóinkat. (Különben dobálhatnák akár napokon át eredménytelenül...) Állóvízen a könnyebbeket, míg folyókon - sodrástól és mélységtől függően persze - a nehezebbeket kell előnyben részesítenünk. Napsütésben a mattabb, borult időben a fényesebb kanalakkal kellene próbálkozni. Ez azonban nem szentírás! Az alábbi képen látható csuka például meglehetősen csillogó támolygóra vágott s ragadt oda, fényes napsütésben, másfeles vízben.
A ragadozók tartózkodási helyét el kell érnünk, ehhez néha nagyobb súlyú műcsalit kell felkötni, semmint azt a sodrás vagy a vízmélység indokolná. Jó példa erre egy tavalyi délelőttöm: a Sebes-Körösön véletlenül belenyúltunk a harcsákba, s az alig méterhúszas vízben a nehéz kanalak kellettek, de csak a nagy dobás miatt.
A támolygó villantó fogóssága szerintem a lassú vezetés mellett tapasztalható döcögő-bukdácsoló mozgásban rejlik. A műcsali keltette rezgés biztosan nagyon jó csalogató, mert gyakorta előfordul, hogy a ragadozó - csuka, ritkán sügér - métereken át követi a lassan húzott "fémhalat". Állóvízen nagyon lassan lehet vezetni a könnyű kanalakat, gyakorlatilag folyón is letapogatható vele a vízfenék, bár ehhez némi gyakorlat azért már szükséges.
Kétkedőknek a vízparton érdemes maguk előtt meghúzni a sekélyben választott támolygójukat, és megfigyelni, milyen húzásra mozog a legingerlőbben, s például hirtelen húzásokra hogyan reagál. A csali vezetése nem lehet folyamatosan monoton, kisebb szünetet a bevontatásban szinte muszáj beiktatnunk. Támolygóval nem olyan nehéz megtanulni helyesen pergetni, mint mondjuk a körforgóval. Néhány próbálkozás elég szokott lenni - főleg akkor, ha mellettünk valaki ilyen típusú csalival aprítja a halakat, mert így a "hit" - ateisták kedvéért: a meggyőződés - is bevésődik, rögzül.
A hulló falevél trükkje: csukára használatos "átverés". Lényege, hogy a ragadozó nem mindig eszi meg a mégoly csábítóan vezetett fémdarabot sem, viszont a közvetlenül mellette, előtte lágyan aláhulló - vélhetően sérült és a mélybe alásüllyedni tetsző kishalat, vagy műcsalit viszont ragadozó ösztönéből fakadóan megfogja. A technika alkalmazható látott halra is, mondjuk a következőképpen: közvetlenül vizet érés után - a villantót kiterítettük feszes zsinórral a vízre, így az nem csobbant, hanem maximum plattyanó hangot adott - a kanalat a szokásostól magasabbra tartott bottal hagyjuk lassan süllyedni. Fonott zsinórt használva - vagy közeli rávágásnál monofillal is érezhető - koppan majd a süllyedő támolygó, ahogy a csuka elkapja. Sokszor egész napi hiábavaló dobálás után kezd el trükközni az ember, és a faleveles dolog általában be szokott jönni. Ahhoz, hogy mindig a víztetőről indíthassuk a csábítóan ható aláhullást, elég, ha feneket érés után hirtelen mozdulattal a felszínig húzzuk a műcsalit.
Végezetül még annyit, hogy mint minden villantó, ez a típus is eredményesen kombinálható például a hármas horogra erősített reflexfóliával - például egyes Orklákat gyárilag így szerelnek - vagy twisterfarokkal. Kreativitásunkat nyugodtan kiélhetjük, ha bízunk a magunk által választott eredményességnövelőben, ami sajátos ízt is ad dobálásunknak.
