Néha furcsa játékot játszik velem a képzeletem. Ülök egyedül a csónakban, nézem a vizet, a fákat, a madarakat, s közben jár az agyam ezerrel. Képtelenebbnél képtelenebb dolgok kergetőznek a fejemben, elfelejtett arcok, hangok és hangulatok vesznek birtokba. Összekeveredik bennem a múlt és a jelen, a valóság és a fikció. Pusztán ezért, ezekért a végtelenül szabad percekért, órákért is imádok horgászni. A minap is kint voltam a vízen...
Az egyik szigetet körülölelő keskeny mellékágban ringatózik velem a csónak. Illetve nem is ringatózik, hisz hullámok csak ritkán keverednek idáig, nesztelenül, simán lépked alattam a Duna. Régen nem jártam már itt, több mint tíz éve is megvan annak, hogy Gábor barátommal becsónakáztunk ide. Pedig a hely igazán nincs messze, egy evezővel is ide lehet érni úgy negyed óra alatt. Gyönyörű, vadregényes menedék bújt meg itt, de a víz nagyon sekély volt akkoriban. Azóta megkotorták, élővé tették ezt a részt. A partot öreg fák vigyázzák, s a széleken gyékény, vagy néhány nádbokor tanyázik. Vízbe dőlt fák, a víz fölé hajló vagy már leszakadt ágak, itt-ott még kissé alámosott part is látható. Hínár is van, de hál’ Istennek közel nem annyi, mint mostanság a nagyág sekély részein. Ősszel igazi rablós „haldorádó” lehet, de kell lennie itt néhány vadásznak most is!
Reggel van, de a fények inkább egy borongós délutánt idéznek. A párás, lélegzetelállító augusztusi napfelkelte elmaradt, a napsugarak éles pengéi csak másodpercekre tudnak utat vágni maguknak a felhők sűrűjén keresztül. Előttem wobblerek, támolygó kanalak és körforgók sorakoznak a nyitott dobozokban. Minden „vagyonom” itt fekszik kiterítve. Egy úszós doboz előtt tán nem állnék ilyen tanácstalanul, biztosabb kézzel nyúlnék a megfelelőnek vélt darabhoz, de most jószerivel fogalmam sincs, mit is kössek a zsinór végére. Ahogy szemem a műcsalik színes seregét pásztázza, az a furcsa érzésem támad, mintha valaki ülne mögöttem a csónakban. Képtelenség, tudom, mégis óvatosan hátrapillantok. Nincs ott senki.
„Mit akar fogni?”, szólal meg hirtelen egy régről ismerős hang. Jézusom! Rögtön elém villan a szigorú arc, a kopasz fej, de legfőképp az a tekintet, amely előtt még a főiskolai bulikon, óbudai kocsmákban edződött igazi „macsó” hallgató is meghunyászkodni volt kénytelen. A törött lábú, földön fekvő gazellára néz így az oroszlán. Nem, nem esik neki rögtön, csak lassan járkál körülötte, a szeme pedig szinte mosolyog. A gazella mégsem vidám. Hajdan volt gépelemek tanárom hangja ez. Most már tudom, hogy ez nem a valóság, a képzeletem furcsa játéka csupán. De nincs mit tennem, mert a hang sürgetően ismét felcsattan: „Mit akar fogni?”.
„Hát, igazából nem is tudom...”, nyögöm bizonytalanul. „Nem tudja? Akkor mit keres itt?”, kérdez vissza a szigorú hang. „Valami rablót...”, próbálom menteni a menthetetlent. „Maga, fiam, azt sem tudja, hogy miért van itt”, állapítja meg, „Nekem mindegy, de szedje össze magát, mert, ha így folytatja, akkor hamar véget ér a vizsga”. „Vizsga?!”, kérdezem elhűlve. „Ne játssza nekem itt a primadonnát fiam, kezdjen hozzá, nem érek rá itt magának hajbókolni ítéletnapig. Fogjon halat!”
Most aztán nyakig benne vagyok! Reszkető kezekkel kezdek kotorászni a dobozokban. Néhány darabot jobban megvizsgálok, próbálok úgy tenni, mintha megfontoltan, számtalan szempontot figyelembe véve döntenék. De igazság szerint fogalmam sincs, melyikhez nyúljak. Valamivel több, mint két éve vert bennem gyökeret a gondolat: pergetni akarok! Hosszú évek óta olvastam már élvezettel neves és kevésbé ismert, horgásztudásukat tekintve azonban csöppet sem „kisebb” horgászok írásait a témáról. Fórumokat olvasgattam, filmeket néztem, horgászokkal beszélgettem. Ezt nekem is ki kell próbálnom! Annyi mindent megtanultam már, miért pont ez ne menne?
A kezdeti lelkesedést máig sem törte meg semmi, talán csak annyiban változott a dolog, hogy a súlypontok helyeződtek át. A kezdeti tervek arról szóltak, hogy rövid gyakorlás után zsákszámra fogom majd a szebbnél-szebb halakat. Ma már inkább a halak „lelőhelyeinek” felkutatása, a körülményeknek megfelelő műcsali kiválasztása, és legfőképp a kiválasztott imitáció helyes vezetésének elsajátítása a cél, a halfogás - komolyan mondom! - szinte másodlagos. Persze, ha nem fogok halat, honnan a fenéből tudom, hogy jól csinálom-e? Micsoda dilemma! Ördögi dolog ez a pergetés…
Két telet töltöttem el a Duna-Tisza- és a Dunavölgyi-csatorna partján. Dobáltam mindennel, ami a kezem ügyébe akadt. Sok halat nem fogtam (talán csak a bugyli csukák közt vívtam ki magamnak komolyabb tiszteletet…), de ez a pár hónap számtalan tapasztalatot adott. Kicsit közelebbről megismertem a könnyebb támolygó kanalak lelkivilágát. Használtam körforgókat, némelyiket - talán - nem is ügyetlenül. Súlyos ezrekben mérhető „tandíj” ellenében tanultam kicsit a wobblerekről. Évtizedes Rapala-készletem indult komoly fogyásnak ezekben az időkben, pedig a legbecsesebb darabok még abból az időből voltak valók, amikor e híres márka fahalait még 100 Ft körüli áron mérték. Érdekes módon a gumihalakkal, tviszterekkel inkább csak szenvedtem, pedig azt mondják, ezek a leginkább kezes jószágok, de úgy látszik (ebben is) fordítva vagyok bekötve…
„Mit piszmog azokkal?”, dörren rám a Tanár Úr hangja. „Már megvan!”, szólok lelkesen, s szemem kétségbeesetten kutat tovább a műcsalik között. Végül az egyik ritkaságon akad meg a tekintetem, s ki is emelem a dobozból azonnal (szokás szerint, az összeakadó horgok, karikák miatt legalább harmadmagával együtt). Ezt a wobblert néhány éve Gábor barátom hozta Japánból. Mint nemrég kiderült számomra, eredeti japán gyártású, Európába csak ritkán, akkor is inkább magánkézen eljutó gyártmányról van szó. Szép kidolgozású, igényes festésű, s méretéhez képest igen erős horgokkal, karikákkal szerelt csörgő műanyag wobbler. Igen lassan „hullik” csak alá a mélybe, hozzá képest a Rattlin’ Rap úgy merül, mint a kő. A tviszterekhez hasonlóan használom, a fenékre vagy annak közelébe engedve, majd onnan „fűrészelve” bevontatva. Ha messzebbre dobom, nagyobb távolságban inkább a vízréteg alsó felét, míg magamhoz közelebb, a bot és a zsinór által kisebb szöget bezárva akár a teljes vízoszlopot is át tudom vele fésülni. Húzásra kicsit oldalazva veret.
Az elmúlt hetekben többször használtam a nádasok, hínárosok előtt. Nem veszélytelen, hisz a fenék itt elég „sűrű” tud lenni, de kockázat nélkül nincs üzlet. Adott süllőt is meg balint, bár csupán az aprajából, így gondoltam, be is teszem a csatornán rengeteg bugyli csukát adó támolygóim mellé, a „Kishalazó” feliratú dobozba. Aztán mégsem tettem, mert az egyik délután épp ezzel „reszelgettem” csendesen a Kereknád előtt, amikor elemi erejű ütést kaptam. A bot csendben karikába állt, a könyököm viszont olyat reccsent bele, hogy magam is megszeppentem tőle. A hal húzott vagy 10 métert, s aztán a bot váratlanul megkönnyebbült. De legalább sértetlenül kaptam vissza a teljes instrumentumot. Az ellentmondást nem tűrő erő miatt harcsára tippeltem. 15-40 grammos botomra gondolva, talán jobb is így.
„Ez jó lesz, Tanár Úr?”, kérdezem, az orrom előtt megcsörgetve a wobblert, de csak megvető hallgatás a válasz. „Nekem így is jó...”, gondolom magamban, s elkezdem vallatni a vizet. A csali, briliáns vezetési technikámmal kiegészítve remekül működik. Gyűjtök vele hínárt, kagylót és egy kisebb faágat. Nehéz az élet... Jó hír viszont, hogy néhány kisebb fröccsenést és ívet is látok. „Balin!”, mondom fennhangon. „Ha maga mondja...”, jön a lakonikus válasz. Bohóckodom még vagy negyed órát a japán csodával, s közben a balinok is hajtják tovább a kishalakat. No jó, ebből elég! Kipróbálok valami újat, már úgy értem, hogy olyat, amit eddig még nem használtam.
„Felteszek egy poppert, Tanár Úr. Látja azokat a rablásokat?” „Látom. Tegye fel, ha gondolja...” „A jó édes anyukádat, de segítőkész vagy!”, bosszankodom magamban, de a szám néma marad. A végén még meghúz, én meg mehetek vissza a balettbe ugrálni... Kapocs, not-a-knot le, a poppert direktbe, a kedvenc UNI csomómmal kötöm a fonottra. Lássuk csak, hogy is csinálta az a jóember a filmen?
Húsz perce is megvan, hogy a poppert „bluggyogtatom” a víz tetején, de csak annyit sikerül elérnem, hogy a rablások pár méterrel kívül kerülnek a dobástávomon. Ez is bejött... „Maga szerint a balin nem látja? Már, ha van itt balin egyáltalán...”, kérdezi váratlanul. „A műcsalimat, Tanár Úr?”, kérdezek vissza, nem értem mit akar megint tőlem ez a népnyúzó. „A zsinórját, fiam”, válaszol csendesen. Hé, ez most mondani akar nekem valamit! „Valóban, Tanár Úr, a balinnak remek a látása, könnyen észreveheti a felszínen futó fonott zsinórt. Olvastam valahol.” „Maga tud olvasni?”, kérdez vissza, és még idétlenül kuncog is a gügye poénján. De vicces...
Pótdob elő, rajta a 22-es világos monofil. Megújult hittel dobálom a poppert, immár a damillal. Szokni kell a monofilt megint, kicsit nyúlóssá, tompává válik a kezemben a cucc. Nyúlós, nem nyúlós, az eredmény nem változik. A balinok változatlanul távol maradnak, én pedig egyre kisebb meggyőződéssel dobálok tovább. Kicsit lejjebb csorgok, hogy elérjem a látott rablásokat, de hiába. Fél órája dobálom már az ezüstös oldalú Rapalát. „Mennyi időm van még?”, kérdezem. „Úgy egy órája, aztán egyébként is mennie kell, nem?”, mondja. Fogy az időm!
A popperes kísérlet befejezése után visszarakom a fonottat. Gyors egymásutánban, 15-20 dobásonként műcsalit cserélek, de ebben már semmi tudatosság sincs, csupán próbálgatom mindazokat, amiket a másfeles vízben el tudok húzni. Újabb fél óra telik el megint eredménytelenül. Ülök a deszkán magamba roskadva. Kész, hajigálhatok ezeknek nyerő lottószelvényeket is, tojnak a fejemre! „Mindig ilyen hamar feladja?”, kérdezi kíváncsian a Tanár Úr. „Már csak te hiányoztál!”, morgom a bajszom alatt, de hangosan csak ennyit mondok: „Még nem fejeztem be.”
Az a srác jut eszembe, akivel a csatorna partján találkoztam egyszer. A baljában a botját, jobbjában pedig két csukát lóbált unottan, ahogy a kocsija felé poroszkált. A két csuka együtt volt vagy hat kiló. Beszédbe elegyedtünk, ő pedig - úgy láttam - szívesen beszélt a sikeréről. Sok dolgot megtudtam tőle arról, hogy mivel és hogyan fog jó halat ott, ahol én rendszeresen csak a bugylikat „tizedelem”. Rákérdeztem a zsinórja végén fityegő sárga körforgóra is. „Ő a Joker.” mondta „Ha nincs már ötletem és azok a büdösök nem akarnak semmit megenni, felrakok egy sárga Mepps Agliát, sokszor bejön. Most is ez kellett nekik.”
Hármas sárga Agliám nincs, de egy Jokernek nem kell feltétlen sárgának lennie! Kotorászok hát a forgók közt, mígnem kezembe akad egy piros, négyes Aglia. Tetszik a színe. Egyébként sem tűnik rossz ötletnek. A kanala viszonylag széles, így lassan vontatva is jól mozog, de gyorsan is húzhatom, ha az tetszik nekik. Vontathatom fent is, meg a fenék fölött is, még nagyon cifrázni se kell, inkább csak a végén szoktam játszani vele kicsit. Beküldöm hát ezt, mi bajom lehet?
Kötök a madzagra egy forgókapcsot karabinerrel, abba kapcsolom a villantót. Megcélzom vele az egyik hínárfolt szélét, azt a helyet, ahol már legalább hatféle műcsalit vontattam el. A dobás hosszúra sikerül, az utolsó pillanatban rántok kicsit a zsinóron, nehogy a hínáron kössön ki a körforgó. Hangos toccsanással fog vizet az Aglia. Várok két „taktust”, aztán elindítom, érzem, ahogy mérgesen harap bele a vízbe a kanál. A következő pillanatban éles ütés villan a csuklómig, s a riadt rabló már meg is iramodik zsákmányával a víz közepe felé.
„Látja, Tanár Úr, látja?”, szinte kiabálok örömömben, de csak egy unott „Láttam”-ra futja tőle. Persze, biztos meg akart buktatni a vén zsivány, most meg el van kenődve, mert nem sikerült neki! Halam közben bejárja az előttem lévő vízszakaszt, én pedig élvezettel parírozom, nem hagyom, hogy beosonjon a növények vagy az ágak közé. Működik a Joker! A balin még virgonckodik kicsit a csónak mellett, aztán készségesen tűri, hogy beemeljem. Piszokul elégedett vagyok magammal.
Miután útjára engedem zsákmányomat, tovább dobálok. Vontatom lassan, kicsit belehúzok, néha irányt váltok a közeledő Agliával. Élvezem a dolgot. Nincs már sok időm, hát lelkesedésemet az utolsó pár dobásba próbálom belezsúfolni, a jutalom pedig nem marad el. A parti gyékény egyik benyílója előtt jár a körforgó, amikor ismét lendületesen belekap valami, s ő is a kis ág közepe felé indul. Újabb birkózás veszi kezdetét, melynek végén az előző balin ikertestvérét fotózhatom.
Jóleső érzéssel teszem le a botot. Iszom egy kortyot, aztán rágyújtok egy cigire. „Átmentem, Tanár Úr?”, kérdem kissé bizonytalan hangon, de a szemem vigyorog, hisz sikerült halat fognom. Feladat megoldva, ha csak egy szerény kettessel is, de átmentem! Átmentem, ugye? „Maga tényleg nem ért semmit, fiam! Itt nem osztok jegyeket, itt nem lehet megbukni, amíg csinálja, addig nem. Ha fogott halat, örüljön neki és tanuljon belőle. Ha nem fogott halat, ne keseredjen el, találja meg, hogy mi volt a hiba, mit rontott el, mire nem figyelt. Van úgy, hogy mindent jól csinál, és mégsem sikerül. Próbálja újra. Ha megunja, ha feladja, akkor bukott meg! De akkor sem tőlem kapja majd az elégtelent, beírhatja saját magának.”
Kérdeznék még valamit, de érzem, hogy a játéknak vége. A Tanár Úr elmondta, amit akart, hiába is faggatnám tovább. Összepakolom a cuccomat, és csendben csorgok hazafelé. Képtelen történet volt? Lehet.
Czender Miklós
