Úgy elröppent az év vége, hogy csak na. Mire észbe kaptam, már az év végi szabadságok kivételét egyeztettük épp, és advent 4. vasárnapját is lekéstem. Olyan mennyiségű munka volt az év utolsó 3 hónapjában, ami egyszerűen lehetetlenné tette, hogy kijussak a vízre horgászni. Még a fa csónakom Tiszába való befagyás elleni lementését is külföldről logisztikáztam le. A horgászengedélyben októberi dátummal volt az utolsó horgászati „X”, így nem csoda, hogy karácsonykor már nagyon sóvárogtam a víz után…
Mondjuk, ez köszönhető volt annak is, hogy a „Jézuska” csupa olyan dologgal ajándékozott meg idén karácsonykor, amivel nagyon betalált. Így kipróbálásra várt az új thermoruhám, illetve a pergető botjaim száma is bővült egy különlegességgel. A feladat már csak az volt, hogy találjunk egy szabad, be nem fagyott vízterületet a folyón.
A csónakos horgászat esélytelen volt, mert a balsai kikötőt – ahonnan ki lehetett volna hajózni a Tiszára – teljesen jég borította, ráadásul a folyón is jó pár szakaszt már egybefüggő jég zárt le. Így maradt a parti próbálkozás, hogy helyet találjunk egyáltalán, ahol dobni lehet. Sikerült egy olyan helyet találnunk, ahol a partszél is jégmentes volt – igaz, ehhez gyalogolni kellett a töltésről egy kilométert… hát, ezért horgászom inkább csónakból. :D
A karácsony másnapja így végül „horgászattal” telt, bár esélyünk sem volt igazából a halfogásra.
A töltésen találkoztunk szintén horgászhelyet kereső ismerősökkel, akikkel beszélgetve megerősítést kaptam egy olyan információról, amit már pár nappal korábban is hallottam. Mégpedig arról, hogy a Bodrog folyón Sárospatakon, a hídnál hatalmas halraj állt össze, és igen jókat lehet ott horgászni, ha odafér az ember, mivel igen sokan próbálkoznak azon a pár száz méteres szakaszon.
Na, adva volt a feladat, hogy infót gyűjtsek arról a területről. Igazából itt véget is ért a cikk Felső-Tiszai mivolta, hiszen a Bodrogon folytatódik a történet, de mivel olyan jó horgászat kerekedett ki ebből a jeges kalandból, úgy gondolom, belefér…
Sárospatak??? :D Ez volt a kulcsszó, ugyanis jó barátom és állandó horgászcimborám, Sanyi a nyáron úgy döntött, megnősül, ezáltal ideiglenesen pont ebbe a városkába költözött. Így amint visszaültem a Tisza töltésén a kocsimba, már indítottam is a hívást felé a „31-én mit csinálsz?” kérdéssel. „Nem terveztünk semmit”, jött a válasz, így már mondtam is neki, hogy „Akkor horgászunk!”. Nem nehéz a békát víznek ugrasztani, tartja a mondás, rá ez különösen igaz volt, hiszen az előző évektől eltérően 2016-ban alig volt X a horgászengedélyében. Így már ment is ki a vízhez szétnézni. Megbeszéltük, 31-én támadás!
Elég merész dolog volt ezt így előre eldönteni, de annyi volt egyedül biztos, hogy ezen a napon mindketten ráérünk. Az arcomra is fagyott a mosoly, amikor „reggel” 8-kor az autó -9 Celsius-fokot mutatott. Hogy lesz itt esély horgászni? Gyors telefon Sanyinak, mi a helyzet a sója pályán? „Befagyott előtte a víz, de nem tűnik olyan vastagnak, és a folyó még úgy tűnik, jégmentes. Indulhatsz!”, jött a válasz.
Amikor felakasztottam a trélert a kocsira, kezdődtek a gondok, ugyanis a jobb oldali index hol működött, hol nem (és sajnos nem a villogásból adódó igen-nem-igen-nem poénról van most szó). Annyira gyűlölöm ezeket a csatlakozókat, hogy azt el nem lehet mondani. Miért nem lehet valami olyat kitalálni, ami nem „lötyögősödik ki”, amelyiket nem kell feszegetni, hogy be lehessen dugni, amelyik nem játssza el azt, hogy bedugom, nem működik, kihúzom, ismét bedugom, és működik. Ez egy hihetetlenül szar, használhatatlan – és sorolhatnám az összes negatív jelzőt – konstrukció. Utálom! Ráadásul ahogy végiggondoltam az útvonalat a lakásomtól Sárospatakig, egyetlen balkanyartól eltekintve kizárólag jobb kanyarok követik egymást. Húúúdefrankó… Rakamazig nem is volt gond, de a várost elhagyva utolértem egy fenyítő tempóban 60-nal közlekedő rendőrautót. Na, akkor következzen most egy kis KRESZ infó, az utánfutókról: a megengedett sebesség autópályán: 80 km/h, autóúton: 70 km/h, lakott területen kívül: 70 km/h, belül 50 km/h. Illő lenne már ezt a szabályozást módosítani, mert amikor például a Tisza-tóra mentem a csónakkal és megpróbáltam volna betartani a 70-et, mondjuk a 33-as főúton, a kamionok belegyalultak az árokba és a tükörben csak hűtőrácsot láttam, már a vezetőfülkét sem. Akkor hogy van ez??? Autópálya szintén 80??? Ez vicc? Amikor kamion nem megy 90 alatt?
Így amikor utolértem a hatósági autót, bár megelőzhettem volna felgyorsulva 70-re, de a sávomba való visszatéréskor illő irányjelzést adni, így úgy döntöttem, azt a pár kilométert kibírom. Ráadásul a tokaji körforgalomnál ismét jobb kanyar jön majd és mi van, ha megint pont nem fog villogni az a szar? Mindegy, eldöntöttem, hogy megy a szerelvény szerelőhöz, ahogy hazaérek, hogy csináljanak vele valamit, mert így nem maradhat.
Már csak pár kilométer volt Sárospatakig, amikor a szembejövők veszettül jeleztek, hogy valami van elöl. Gondoltam, traffipax, attól meg nem volt félnivalóm. Bár nem messze előttem azt láttam, hogy egy autóból kiugranak és amint mellé értem, sofőrt cseréltek… ááá, biztos azért, mert szeretné jobban látni a városhoz érve a kilátást. Utolsó egyenesbe érek, ekkor vagy 10 (!!) rendőr az út szélén és megállítanak mindenkit. Na, mondom, drágul a peca, ha pont megint nem fog villogni az a vacak. Meg is állítottak, szerencsére az autón tökéletes a jobb index, így amint megálltam azonnal lekapcsoltam mindent, majd kiderül, mi következik. Már fejben számoltam a bírsággal, amikor odalépett egy rendőr és mondta, hogy közúti ellenőrzés, leheljek rá a szondára. Na, ilyet se csináltam még, így ráfújtam. „Lehelni kell, nem fújni”, mondta, és kezdhettem elölröl. Én mindig azt hallottam, hogy „megfújatták” a szondát, sosem azt, hogy lehelni kellett… :D, bár ettől nem féltem, mert még a szilveszteri pezsgőt is vagy kiöntöm, vagy kölyökpezsgővel koccintok, így nem jelentett gondot. „Köszönöm, viszontlátásra”, mondta és már léptek is a következő autóhoz. Ennyi??? :D :D Bal indexem tuti van, villogtattam is bőszen és már indultam is a vízhez. Ezután már baj nem jöhet, gondoltam.
A következő meglepetés a vízparton ért, a sója pálya jege ugyanis olyan vastag volt, hogy rá tudtam állni, jöhetett a jégtörés. Nem kellett hozzá más, mint az 5 kg-os csónaksúly, illetve a kötél. Nagyjából 30 percbe került az, hogy a jeget annyira feltörjem, hogy a vízbe a trélert be lehessen engedni. Akkor viccnek szántam azt a mondatot, hogy lefotózom, hogy sikerült, ameddig a parton van a kocsi… ugyanis a feljegesedett sója pályával nem tudott mit kezdeni a kocsim és előre forgó kerék mellett is a Bodrogba csúszott befelé még az üres trélerrel is, mivel a feltört jég peremébe frankón megkapaszkodott így nem tudta kihúzni. Szerencsére a 25 méteres kötéllel, illetve Sanyi autójával a 2 autót összekötve ki tudtuk húzni magunkat a vízből. Bár már akkor sejtettük, hogy gond lesz a levételnél, amikor a trélerre visszakerül a csónak. De majd aggódjunk délután, most menjünk végre horgászni!
Ennyi szerencsétlenkedés után végre következhetett valami jó is, ugyanis az éjszakai -15 fok megtette a hatását és a folyó jónak vélt híd környéki szakaszára jégpáncélt húzott a pataki oldal felől, mely beért kb. a folyó feléig. Így azon az oldalon partról lehetetlenné vált a horgászat. Volt legalább esélyünk arra, hogy a jégzár mellé horgonyozva mi is tudunk horgászni és nem lesz az, hogy a két parti oldalról keresztbe dobálók (mint történt az előző napokban) lehetetlenné teszik azt, hogy horgásszunk.
Mivel érdemleges információnk nem volt a vízről, csak azt tudtuk, hogy feltehetően sok hal van a környéken, illetve Sanyi elmondta, hol látott az előző napokon csónakokat. Így jóval a híd felett tettük le a horgonyunkat úgy, hogy a maximális dobótávval el tudjuk érni annak vonalát. Bíztam benne, hogy fel fogom tudni végre hallal is avatni az új botomat, a thermo ruhát már felavattam karácsonykor, illetve ezen a napon is. Olyan melegem volt benne, hogy majd meggyulladtam. Mondjuk, erre rásegített a napos, illetve szélcsendes idő is, amit egyáltalán nem bántunk.
35 perc kísérletezés után Sanyi mondta ki a legjobban várt szót aznap: „MEGVAN!” – és már láttam is, amint szépen görbül pergető botja. Nagyon furcsa kapása volt, úgy hirtelen elnehezült, de nem volt agresszív ütése… vajon mi lesz?
Sanyi kisméretű neonzöld csalival csapta be ezt a játékost, ami ráadásul egy igen „durván” vezetett csalira mozdult rá, ugyanis én azt tapasztaltam, hogy 7-8 gramm körül lehet valahol az ideális súly, ennek ellenére ő 10 grammot vezetett a parttól befelé igen pattogósan. Bár olyan szempontból igaza volt, hogy amint a parti rézsűn beesett a csali, ha nem volt kellően „nehéz”, akkor volt egy szakasz, ahol viszonylag sokáig zuhant lefelé, miközben a sodrás megtolta. De az ő csalija, ahogy elugrasztotta a padkáról, már esett is lefelé, így módszeresen végig tudta vizsgálni a part alatti szakaszt.
Én maradtam a hosszanti dobásnál, illetve cheburashka 8 grammos ólommal kombinált finomabb csalivezetésnél, kíváncsi voltam, melyik működik jobban. 13 perccel Sanyi hala után megérkezett az én évzáró halam is. A mai mobilok világában könnyű nyomon követni az eseményeket, minden kép a készítés dátumát, óra, perc, másodperc nevet kapja, így tökéletesen dokumentálható volt a nap. Konkrétan nem is vettünk elő a nap során „nagy fényképezőt”, tökéletes képeket adtak a mobilok.
Innentől következett 2 olyan óra, amit bármikor elfogadnék, az év bármely napján. Kapás kapást ért szinte, bár nehéz volt megfogni őket, mivel a relatíve hosszú, 7 cm-es csalikra azért nem szoktak a nem kimondottan ragadozó halak rögtön rácsimpaszkodni úgy, hogy a horog is megakadjon, de a lényeg, hogy számos halfaj képviselője tette tiszteletét a csónakban, mi pedig élveztük a horgászatot. Fotót nem készítettünk minden halról, mivel volt, hogy az ismerősöket cukkolandó Facebook élő videót készítettünk, abban mutatva a fogásokat. De jöjjön pár szebb fogás:
A márna után Sanyi barátom nem adta fel a különleges halak fogását, így egy újabb halfajjal bővült az aznap fogott halak sora, mégpedig a leánykoncérral. Bízom benne, jól sikerült beazonosítanunk őkelmét, mert ha jobban megnézzük, igazán hasonlóak ezek a halak egymáshoz, ennek speciel a pikkelyei voltak jóval nagyobbak a többinél.
Mivel egész nap nem emelkedett a hőmérséklet -5 fok fölé, folyamatosan gond volt a spicc befagyásával. Folyamatosan huhókolni kellett a gyűrűt, hogy az azon képződött jégdugót leolvasszuk. Annyit csókolgattam a gyűrűt, hogy a párom szerintem féltékeny lenne a pergető botomra, ha tudná. Sanyival ráadásul azzal nyugtattuk magunkat, hogy ááá, nem koszos a víz úgysem… bőven mínusz fok van, mégsem fagy be… tuti nincs benne semmi Szlovákiából származó vegyszer… :D
Sanyi akkor hozta rám a frászt, amikor kölcsönkérte kipróbálni az új szerzeményemet, a Fox Rage Terminator Pro Light Spin botot, első dobással kidobott egészen a partszélig és onnan kezdte léptetni befelé az általa felrakott csalit, majd olyan harmadtávon BUMMM! „Meg is van!”, adta tudtomra, hogy halat fogott. Meg is fogta a nap első és egyetlen fogakkal rendelkező ragadozóját egy süllő személyében. „Frankó, feszes cucc”, mondta és nyomta kezembe a botom :D 1 dobás 1 hal, így a mérlege 100%-os. Innentől lehet játszani a statisztikákkal: e bottal az összes dobásával halat fogott eddig vagy, mondjuk: csak méretes süllőket fogott eddig ezzel a bottal… :D
Ilyen nap után már csak az volt hátra, hogy levegyük valahogyan a csónakot a vízről úgy, hogy a kocsim se kössön ki a Bodrogban. Szerencsére Sanyinak voltak már helyi ismerősei, akik tudtak a mentésünkre jönni, így nem kellett szétégetnünk a kocsik kuplungjait. A 4 fiatal srác odaállított egy harcedzett terepjáróval, ami pikk-pakk kicincálta a vízből csónakostól a trélert anélkül, hogy egy pillanatra is megpördült volna a kerék. Hát, igen, ami terepre készül, az megállja a helyét ilyen helyen is, míg egy „városi terepjáróval”, az aszfaltról se tanácsos lemenni…
Bitang jó nap volt, ráadásul hazafelé csak balkanyarok jöttek, kivéve 3 körforgalmat, így majdnem full szabályosan autózhattam haza, egy ilyen jeges kalanddal zárva le a 2016-os évet.
