Már régóta azt vallom, hogy nincs igazán pergető szezon, hanem az a tilalom végétől annak kezdetéig tart egész évben. Azonban ha a Tisza az év jó részét áradással tölti, mely zavaros vízzel párosul, akkor csak a lehűlésben bízhatunk, aminek köszönhetően kevesebb lesz benne az alga, illetve a lassuló folyó le is tisztul egyben. Ilyenkor az első pár horgászat mindig szinte keresgélésből áll: adnak vajon halat a jónak vélt helyek?
Így 2017 első napjaiban - amikor utólag visszanéztem ezeket a képeket - derült ki, hogy 2016-ban az igazi téli szezon úgy elröppent, hogy 2 kivételtől eltekintve vízre se tudtam menni. Az első ilyen útról szól ez a cikk… a másik pedig a következő rész lesz.
Már a horgászat szervezésekor érezhető volt a bizonytalanság a „hova menjünk” kérdés megvitatásakor. Semmilyen friss információval nem rendelkeztünk, így tényleg csak abban bízhattunk Milán barátommal, hogy az előző évek tapasztalatai alapján ugyanazok a területek lehetnek jók ismét, ahol korábban is megtaláltuk a halakat. Balsa mellett tettük le a voksunkat, ott tettük le a csónakot a vízre, mert onnan el lehet indulni a tokaji vagy akár a tiszaberceli irányba is, az időnkbe bőven belefér, hiszen a napot erre szántuk.
A nappali relatíve meleg időjárás nem könnyítette meg az első őszi pecák ruhaigényének tervezését. Fel sem merült ekkor még bennünk a gondolat, hogy thermo ruhát is vigyünk magunkkal… Aztán én csak betettem a tetejét, jó az ha ott van, Milán meg úgy döntött, hogy az alsó darabját hozza magával... A helyes döntés a mindkettő lett volna!
Mivel a nyár viszonylag hosszan elhúzódott, a folyó hőmérséklete még így, októberben is igen „meleg” volt. Minket is meglepett, hogy mekkora rajokban találtuk meg a békés halakat összeállva. Brutális keszegfelhőket találtunk a radaron, mely tökéletesen érezhető volt a zsinóron is, miközben léptettük közöttük a jiget. Folyamatosan bukdácsolt a hátukon a zsinór.
Itt szinte lehetetlen volt a horgászat, mert a külső akadást szerettem volna elkerülni. Ugyanis egy, a zsinórtól megugró keszeg tud olyan „kapást” okozni, amire reflexből bevág az ember, és már jön is dugóhúzóban felfelé a keszeg. Hiszen a kívülről beléakadt jig bár húzza a halat, de a hal nem menetirány szerint jön, mivel nem a szájában van a horog, így ha oldalvonal körül akad, akkor dugóhúzó, ha háti szakasz vagy farok közeli, akkor pedig összevissza úszva lehet a csónakig húzni a szerencsétlent. Na, ezt akartam elkerülni, így amint szembesültünk azzal, hogy mekkora keszegrajon ülünk, úgy döntöttünk, hogy pár méterrel először fentebb helyezkedünk el, majd ha ott nem lesz értékelhető ragadozóhal-fogásunk, akkor lentebb csorgunk a raj „alá”.
Sokszor kérdezik tőlem, hogy radar alapján lehet-e, tudok-e halat fogni. Meggyőződésem, hogy ezt a kérdést ketté kell bontani, mégpedig arra, hogy békés vagy ragadozó halról van-e szó. Keszegnél nem kérdés, ha megtalálunk egy ilyen rajcsúrozó bandát, akkor tízezerszer nagyobb az esélyünk arra, hogy feederrel vagy akár valamilyen úszós módszerrel igen jó élményeink lehetnek, mintsem akkor, amikor egy tök üres képernyőt látunk magunk körül.
Tökéletes példa volt erre egy nyári feederes horgászat, amikor dél-afrikai barátainkat akartam kivinni egy kis csónakos feederes keszegezésre a Bodrog folyóra. Az általam előzetesen jónak gondolt területre mentünk először, ahol hiába szórtam volna aranyport a vízre, akkor se tudtam volna kapásig eljutni. Majd amikor 2 óra után mondtam, hogy új terület kell, ahogy csorogtam lefelé, észrevettem pár keszeg forgást, amint a radart bekapcsoltam, akkor döbbentem le, hogy mekkora haltömegen hajózunk épp. Beálltunk a 35 Celsius-fokban egy fa alá a csónakkal és onnan kezdtünk el horgászni közéjük. Minden dobás halat adott.
A ragadozó halak esetében, mivel zömében nincsenek ilyen rajokban, jobban kellene ismerni a radar jeleit, jobban olvasni a képernyőn látottakat, hogy az alapján tudjak rájuk horgászni. Melyik csík lehet a ragadozó és melyik valami egyéb lom… A megoldást az jelentheti, ha nagyon sokat horgászik az ember, használja a radart, majd fog halat, lehetőleg nem csak egyet, és megpróbálja összekapcsolni a látottat a tapasztalttal, majd még többet horgászik, amitől mindez készség szintre fejlődik. Ha azonban valaki havi 1-2-szer jut csak ki a vízre, akkor ne várjon csodát még a legnagyobb radartól sem!
No de egy ilyen kis kitekintés után vissza a hidegbe és a csónakba! Mivel a cél egyértelműen az volt, hogy fogjunk valamilyen ragadozó jószágot, a nap folyamatos kísérletezéssel telt. Éppen ezért elővettem a Haldorádó ragadozó halas aromáit, aztán egy kis dobozkába dobtam pár olyan gumihalat, amiben láttam fantáziát, majd befújtam úgy bőven aromával, hogy hadd „pácolódjanak” benne. Majd kiderül, használ-e,vagy sem…
Örök dilemma számomra, hogy az ilyen aromázás számít-e pergetés során a ragadozó halaknál! A választ én se tudom egyértelműen megadni, mert volt olyan, hogy 100%-ra biztos voltam abban, hogy az adott szín működik akkor, ott, abban a közegben, de előfordult már az, hogy egy kősüllő „felvonulás” közepén voltunk behorgonyozva, annyi volt a fenéken ebből a ragadozóból, hogy tökéletes szőnyegmintát rajzolnának ki, ha látnánk őket, de az istenért se lehetett kapásra bírni őket. Nem érdekelte őket se szín, se forma, semmi. Volt egy-egy olyan pici ütés, ami arra engedett következtetni, hogy megcsíphette a gumi végét, de esze ágában se volt a horogig támadni.
Aztán végső elkeseredésben elővettünk egy olyan gumit, aminek „sült fokhagyma” volt az aromája. Első dobás, bumm, hal… következő dobás, hal… Kísérletképp fel egy másik gumi - ugyanolyan szín, forma -, de 0 kapás, vissza a fokhagyma, és megint hal. Tehát talán az aroma adott egy olyan plusz ingert a halnak, ami alapján támadott, tehát nem egy pár gourmet hallal lehetett dolgunk, amiknek minden vágya az volt, hogy fokhagymás halat egyenek, hanem csupán lehetett egy olyan „ízcsík” a gumihal mögött, ami segített. Így ha csak minimálist is billent a süllőnél az, hogy amikor követi a gumit, támadjon-e vagy sem az, hogy egy illatcsíkot is húz a csali, akkor már megéri szerintem.
Az első jelentkezők minden igyekezet és trükk ellenére keszegek, illetve egyéb „jószágok” voltak. A pici, rángatós kapásokból már sejteni lehetett, hogy nem lesz egyszerű nap. Bár, hogy a csiga hogyan tudott a jighorogra így rázárni, az rejtély, mivel ahogy megérinti a fenék a jiget, már ugrasztom is tovább… A pici márna is igen jól küzdött a szerelékkel, de ahogy Milán megjegyezte: a halnak tüskéje és fogai vannak. Így könnyű azonosítani… :D
A nap során nem csináltunk mást, mint megállás nélkül cserélgettük a csalikat, melyeket hol hagyományos jigfejen, hol cheburashka végszereléken kínáltunk fel, emellett egész napos program volt az öltözgetés. Kabát fel, mert elkezdett fújni a szél, kabát le, mert kisütött a nap és nem fúj… majd vissza, mert megint fúj. Hát, igen, az átmenetei időszak nem egyszerű semmilyen szempontból, de ha összegezni kell a napot, végül kiváló, de nehéz napot zártunk.
Kora reggeltől kísérleteztünk, de az első olyan halra, ami valóban a ragadozók közé tartozik, 9 óráig kellett várni, 9 óra 9 perckor készült el az első fárasztós fotó, majd újabb 20 perc üresjárat után Milánnak is jött egy hala.
Innentől kezdve, ami drasztikusan megváltozott, hogy elkezdett durván melegedni az idő, le is kerülhettek a kabátok, pulóverek és 1000-rel sütött a nap. Ez viszont meghozta a kősüllők kapókedvét, így szinte megállás nélkül kattogott a fényképező, a mobil vagy épp a GoPro.
Aztán jött egy hal, ami nem az a méret volt, amire a felszerelést méretezték, tervezték, lévén, hogy a dobon Daiwa J Braid 13-as, illetve a másik boton 0,06 mm-es fonott volt. Ráadásul csimpaszkodott rá a harcsa, küzdöttem is vele pár percig, de olyan volt, mintha a kocsimat kellett volna felhúzni a fenékről. Végül kiakadt valószínűleg a kefefogsorba akadt a jighorog így véget ért a „küzdelem”. Bár csak erős jóindulattal volt ez küzdelemnek nevezhető, mert szerintem a harcsa egy percig nem tudott róla, hogy a kajája rángatja…
A hal lelépett, így jobb híján visszaálltunk oda, ahol akasztottam, mivel amikor éreztem, hogy komoly játékos feszegeti a határokat, felhúztuk a horgonyt és folyamatosan felette maradva próbáltam a felszín közelébe irányítani, sajnos sikertelenül. Visszaparkoltunk „valahova”, és folytatódott a horgászat. Egy olyan érdekes dolgot figyeltünk meg, hogy a nap során 3 vagy 4 kősüllőt fogtam úgy, hogy amikor leért a fenékre a csali a léptetés során, még nem volt rajta hal, amikor meg továbbugrasztottam volna, már éreztem rajta az ellenállást. Tehát a hal minden bizonnyal a fenékről csípte fel a műcsalit, mert kapást egyszer se lehetett érezni.
Ha jól emlékszem, ketten ezen a napon összesen kb. 30 halat fogtunk a sok-sok halfajból összeálló mixben. Ez nagy darabszám, azonban ha ezt elosztjuk 10 órával 2 főre, akkor kiderül, hogy óránként 1-2 hal volt, amit sikerült fogni, amihez folyamatosan dobni-húzni kellett a csalit. Viszont a halak voltak annyira kegyesek, hogy pont úgy időzítették az érkezésünket, hogy folyamatosan adjanak lendületet a napnak.
Ekkor még nem sejtettem, hogy a következő horgászatra karácsony utánig kell várnom, de szerencsére a szilveszteri horgászat igazán különlegesre sikeredett. De erről legközelebb…
Írta: Takács Péter
