Balázs barátom a közelmúltban történt horgászbalesete kapcsán kijelentette: kétféle horgász van. Az egyikbe már akadt bele horog, a másikba meg majd ezután fog. Pórul járt barátom esetén poénkodva még nem gondoltam volna, hogy milyen hamar átkerülök a másodikból az első csoportba. De ha már így esett, megteszem azt, amit Balázs elmulasztott. Ezzel a kis írással állítok emléket saját balf… szóval balfékségemnek, hogy a történetemből okulók minél tovább megőrizhessék testi épségüket. Persze, ha igaz a fenti tétel a kétféle horgászról, akkor kár a gőzért: előbb-utóbb mindenki sorra kerül…
De haladjunk csak szépen, sorjában az események fonala mentén haladva a fájdalmas pillanatig. A csukáiról méltán híres, közeli Tisza-holtágon az idén különösen jól ment a pergető pecásoknak. A se vége - se hossza árvíznek köszönhetően szinte teljesen hínármentes maradt a sekély holtág (legalább valami hasznunk is volt a természeti csapásból), így a rablóknak nem volt hová menedékbe húzódniuk. Csuka pedig akadt bőven, hiszen az árvíz az Alsó-Tiszára is juttatott a Tisza-tavon termő utánpótlásból. Így - kánikula ide vagy oda - a csukaszezon gyakorlatilag egész nyáron át tartott. Mi is ki akartuk venni belőle a részünket, és - egy balatoni nyaralás másnapján, hazai vizekre vágyva - elérkezettnek láttuk az időt a helyi csukák megrendszabályozására. Ebéd után biciklivel vágtunk neki a fiammal a pilledt hőségben reszkető, poros útnak. Az emlékezetes, viharos tűzijátékot megelőző délután történt mindez, de ekkor még semmi jele nem látszott a közelgő förgetegnek.
Nem titkolt célom volt, hogy András fiamat tovább oltsam a pergető vakcinával ezen a „gyógy-pályán”, hiszen ha valahol, akkor itt könnyen szerezhet élményeket, legalábbis minden előzetes jel erre mutatott. Az első, műcsalival fogott rablóhalakon már túl van ugyan a fiú, de azért még erősen kezdőnek számít a szeren. Ezért azt javasoltam, hogy valami egyszerűbben kezelhető csalit, mondjuk egy 4-es körforgót kössön fel. A spinner demokratikus műcsali, kiegyenlíti az esélyeket. Egy kezdő sem tud vele abszolút rosszul horgászni, és egy profi kezében sem alkalmas olyan kunsztokra, mint egy támolygó. Bár magam szívesebben dobálok kanállal, ha csukázásról van szó, ezúttal az egyenlő pályák - egyenlő esélyek elve alapján én is ugyanolyan körforgót vetettem a vízbe, hogy jobban beleéljem magam a műfajba, és tanácsot is tudjak adni.
Egyszerre dobunk, hangosan számolunk, amíg süllyed a csali... négy, öt, hat, na most koppant odalenn, érezted? Elindítjuk, és próbáljuk a fenék közelében vezetni. Érezzük, ahogy húz a pörgő kanál, és azt is, amikor ki-kihagy néha, a fenéken megdöccenve. Behúzás közben egyre lejjebb engedjük a bot végét, hogy ne emeljük el nagyon a fenéktől a közeledő villantót. Jól van, fog ez menni.
A csukák egyelőre nem zavarják a gyakorlást, de egy jó koppanás után valami hevesen rázza a fejét a zsinórom túlsó végén. Egy törpe az első halam, de a jobbak közül való!
Ha nem csukáznánk, még örülni is tudnék neki, de így kevésbé lelkesedem értük. A szívbajt hozzák az emberre. Olyanokat öklelnek a villantóba néha, hogy csukakapásnak is elmenne, aztán a ficánkolásról már lehet tudni, hogy megint csak egy törp-ördög vetette rá magát a horogra.
Készül egy pár kép a nemkívánatos halacskákról a kuriózum kedvéért, no meg azért, mert ki kell próbálni a délelőtt vásárolt, vadiúj fotómasinát is.
Az első csukakapása a fiamnak van. Jól görbül a botja, húzza is a srác, ahogy csak bírja, aztán felcsap a hal, és lemarad. Jaj de kár érte! Nem hiszek benne, hogy a megakasztott hal újra rákapna a csalira, de azért csak odadobok egy rövidet az iménti csetepaté helyére. És csodák csodája, alig mozdul a villantó, már rá is csap a rabló! Azt ugyan sose tudjuk meg, hogy ugyanaz volt-e, de kísértetiesen ugyanott, és olyasforma nagyságú csukát akasztottam, mint az előbb elszabadult hal volt. Közben magamon éreztem András vádló tekintetét: „Apa, te kifogtad az ÉN halam!”
Rövid rutin-fárasztás végén nyúlnék a csuka után, de elugrik a kezem elől.
Na jó, ússzunk még egy kört. Másodjára ismét eljátsszuk az előzőt. Ezek a nyári csukák sokkal élénkebbek, mint a szokásos csukaszezon idején, hideg vízből fogott fajtársaik. Amikor harmadjára nagy nehezen tarkón ragadom, akkor is úgy tekereg, mint egy angolna.
El is ejtem szegényt, de már a csónak fölött. Kis kergetőzés után végre megvan. Beállok egy obligát trófea-fotóhoz, de a hal csak nem nyugszik.
A fogás enyhülését kihasználva ismét vág egyet magán, és a villantó kiálló horgát tövig belerántja az ujjamba. Oááááúúúúhhhhhh!!!!
Ordítok százhúsz decibellel. Aztán csúnya szavak jönnek, valamivel halkabban. Kis szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy lendülettel „helyet is cseréltünk” a horgon. Miközben én ráakadtam, a csuka leakadt. Így is van elég bajom, még belegondolni se szeretnék, hogy rosszabb esetben egy másfél kilós hal is itt vagdalkozna a fájdalomtól hasogató ujjammal összekapcsolva. De jó is lenne fél perccel fiatalabbnak lenni, a mostani tudásommal! Na mindegy, ezen már nem tudok változtatni, de ha már úgyis elöl van a fényképezőgép, itt a ragyogó alkalom, hogy dokumentáljam ezt a remélhetőleg soha vissza nem térő esetet.
Kicsit még szokatlan az új gép, egy darabig elmatatok a makro beállítással. Miután rögzítettem az alaphelyzetet, megpróbálok megszabadulni a szokatlan ékszeremtől. Ha egy halból ki lehet akasztani, talán az ujjamból is menni fog. Na persze, ahogy azt Móricka elképzeli!
Próbálom először kíméletesen, óvatosan, aztán erőből, végül lendületből. Persze meg se moccan, de fájni egyre jobban fáj. Abba is hagyom az öngyötrő kísérletezést, és inkább elvágom a horgot.
Egészen megkönnyebbülök, ahogy megszabadulok a csingilingitől.
Ilyenkor állítólag keresztül lehetne tolni, és a hegye felől kihúzni a bennmaradt horogdarabot, de erre már nem vállalkozom. Egyrészt veszettül fáj, nem is bírnám magamnak megcsinálni, másrészt nem vagyok benne biztos, hogy ha betolnám a horog kiálló részét, az elég lenne-e hozzá, hogy előbújjon a hegye. Miközben a megoldási lehetőségeket latolgatom, eláll a vérzés, és a fájdalom is kezd csillapodni. Ez pozitív gondolatokat indít bennem. Alig múlt négy óra, még előttünk a délután. A sérült hüvelykujjam aránylag kevés szerephez jut a pecában, tudok rá vigyázni. Szerencsére nem multival dobálok, mert annál akcióban van a jobb hüvelyk, de peremfutó orsót használva nyugodtan pihenhet a markolat hátán a sebesült ujjam. Nem hagyhatjuk abba az első csukánál a pecázást, a sebészet nem szalad el!
Úgy is lett, délután hétig dobáltunk, összesen 4 csuka, 6 törpe, és 2 sügér lett a vége. Az ujjam időközben egyre jobban lett, amíg meg nem feledkeztem róla, és bele nem akadt valamibe a kiálló kis csonk, mert akkor újra eszembe jutott.
Demokratikus körforgó ide vagy oda, mind a 4 csukát én fogtam, talán fájdalomdíj fejében. Szegény András be kellett hogy érje két óriás törpével.
Este 8-ra kerültem a sebészeti ügyeletre. Elég sokan ültek előttem a váróban, de kiderült, hogy ők mind egy család, és csak a kutyaharapott kisfiú a tényleges ügyfél. Őt egy perc alatt elintézték egy „kutya baja” szentenciával, és máris rám került a sor.
Az orvos egy korombeli, enyhe akcentussal beszélő, kedélyes férfi volt. Amikor kiderült, hogy horgászbaleset áldozata vagyok, rögtön felvillanyozódott. Elárulta, hogy odahaza, Lengyelországban ő is sokat horgászott valaha, de itt Magyarországon még nem volt ideje újrakezdeni. A sebesülésemet okozó villantóról „röptében” tudta, hogy Mepps Aglia. Neki is voltak ilyenek annak idején, de csukázni inkább Lusox-szal szeretett. Süllőzni meg óriás twisterrel! Hej, azok voltak a szép idők! Kitárgyaltuk tövéről hegyére az összes műcsalit, és azt is, hogy ki, hol, mikor, mivel, milyen halat fogott. Közben, szinte mellékesen belenyomott egy fél fecskendőre való Lidocaint a hüvelykujjamba, ami ettől másfélszeresére dagadt, elfehéredett, és az első pillanatokban rosszabb érzés volt, mint amikor beleakadt a villantó. De a fájdalmat pillanatok alatt felváltotta a jótékony zsibbadás. Ekkor a doktor úr elővett egy pontosan olyan érszorító csipeszt, amilyet a horgászok is előszeretettel használnak horogszabadításra. A horog maradványát a csonknál fogva keresztültolta az ujjamon, majd a túloldalon kibukkanó hegyénél fogva kihúzta. Meg kellett állapítanom, hogy az ember bőre jóval szívósabb, mint a hal szája. Még így előremenetben sem volt olyan egyszerű átbújtatni a horgot, mint vártam volna. Jó erősen meg kellett fogni a hegyét, és még így is kicsúszott párszor a fogó szorításából, mire sikerült átcibálni a szakállas kis fém nyársat. Ezután a nővér vett kezelésbe, aki egy jó adag Betadin kenőcs kíséretében szép kis pólyát tekert az ujjamra. Még át sem járt a kórház szaga, és már újra kinn is voltam a kapun. Fél órát sem vett igénybe a gyors, és szakszerű beavatkozás, amit ezúton is nagyon köszönök!
A vártnál gyorsabban rendbe jött az ujjam. Bár hétfőre visszarendeltek egy kötözésre, de én már előző nap levettem az elkoszolódott gézt. Szinte alig látszott a sérülés helye, és fájni se fájt, ezért gyorsan üzemképesnek minősítettem magam, megállapítva, hogy rosszabbul is elsülhetett volna.
A tanulságot, azt hiszem, már mindenki levonta magának a fenti sorokból. Legfőbb következtetés, hogy egy ekkora „bugylival” eleve nem is kellett volna leállnom fényképezkedni :-) De ha mégis, akkor mindenekelőtt a horgot kellett volna belőle kiakasztani, és nem rizikózni, bármilyen életszerűen is mutat a csali a csuka szájában.
Summa-summarum: a hal csúszós, ugrál, a horog meg hegyes. Ebből a kombinációból akármi megeshet, ezért jobb, ha vigyázunk a bőrünkre!
