Az ősz elején járunk. Napközben sokszor még nyár van, de az esték már csípősen hűvösek. A szélvizek letisztulóban, a hínárfélék lassan megszabadulnak víztetőig nyúló szálaiktól. A kishalak még ott kavarnak a part mentén, de a sokadalom már nem akkora, mint néhány héttel ezelőtt. A csukák is érzik a változás közeledtét. Testük hőmérséklete a vízével együtt csökken, egyre ritkábban vágnak a táplálékhalak gyérülő rajai közé. Nincs már messze az idő, amikor a terített asztal eltűnik az orruk elől. A nádast járni nem haszontalan még, ám a pergetőbot is fészkelődik már a sarokban. Nyáron is akadt ugyan munkája, de mindketten tudjuk: a java csak eztán következik!
Szemem csupán résnyire van nyitva, végtagjaim pedig csak módjával engedelmeskednek nekem, így meglehetős lassúsággal kászálódom le a lépcsőn. Mindeközben azon fohászkodom csendesen, hogy legyen még a termoszban némi életet adó kávé, ellenkező esetben törökülésben fogok elaludni a konyha kövén. Kávét főzni ugyanis képtelen lennék ezen a hajnali órán. De van Isten, és főleg gondos nők, akik megmentenek engem a reggeli kávéfőzés kínjaitól. Türelmesen várom, hogy a mikróba pakolt csészényi fekete arany felmelegedjék, de az áhított csengő hang csak nem akar megszólalni. Percekig bámulom mogorván a hálátlan készüléket, a helyzet azonban fikarcnyit sem változik. Végül bekapcsolom.
Az autóba beszállva már sokkal inkább emlékeztethetek valamiféle gondolkodni képes humanoidra. Így lehetséges, hogy a híd felhajtóján nem gázolom halálra azt az ufót, aki tökrészegen esik elém sokat látott kerékpárjával egyetemben. Biztos, hogy idegen az illető, hisz ember nem lehet reggel negyed hatkor annyira részeg, hogy még tolva se legyen úrrá a százfelé igyekvő kétkerekűn. Harmadik típusú találkozás. Időközben egy másik jó szándékú autós is megérkezik mögém, így együtt szedjük kicsit ráncba ezt a ritka hajnali jelenséget. Enyhe vegyes gyümölcs szagot viszek magammal az autóba. Ha elmémben még nem élne élénken e nemes kipárolgás tulajdonosa, tán nem is lenne olyan rossz. No de így…
Letekerem az ablakot. A reggel friss levegője bezúdul rajta, és birtokba veszi az autót. Hamarosan már a holtág partján kanyargó földúton zötykölődöm. Az egyik oldalon a vizet szegélyező fák és bokrok, a másikon kukorica és fejüket megtörten lehajtó napraforgók. Ahol pedig nincs egyik sem, ott parlagfű virágzik. Az autót egy félreeső helyen tolom a bozótosba, ügyelve rá, hogy egy arra haladó munkagépnek esélye legyen elmenni mellette. Bot össze, táska vállra, fényképezőgép szintúgy.
Szép a reggel. Világos van, de a Nap még nem tette tiszteletét, fél óra is beletelik, mire melegével oszlatni kezdi a ködöt. Kétségtelenül közeleg az ősz, hisz a nyári tünékeny reggeli fátylat súlyos, nehéz ködpaplan váltotta fel, mely hosszú ideig dacolni képes az egyre bágyadtabb napsugarakkal. Lebaktatok a vízhez.
Négyes méretű, piros Mepps Aglia kerül a zsinórra. Fogott már ez a villantó csukát, balint, süllőt is majdnem (megfogni megfogta, aztán a kiemelés előtt el is engedte sajnos), de az úgy látszik, régen volt, mert ma nem kell senkinek. Nekem sem, lecserélem. Másfajta vasat keresek. Támolygót a csibészeknek, valami vékonyabb fajtát, mert így reggel biztos itt vannak a széleken, a sekélyben. Könnyű támolygó kanálra cserélem a leszerepelt körforgót. Ahogy dobálgatom a tompa fényű pléhdarabot, nem győzök csodálkozni, milyen gyorsan veszett nyoma a hínárnak. Vastagon benne jártunk még a nyárban, amikor egy poros, meleg délután kinéztem ide. A holtág minden zugát nyakig benőtte a hínár, szinte járni lehetett volna a víztetőn. Ma pedig? Ha a kanalat leengedem egész a fenékig, s onnan indítom a bevontatást, látni némi jelét a hajdan volt rengetegnek. Ezen túl csak néhány apró hínárfoltocska maradt. Döbbenetes, kell, hogy legyen valami más oka is ...
...de nem jut időm sokat gondolkodni a dolgon, mert az első érdeklődő jelentkezik a villantó mögött. Amennyire lehet, a parttal majdnem párhuzamosan dobok. A vékony kanalat leengedem az aljáig, aztán rövid spiccmozdulatokkal emelem egyre feljebb, a sekély vízben egész a tetejéig. Aztán egy gondolatnyi pihenő, miközben a támolygó lassan megint alászáll. Ezekből a lépésekből áll most össze a dolog, és úgy látszik, díjazza is valaki, bár nem eléggé. Pár méterre jár csak tőlem a kanál, a sekély vízben jól látni a tompán fénylő csalit. Csuka háta emelkedik mögötte, szinte kipúpozza a vizet. Nagy levegőt veszek és megállítom az addig finom mozdulatokkal húzott támolygót. A kanál engedelmesen megtorpan egy villanásnyi időre, aztán lassan, himbálózva ereszkedni kezd. Nyelvem kinyújtva, levegőt sem veszek, szinte a csuklómban érzem az erős rántást, de ez a csuka nem vág oda. Hihetetlen, tolat! Száját majdnem érinti a fémdarab, s a ragadozó leheletnyit visszahúzódik. Nem megy el, csak egy-két centit távolodik. Mi a fészkes fenére vársz még?! Aprót pöccintek a spiccel, a kanál kicsit megugrik, s a csuka végre elhatározza magát. Megfordul, elúszik.
Homlokomon apró izzadságcseppek, pedig nincs meleg. Hümmögök egy sort, amit akár káromkodásnak is lehet nevezni. A következő dobásra masszív akadót fogok, bele is szakítom a kanalat. A part közelében nem minden kockázattól mentes ez a fajta horgászat, de mint tudjuk, aki mer, az nyer. Vagy veszít, mint én most. Kicsit mérges vagyok. Új előkét szerelek, aztán odébbállok. Épp akkor érek megint az útra, amikor a Nap végre kibukkan a fák takarásából. Ahol állok, árnyék lepi a földet, pár lépéssel előttem pedig már vakító, meleg fény borít be mindent. A fényképezőgép után kotorászok.
Új beállót keresek. Úgy látszik, az egységnyi területre eső pergető horgászok száma sokat nőtt az utóbbi időben. A következő „lukban” egy fiatal srác suhogtatja rövid pálcáját. Egy vastagabb támolygó fityeg zsinórja végén, szerintem kicsit nehéz ide. Nincs alkalmunk ezt a kérdést részleteiben is megbeszélni. Illendően köszönök neki, valami morgásfélét kapok válaszul, fejét egy pillanatra sem fordítja felém. Továbbállok. Ismét foglalt beállót találok, ezúttal egy idős horgász ostorozza a vizet. Erős bot, vékony, nagy felületű támolygó. Beszédbe elegyedünk. Nem járt eddig ő sem sikerrel. Mint mondja, több jó csukát is megriasztott már a reggel. „Kint vannak szinte a parton. Hiába vagyok nagyon óvatos, eliszkolnak, ahogy a vízhez érek. Pedig volt közte szép is!” mondja. Elgondolkozik kicsit, amikor elmesélem, hogy tegnap kisebb körforgóval fogtam két másfeleset is. „Majd megpróbálom”, dünnyögi.
Végre üres helyet találok, bár háromméteres pálcámmal elég nehézkesen jutok csak le. Útközben legalább fél tucat pókhálót gyűjtök össze, csak remélni tudom, hogy a mérges tulajdonosok egyike sem kíván rajtam elégtételt venni. A sűrű növényzetben milliárdnyi rovar éli hétköznapjait, itt egy póknak csodálatos élete lehet. Még akkor is, ha néha újra kell kezdeni a hálót… Van is belőlük rendesen. Amikor kicsit elunom a banánt, vagy csak pihenek, szívesen elnézegetem e remek vadászok műveit. Csodálatos munkák.
Sikerül végre lekecmeregnem a partra. Erőltetem a támolygó kanalat, de újabb érdeklődő nem teszi tiszteletét. Csak úgy próbaképp előcsalok táskámból egy kisebb, sötét hátú Mágnest. A második dobásra egy víz fölé hajló ágnak ajándékozom. Egy darabig latolgatom, hogy expedíciót szervezek Cservenyák mester remekművének megmentésére, de rövid vívódás után belátom a dolog képtelenségét. Immár nem csak dünnyögök, hangosan káromkodom. Kezd elég drága lenni ez a mai peca.
Előkeresem azt a darabot, mely tegnap is adott halat: hármas, óaranyszínű Mepps Aglia kerül a kapocsba. Sokan talán kicsinek gondolják ezt a csalit a jobb csukákhoz, de én mégis kedvelem. Itt a holtágon szívesen használom ezt a méretet, mert a megszokott, magasra törő hínár felett és a sekély szélvízben a könnyebb, kisebb forgóval jobban boldogulok. Igazán darabos csukát még nem adott, de ami késik, az… lehet, hogy sosem jön el?
Újabb óra telik el különösebb esemény nélkül. Én is megzavarok két csukát a partszélben. Ezen túl csak a remek időt tudom a pozitívumok közt említeni. Váltogatom a csalikat, aztán minden helyen előbb-utóbb visszatérek a hármas körforgóhoz. Összefutunk megint az öreggel, váltunk hát néhány szót. Neki is volt egy, a támolygót a partig kísérő páciense, de csattanó ott is elmaradt. Próbált körforgókat is, sikertelenül. Elmélkedünk még kicsit a világ folyásán, ő pedig eközben céltalanul bogarászik a dobozban, a vasak közt. Végül egy apró támolygó mellett dönt, mely külcsínét tekintve leginkább a hetvenes-nyolcvanas évek diszkóvilágát idézi. Brrrr… Rám mosolyog és valami utánozhatatlan hanghordozással közli: „Ha én csuka lennék, semmi mást nem kívánnék, csak ezt!” Igen, ez így helyes.
Tábort verek újra. Nem először járok ma itt, kora reggel megszórtam már ezt a részt. Dobálok megint, mi bajom lehet? A parton egy fél méter széles platót tapostak ki a horgászok, a helyes kis szemétkupacok rendszeres látogatókra utalnak. Balról hosszan benyúló ágak vetnek árnyékot a vízre, s ahogy látom, a víz alá is jutott egy kis kusza összevisszaság. Kidobok a nyílt víz felé, aztán a cuccot elhúzom az akadó előtt. Ahogy az ágak elé ér a forgó, a szívem megdobban kicsit, de hiába az izgalom, nem történik semmi. Noch einmal! Zsinórom épp az első levél vonalában szántja a vizet, amikor hirtelen élesen jobbra indul a cucc. Ütést nem érzek, csak az előttem szélsebesen keresztbe futó V betű mutatja, vendégem érkezett! Laposan meghúzom a spiccet, ami azonmód mérges bólogatással válaszol, a fék is belenyekken kicsit, aztán folyamatosan húz róla a hal vagy 3-4 métert. Mi a fene?!
Az errefelé leggyakrabban fogható másfél-kétkilós „pecsenyecsukáknak” nem szokása ez az ádáz viselkedés, el is önt az adrenalin egy szempillantás alatt. Óvatosan húzom a halat, nekem nem sürgős, csak akkor kezdek keménykedni, amikor valami veszélyes rész felé veszi az irányt. A spiccet igyekszem alacsonyan tartani, nekem ne játsszon légtornászt a drága. Látványos dolog, de jó pár csukát áldoztam már a szépség oltárán, hát inkább kihagyom, ha lehet. A hal gyorsan kijön partközelbe, aztán ott megmakacsolja magát. Kis köröket ró, de még erős. Balra is, jobbra is csupán pár méterre vannak tőlem a halmarasztaló helyek, mégis nyugodt vagyok, mert a bottal remekül kézben tartható a hal. Dobósúlyát tekintve 8-32 grammos a pálca, de amikor hirigre kerül a sor, van benne erő, nem is kevés. Azért nem egy bozótharcos nyél, mégis elég, most is bizonyítja. Csak jól akadjon!
„Szépen dolgozik a kicsike”, hangzik a fejem fölül. Az öreg áll ott, már ereszkedik is lefelé. A szomszéd beállóban horgászott, látta, hogy jobb halam van, hát átjött, hogy segítsen, ha kell, magyarázza. Isten hozta! Halam pár lépésre előttem kavar, gondolom, itt az ideje, hogy csináljak a fárasztásról néhány remek képet. Hülye ötlet, de erre csak akkor jövök rá, amikor már a bal kezemben van a több mint félkilós masina. Egy kezem nem elég hozzá, kettővel meg elég vicces, ha közben a csuka rángatja az egyiket. Az öreg furcsán néz rám. Igaza van, én sem néznék különbül arra, aki hasonlóképp bohóckodik előttem. Elsütöttem ugyan néhány képet, komoly reményt mégsem fűzök hozzájuk. Megszabadulok a géptől, végre megint a halra koncentrálhatok. Nagyot verve fordul meg előttem, láthatóan fárad már. „Hű, ez szép darab lesz!” lelkesedik mellettem az öreg, én azonban inkább csalódott vagyok. Nem is olyan nagy, ez jár a fejemben.
A csuka egyre bizonytalanabban tartja egyensúlyát, engedelmesen kijön a partszélbe, száját pompás ütemben tátja ki, épp amikor odatolom elé a Lip Gripet. A kiemelő pofái összezárultak, megmarkolom hát a nyelét és emelném ki, amikor az állat akkorát vág, hogy ugrok tőle én is. Ez még hagyján, de a villantó hármashorga azonmód kipattan a szájából, és a kiemelő nyelét is kirántja a kezemből a hal. „Meg kell fogni azt a sz…t!” kiáltom magamnak, mintha ez bármit is számítana most. Szerencsém van. A csuka elkészült erejével, s az utolsó elkeseredett kísérlet után már nem futja többre. Félig oldalra dőlve lebeg előttem, száján ott lóg a kiemelő (aminek a nyelét ugyebár ajánlatos rendesen megfogni…) és szinte várja, hogy történjék valami. Az öreg kikapja a kezemből a botot, én pedig hasra vágom magam a parton, és könyékig a vízben turkálva végre tisztességgel megragadom a kiemelő nyelét. Győztünk!
Eddigi csalódottságomat elégedett meglepetés váltja fel, ahogy emelem ki a halat. Kicsit úgy érzem, mint Hofi Géza híresen kedves mondókájában: „Faragó jön ki a vízből… még mindig jön ki a vízből…” Emelem a halat, s valahogy nem akar vége szakadni. Azanyjamindenitneki! Másnak tán nem lenne oly mellbeverő az élmény, de rövid pergető karrierem legnagyobb csukája ez, így én szívesen legeltetem rajta a tekintetem (később faroktőtől szájcsúcsig 77 centisnek, tömegét meg 5,2 kilósnak mérem). Nézegetném még egy darabig, de szegény állat egyre hevesebben tiltakozik ellenem. Rabláncra fűzöm és a vízbe engedem. Az öreg visszabaktat a másik beállóhoz, és újult erővel folytatja a horgászatot. Én inkább leülök kicsit az egyik szemétkupac mellé és nézelődöm. Nem gondolok semmire, csak az az elégedett mosoly bujkál még mindig a szám szegletében. Ez most jólesett. Halat, botot, cuccot hátrahagyva rövid sétára indulok, csak a fényképezőgépet viszem magammal. Csendben poroszkálok az úton és bámulok kifelé a fejemből. Kellemes érzés.
Visszamegyek a dolgaimhoz. Az első dobás minden meggyőződés nélkül suhan, fejemben még az elmúlt percek eseményei járnak. Erős ütést kapok, még kint a nyílt vízen. Csuka ez is, bár sokkal kisebb, kilósnál alig nagyobb jószág. Hamar kifárad, az akasztás után két-három perccel már a parton méltatlankodik. „Megint egy?” hallatszik az öreg felől, bár most némi fáradt felhang is kihallik a szavaiból. „Ja, de ez sokkal kisebb.” válaszolom. Remélem, megnyugtatja, mert immár nem felel. Útjára engedem a foltos vitézt, aztán küldök egy SMS-t István barátomnak, segítsen méricskélni, ha erre jár, mert nincs nálam semmiféle alkalmas instrumentum.
Továbbállok még néhány másik helyre, dobálok is tisztességgel. Az én csukám mohos hátú öregapja, de még az unokái sem méltatnak azonban figyelemre. A nap már magasan jár. A fák árnyékában kellemes hűvös fogad, kinn az úton viszont a pólóból is vizet fakasztó meleg van. Újabb pergető horgász tűnik fel a színen. Elbeszélgetünk, kiderül, hogy sokfelé lett volna módunk már találkozni, hisz ő is arrafelé horgászik, mint én. Tapasztalataink, keserveink is hasonlók. Szimpatikus figura, örülök, hogy találkoztunk.
István megérkezik, készítünk néhány fotót, méricskélünk. A fotózás nem megy túlzottan flottul, mert a csuka a pihenő alatt igencsak erőre kapott, nemigen akarózik neki nyugodtan tűrni e méltatlan helyzetet. Én különben is némi fenntartással viseltetem e nemes ragadozóval szemben. Horogvégre kapni igencsak szeretem, de a parton bizony óvatos vagyok vele. Talán túlzottan is. Egy-két kellemetlen és főképp fájdalmas tapasztalat megtanított arra, hogy ne legyek könnyelmű. Tisztelettel nézem számos tapasztalt horgásztársamat, akik magabiztos tarkófogással emelik ki a vízből, még a testesebb darabokat is, a parton pedig biztos kézzel bánnak velük. Az én tenyerem mérete ehhez kicsi, a darabosabb csukákon nem találok biztos fogást velük. (Erről eszembe jut a hajdani Mecsek bisztró csaposa, aki lapát kezeit a mellén összefonva, szúrós szemmel nézett rám, midőn megkérdezte: „Te most kóstolgatsz engem, öcsi?”. Tizenhét éves voltam akkor és megkövülten néztem a fickó kezeit, egy tenyere akkora volt, mint nekem kettő. De ez egy másik történet…) Még a kisebb halakhoz sem átallok kesztyűt húzni, mert így nem csúszik. Szóval van még mit tanulni, csak legyen sok nagy csuka ehhez!
Berekesztem a mai horgászatot. Fáradt is vagyok a korai keléstől, melegem is van, a gumicsizma pedig lassan felfalja a lábamat. És ebben kell még hazáig vezetnem! Tegnap és ma horgásztam úgy 6-7 órát, partra segítettem négy csukát, köztük egy igazán szép darabot. Szerencsésen kezdődik az ősz, remélem a folytatásban sem lesz másképp. Berámolok az autóba, végül beszállok én is. Vagy negyven szúnyog tart velem, nem fogok unatkozni hazáig. A kocsiban enyhe vegyes gyümölcs szag terjeng…
Czender Miklós (bogyo)
