Amikor közeledik a tél, a nyárra gondolok, nyáron pedig a hideg időt - a késő őszt és telet - vágyom. Miért van ez? Az a szó, hogy „nyár”, a maga üzenetével, szúnyogdöngésekkel kísért hangjával, izzasztó melegével, hideg hajnalaival és fölséges ragyogásával tél vége óta kísértett. Talán az április, az első és idén egyben utolsó igazán tavaszi - sajnos kevésbé eredményes - hónap mondatta ki velem: majd nyáron! Majd nyáron... Na, persze. Merthogy mi sem egyszerűbb, mint az elkövetkező hónapokban nekiindulni kitaposott ösvényeinknek, jól bejáratott éjjeli portyáinknak.
Azonban a rutin hiába van meg, ha hal nem akad. Eleinte magam sem tudtam, mi oka lehet hallatlan haltalanságomnak, később munkámat okoltam, hogy még a vízparton is folyvást az jár fejemben, hisz’ így dekoncentrált valómban a fogások (fogasok...) messze elkerülnek. Az uszonyosok gyönyörű nemzedékeiből másoknak (pedig ügyes, tapasztalt pergető mind!) sem mutatkozott sem süllő, sem harcsa, de még balin sem. Halottnak hittem s hiszem a vizet.
Őszi jó fogásaink, melyekről egyes boltokban némely emberek legendákat gyártottak, talán, hogy legyen apropója az éppen soros és magát vízparton pontosan váltó kapáló-brigádnak megfosztani mindenki mást a téli halfogás zsigerzsibbasztó örömétől... - elhamvadtak. A megtalált, kitapasztalt gödrök üresen fogadtak bennünket jégolvadás után. Hittük akkor, csak szélnek szaladt a banda, hisz fogásaink, azaz fogasaink java részét elengedtük a tavalyi évben. A néhány megmaradt óvatos hal nem kevésbé visszafogott, vagy tán inkább bizalmatlan koppintás után akadt horogra a maga sebzett, véresen csíkos valójával. Megloptak hát bennünket. De tettük tovább a dolgot: kerestünk új és új helyeket, állítottunk föl új és még újabb - esetenként valóban helytálló - teóriákat, s szaladt velünk az Idő. Az áprilist még nem, de a májust már mindannyiunk megkönnyezte: alig-alig, hírmondóba akadt csak wobblereinkre süllő. Elröppent a keserves június, valahogyan kivánszorogta magát naptárunkból a fülledt és még eredménytelenebb július is. Az augusztus kinek-kinek pihenéssel és egyéb dolgaival telt, miknek voltak kellemes és kellemetlen, ámde nem haszontalan következményei, konklúziói is.
Dunai kalandom Gergővel
Hogy, hogy nem, a világháló segítségével mindig megtalálok horgászokat, s engem is megtalálnak. Gergővel, már magam sem tudom, mikor is ismerkedtünk meg a neten. (Azonban elvitathatatlan tény, hogy a Haldorádó portál ebben a „ludas”.) Levelezünk, horgászunk s fogunk is együtt minden évben, immáron két nyár óta.
Első alkalommal a cimbora ruccant le hozzám a békési vizeket feltérképezendő, s távozott - bár üres kézzel - magában olyan dolgokkal, amiket annak előtte tán maga sem hitt. Mert szép, szívet melengető dolog arról olvasni, hogy hajnalban vagy éjjel tíz, meg húsz rávágása volt az embernek, abból kivett vagy nyolcat, de két kilón aluli süllőket nem tartott meg: itt kapott egy kis ízelítőt, hogy amiről mesélni, írni szoktam, az mind valós. S bár akkor „idomított” süllőim, harcsáim legtöbbje horogra szinte csak nekem akadt, egyikőnk sem kesergett, tán csak belül én: miért nem fogott annyit és akkorát cimborám, hogy beleszeressen „ide”, ide hozzánk, ezekbe a titkos, megmásíthatatlanul békési folyókba, holtágakba, vizekbe...
Az idei év jól indult, azonban a folytatás rosszul alakult. Írhatnám azt is, hogy feltétlenül szükségessé vált megejteni egy újabb közös pecát, hajtani magunkat közös kalandokba. Így hát az ember szabadságra kérte magát, miként a másik is, leszerveztek mindent, s kivételes helyzet adódott: mind a vízállás, mind az időjárás kegyeltjei lehettek pár napig.
Egyeztetések után: vonatra, kalandra föl!
Gergő mosolyogva fogadott, s terelt az autóba. Tasst messze magunk mögött hagyva érkeztünk a kis faluba, ahol vendéglátóm első és legintőbb szava az volt, maradjak csöndben, feleslegesen ne keressem a bajt, ő itt, ezen a vízen még horgászni szeretne. Megváltottam a jegyeket, megtudtam, hogy nagyon jól eszik mind a kárász, mind a ponty, s érdemes amurra is bevetnem. Több se kellett: szállásfoglalás és étkezés után elindultunk a Dunára.
Erős bot volt kezemben, egy érzékeny Sportex, tizenötös fonottal. A Duna gyönyörű: tán tavaly ősszel szerettem bele, s vonzana, vonz ez a folyó mindig, csak ne lenne olyan messze.
Megcélzott kőszórásunk, azaz kőgátunk mögött kis kubikocska rejtezik: több napozó bugylit látunk, s míg a Nap magasan áll, próbálkozunk velük. Persze két - egy oda és egy ide - rávágáson kívül semmit nem mutathatunk föl. Mire azonban lépnénk a ruganyra, azt már megszállta urasan két öreg. Mivel úgy tűnik, egész sötétedésig, vagy ami sajnos valószínűbb, még azon is túl maradnak, célba vettük a valahol messziben magát kellető, frissebb, ám kettévágott szórást. Célunkat elérve, csak, hogy magabiztosságát fitogtassa, házigazdám semmi perc alatt varázsol ki a mögöttes lapos vízből egy csukát, majd egy, az előző bugylinál is kisebbet. Persze, itt ő van otthon, mondanám magamban, azonban megcáfol: állóvízi pecás, a Dunát jellemzően nem vallatja. Na, majd eztán!
Pontosan előttem húzódik a jókora „falatnyi” lyuk: befelé, a meder irányába valóságos sziget terpeszkedik, lévén a ruganyt megbontották, átvágták. Így én a spiccen állok, balra húz a folyó, s ahogy a sodrás kidobja visszaforgóját, úgy vet árkot a víz: a habzó tajték itt megszűnik, e helyt lassabb már az ár, s itt, pont itt, srégen balra, a bot alatt már nem törik meg a felszín, visszafelé forog, csendes. Csattanva durran partja mellett vize a folyónak: jókorának saccolt balin mutatja magát, éhes a szentem. Célozzuk mindenféle wobblerekkel a rablás valós, és a következő lehetséges helyét, eredmény nélkül próbálkozunk. Őnünk önzése nyomán - merthogy ráérez, szórakozunk vele - eltűnik az utolsó burvány is. Társam lejjebb lépdel, vissza a mögöttes, leginkább csendes ám sekély részhez, nem adja föl. Mintegy igazolásképpen emel ki egy újabb halat, ezúttal egy balint, s már szinte várom, amint az ilyenkor másik cimborám hamis kis mosollyal nyugtázva meg is toldja egy jóféle hozzászólással, amikor újra mutatja magát az ezüstös rabló, vesztére.
Pont számítottam rá, s egy süllyedő, de jól szintet tartó fahal libben azonnal a még erősen hullámzó szelídebb részre. Puhán csobban, felkapókaromat kézzel visszaváltva már orsózom is keveset, legyen feszes a kóc, induljon már rögtön riszáló mozgása a csalinak. Húzom, megállítom egy pillanatra, éppen csak annyira, hogy felorsózzak keveset, és igen, ebben a pillanatban végre benne van az a várt, az-az imádott momentuma a horgászatnak: feledek mindent rögvest, csalódást, keserűséget, haragot, bánatot, csak a nyélbe vetem hitemet; akasztok. Nyilván a fék, az orsó pöttyet felsír, hajlik a bot, érzem az erőt, érzem, hogy tudok, és hogy kell is emelnem, mert erő van ebben a rávágás utáni húzásban; vad, ám nem féktelen, szinte alig ismert, dunai erő. Fordul halam, engedelmesen indul, amerre húzom, majd kitör, azaz kitörne, de mert erős a zsineg s szemérmetlenül erős a bot: szinte felvágódik a felszínig. Kilós balin. Kisebb csetepaté még kialakul, mert én úgy gondolom, már elég fáradt, ő pedig még úgy, hogy nem. Picit játszunk, lassan már cicásodok - miért nem jön még ki mindig? -, majd végre, a szép halat kézzel megfoghatom, kiemelhetem. Jól akadt, nem hiába cserélem a horgokat Ownerre, még az ércsipeszt is elő kell bányásznom. Azon tanakodom, lefotózom, azaz: ezt végre le kéne fotóznom, de milyen óvatlan is vagyok, erőtlen fogásomból nagyot csapva zuttyan a kövek felé balinom. Egy pillanatra, ahogyan szinte megáll csapkodás közben a levegőben - bal felé esett le, jobbra csap közben, majd a mozgás, ahogy a holtpontra ér, szinte kimerevedik minden egy pillanatra. A mozdulat állni látszik s talán csak én tudom, a hal nem is, hogy veszélyes ez a zuhanás - úgy vélem, miattam fogja magát a köveken véresre zúzni, jaj!, de nem; csap egy utolsót, elszántat, s ez elég ahhoz, hogy már a jó félméteres vízbe pottyanjon, nagyot fröcskölve (na, tudod, kivel szórakozz!) el is iramlik. Ez ennyi volt, fotó nincs!
Társam kérdőre is von: mögöttem állt félig, de tőlem jóval messzebb, így az eseményeket nem láthatta tisztán, legalábbis annak nem minden részletét. Most, ahogyan írás közben felidézem, talán azt kérdezte, elengedtem-e. Hát, naná, hogy el. (Persze akkor és ott is beismertem, hogy ügyetlen voltam.)
Egymás mellé állunk, Gergő negyed hajításnyira tőlem, a kő melletti langót célozva, magát biztatva dobál, lesz itt hal. Visszacsatolom karabinerembe az őnfogó wobblert - tán még érdemes... Párat dobok csak, mikor belezuhan karomba egy apró ütés: akasztok, talán még nem késő. Nem is! Erőtlen dunai hal pompázik hamarosan előttem: durván harminc centis balinocska. Ki is jelenthetem, akár rávágását is „kritizálva”, ez bizony nem volt egy nagy durranás.
Beáll a sötétség, fejlámpa kattan néha: csak kíváncsiságból villantok a sodrás szélére, vajon áll-e ott kishal? Áll hát, nem is kevés! Tehát valóban itt, ezen a részen érdemes keresgélni, fahalat, vagy más műcsalit húzogatni...
Nem vagyok egy nyavalygós típus, de lassan fázni kezdek. A dunai hőfok talpamon-lábamon, lábszáramon keresztül áramlik föl bennem, már fázom. Ki a vízből! Ennek annyi haszna van, hogy kereshetünk újabb. A sötétben való botladozás a kőgát elejéig teljesen rendben is megy, azonban ott véget ér a kő, azaz inkább onnantól kezdődik, és itt csak víz marad: ide lábalt be még világosban, cipőjét lerúgva cimborám, s ezen a sekélyen kell által vinnem nekem, aki csizmámat koptatom. Sikerült!
Mire leérünk az idősebbik gátra - ahol meglepve vesszük tudomásul, öregék hazamentek, így mienk a tanya -, megállapodunk abban, hogy itt maximum egy órát próbálkozunk, aztán indulunk szállásunkra, mert a hajnal barátságtalanul korán érkezik, és kell még enni, pihenni, aludni a korai nekifutás előtt.
Nyerőnek vélt kilenc centist küldök világító zöldben a fekete vízbe. Teljes a nyugalom, teljes a csönd - csak a kisebb hullámok csapkolódása, és igen, végre: süllőrablás, vagyishogy apró halak menekülése, spriccenése hallik. Valamiért remegni kezdek, erősen kívánom, szinte eszelősen a rávágást. Ott huzigálom a fahalat, ahonnan a hangot, a táplálkozó süllő árulkodó jelét hallottam. Nincsen érdeklődés. Vagy mégis?
Még ki sem emeltem az SSR-t a folyóból, bár már alig két méteren, ha mozog: már a következő dobáson, akción töprengek, így elszúrom a halat, ami egészen a parti, vízbe szakadó kövekig hajtott a csali után. Valamiért lassan emeltem ki a zöld kütyüt, és abban a pillanatban, ahogy annak megszűnt mindennemű kapcsolata a vízzel, egy nagy burvány löttyen a kövezés szélén, ahol az imént még csalim kujtorgott, s a halat is látni vélem...
Mintha ideges lennék, de nem: csak most vagyok, azaz mostanra vagyok igazán izgatott. Itt volt a süllő, meg nem szúrtam, észre nem vehetett, még enni fog. Magyarázom társamnak, mi történt, s szerintem hogyan - ahogyan azt ide leírtam. Hiszi is, meg nem is. Mindig avval jön, az ő farbájával: lehozlak a vízre, neked csak annyit kell tenned, megmutatod, van benne hal!
Szapora pulzusom ellenére is egyre jobban fázom. Már-már azon gondolkozom, feladom a partközeli tüskés háborgatását, s más témára váltok, egy Magnummal, amikor dobok egy olyant, ami csak jó lehet. Messzire szállt wobblerem, így a sodrás, amint belekap, taszítja lefelé, így tudom leginkább a parthoz közeli részeket mintegy letapogatni. Araszol a fahal, csábosan riszálja magát, meg-megáll, ahogyan kezemben az orsó hajtókarja fáradtan unatkozik néhány pillanatig, majd együtt indul minden mozgás elölről, csak a bot spicce cifráz néha az egész mozdulatsorba keveset. Érzem, közel jár már ismét a csali, talán bothossznyi, ha van még a kint lévő zsinórmennyiségből. Újra libben a fahal, érzem a mozgását, majd megszűnik a kapcsolat, holott a hajtókaron támaszkodik két ujjam, a wobbler kihagy egy ütemet, ez megtolós kapás. Gyakorlatilag az egész a lábaim előtt történik, de mi is történik? Az óvatos megtolásra egész egyszerűen nem akasztok, csupán emelek, de azt nagyot. Felszínhez közel járó műcsalim, s az arra kapó hal így rögvest fordul a víztetőn is, egy kis lötty, egy nagyobb blutty, majd egek ura, nekiindul halam! Hűha, ez mégsem amolyan méret körüli, vagy az alatti egyed s félve, hogy elveszítem, akasztok, azaz inkább húzok neki egyet. Persze nem a féken, hanem a bottal: hadd üssem-szúrjam át horgaimmal azt a kemény süllőpofát...
Ez ült, ez megvan, na nyomok még egyet neki, talán hangosan is mondom, Gergő már figyel, már indul, amikor a hal is, lefelé, a mélybe, erősen, fejét ide-oda rázva, dobálva. Ejha! Tyű! Halam van!
Fékemről néha szalad pár centi zsineg a fekete lébe, melyben úszik a megszúrt állat, vonaglik, menekül a hal. Erősen tartja magát, és persze neki kedvez a folyó is, én fáradok, izgulok (jaj, mi lesz?), majd csattan végre egyet, ahogy fordul. Látni nem látom, mekkora, olyan jó kettesre saccolom. Kattan fejlámpám, keresem a halat, kutatom a felszínt - elébb a neonzöld SSR, majd a rágyógyult, ezüstös, hosszúkás haltest körvonalazódik szemeim elé. Fogas méretű süllő locskol még keveset, míg a kövezés legaljára botorkálom magam, hogy kiemelhessem. Társam felém indul eközben, kíváncsi a halra. Mire mellém ér, magamhoz édesgetem a pórul járt komát, s gyönyörködöm is benne. Olyan kettes körüli, egészséges, hosszúkás-forma, dunai süllő.
Gergő állítja, ez nem fair, lejövök csak úgy, invitálásra, és fogok kedves - bár ritkán látogatott - vizén olyan süllőt, amivel ő még nem is büszkélkedhet...
Cimborám készít néhány fotót, miközben eldől a hal sorsa: mivel magam újabban nem is eszem halat, főleg a ragadozókat kímélem, visszatenném, de... de egy jó két kilós süllő ínyenc falat lehet(ne) egy karácsonyi asztalon. Nincs most kegyelem, fogasom gyorsan jobb létre szenderül tehát.
Hitünket nem vesztve - bár már jóval a tervezett időn túl maradunk - próbálkozunk továbbra is, mert hallunk rablásokat. Lassan azonban feladjuk, s fázós tagjainkat nyújtóztatva (a kövezés nem mindig kényelmes, ugye) indulunk a járgány felé, a sűrű csalitoson keresztül. Az éjszaka azonban nem itt ér véget számunkra. Bár botjaink már szétszedve, elpakolva (miként az orsók, csalik, miegyebek is) pihennek, nekünk ekkor kezdődik egy újabb fejezetünk - amikor férfiak egymás közt beszélgetnek szerelemről, munkáról, hivatásról, és ami szintén számunkra egyértelműen emberré tesz: pecáról...
Folytatása következik!
Írta: Csákó Gábor
Fotók: Gara Gergely, Csákó Gábor
