Állóvízen már leírtam, hogy sötétedéstől pirkadatig érdemes pergetni, de mi a helyzet a folyóvízen? Néhány kivételtől eltekintve ez a megállapítás itt is igaz. De azért kivételek akadnak! Pezsdüléskor már az alkonyat is eredményes lehet, sőt apadó, tisztuló víznél még egészen kora reggelig érdemes próbálkozni. A jó helyeket meg kell keresni, ki kell tapasztalni, ami nem is olyan egyszerű...

Az ember sokszor feladná már, de máskor meg teljesen véletlenül talál igazán jó részt, ahol addig csak néha-néha horgászott. Nagyon jó helyek a különféle csatorna ki- és befolyók, a duzzasztók alatti szakaszok, ahol én közvetlenül a zubogóba szoktam hajigálni a wobblert és a gyors víznél is gyorsabban csalogatom magam felé. Folyón is wobblerrel horgászom süllőre, a fonott zsinórt pedig itt lehet és kell leginkább kihasználni. Állóvízen egy négyes süllő nem csinál olyan ramazurit, mint a folyón akasztott kettőfeles. A megakasztott süllőt meg kell tartani és igyekezni kell fölemelni a fenékről. "Biztos" helyek a kövezések, ahol a kövek között nem nagyon van iszap és a kövezés gidres-gödrös. Az az igazi, ha a szabályos kövezésen egy vagy több nagyobb, mélyebb gödör van, ami egészen a mederig benyúlik. Nappal, a süllők a kövezés és a meder találkozásánál "pihiznek", legalábbis a Kettősön ez így van. Nyaranta többször sikerült megfigyelnem a 2-3 méter mély vízben, búvárszemüveggel és békatalppal lemerülve a süllőket. Táplálkozni mindig kihúznak a sekélyesbe, a kövek fölé, a kishalak után és wobblerrel nagyon eredményesen szájba vághatjuk őket!

Alapvetően kétféleképpen horgászom: folyással szemben vagy azzal megegyezően húzva a wobblert. Ha szemben húzom, jobban átpásztázhatóak a vízrétegek és ez könnyebb is. Fölfelé dobálva könnyebb elakadni, főleg süllyedő wobblerrel. A fölfelé dobott, elakadt wobblert bajos kiszabadítani, bármilyen erős is a fonott. Viszont néha fölfelé dobálok, magam sem tudom, miért. Legnagyobb süllőmet is fölfelé dobott wobblerrel töröltem szájba, jó négyfeles, gyönyörű hal volt, a kedvenc kövezésemen "támadt" rám.

Wobblerrel horgászva a kapást általában akkor kapjuk, amikor úgy érezzük, hogy igen, most van a nyerő helyen a fahal, most fogja elkapni! Van úgy, hogy tőlünk 20 méternyire, de gyakoribb, hogy közvetlenül a lábunk előtt vág oda a hal. A rávágás kétféle: az egyik mindig akad, a másiktól meg néha majd\' szívinfarktust kap a horgász. Mert a lassan húzott, remegő műcsalira olyat durrant a süllő, hogy a bot majd kiesik a kezünkből, sokszor a szó szoros értelmében. A lomha, majdnem ráülős, de annál azért inkább élőbb rávágás, nekem eddig mindig megakadt és az általában jobb halat is sejtet.

Felszerelésnek ugyanaz, mint állóvízi pergetéseim során, a kategóriát innen mindenki könnyen meghatározhatja magának. A bot 20-60 grammos, hármas Technium, az orsó egy Stradic GTM 4000-es, amibe plusz egy csapágyat tettem, a hajtókar jobb oldalára. Zsinórom 0,17-es Fire Line. A Berkley zsinórokkal nagyon elégedett vagyok. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy én nem használok drótkapcsot, csak kicsi de erős Omega-karabinert, amibe a fonott zsinór megkötött végfülét hurkolom. Nem kell tőle félni, még kötéssel "gyengítve" is bivalyerős a madzag.

Egyszer májusban, alkonyatkor indultam otthonról, leizzadtam, mire kiértem a bringával. Ez főleg tetszett a szúnyogoknak, nekem már kevésbé. Méhészsapimat feltéve - ne tessék nevetni! - és magamat riasztóval lekezelve fogom a botot, a lámpát és az orsót. Indulok le a partra, leérve pár percig csak hallgatózom és figyelek, pedig majd szétvet a láz, hogy azonnal dobálni kezdjek. Csitítom magamat, nem eszik forrón a kását. Aprólékosan összeszerelem a cuccot, mert én mindig szétszerelve szállítom, sőt minden egyes horgászat után megtakarítom, leellenőrzöm - mondhatni, ez a heppem. A felszerelés összeállítva, a fék beállítva, wobbler kell már csak a karabinerbe és tanakodni azon, hogy így, rablás-mozdulás nélkül merre ejtsem meg az első dobást. A hely, ahol állok egy kövezés, előttem egy jókora gödörrel, ami a mederbe nyúlik le egészen. Fölötte, nekem lefelé, jobbról spriccel a kishal. Teljesen sötét van már, mikor az elsőt dobom lefelé, olyan húsz méternyire csobban az CDJ 9 GFR, párhuzamosan a parttal vontatom be. Lassan, nagyon lassan, meg és megállítva a wobblert pergetek, mikor azt mondom magamnak, most jár a gödör fölött, most kellene, hogy... és abban a pillanatban az alig méteres vízből olyan rávágást kapok, hogy a bot szinte kifordul a kezemből, behúzni is elfelejtek, de ezt később pótolom, s a súly, ami a zsinór végén a fejét rázza, nagyon nagy. Nem merek saccolni. Csak tartom a botot, a hal lassan, lomhán megindul lefelé, befelé a mederbe. Én meg csak kapaszkodok, a harciféket középre lököm, menjen hosszabb pórázon, nehogy az erős fejrázások miatt lemaradjon, nehogy kirázza a szájából a horgot... és a süllő csak húz, már egész a mederbe érhetett, konokul a fenéken halad, majd végre megáll. Ezt kihasználva emelni próbálom, de olyan fejrázásokat kapok, hogy ugrál kezemben a bot. Lazítok a féken, balra húzom kicsit - vesztemre. Még két fejrázás, és utána már újra csak a wobbler mozgását érzem, ahogyan a zsinórt orsózva keresem a kapcsolatot a hallal. Elment! Rosszul akadt. Alig birok megállni a lábaimon, reszketek, sírni tudnék. Az igazi, a nagy süllő, amit magamnak kívántam, elkapta a wobbleremet, de rosszul akadt. Úgy érzem, soha többet nem akasztok még egy ilyen halat.

Alig egy hétre rá, hogy a csúfos kudarc megesett velem, ismét a kövezésen, a gödör előtt vagyok. Várom a sötétet. Nincsenek apró rablások, ez jó jel. Apró süllők még nem álltak a helyre, s akkor még itt lehet valahol az öreg, gondolom. Vajon be tudom-e csapni még egyszer?

Besötétedik és ismerős rablást hallok: csak a kishalak spriccelnek ki a vízből, körülbelül a gödör felett. Reszketni kezdek, pedig még csak nem is dobtam, még csak nem is akasztottam. Bedobok, dobásaim jó helyre mennek és jó helyen húzom a fahalat, mégis valami hiányzik. Dobok egy párat fölfelé, s a bevontatás szokatlan, szinte nagyon gyors. De a wobbler remekül dolgoztatható így is. Gyönyörködöm a 9 centis CDJ mozgásában, alig bothossznál hosszabb zsinórral remeg a GFR előttem. Durr! Amire vártam! Pendül kezemben a bot, hatalmas a rávágás, nem is rávágás, hanem egy igazán élő ránehezedés, amelybe akkorát törlök a behúzott harcifékkel, amekkorát csak tudok, amekkorát még elbír a bot. Meglódul a hal, nyitni kell a féken, ez kiveszi a botot a kezemből! Engedek neki zsinórt, de nem engedem messzire, tőlem 8-10 méternyire hagyom csak szaladni. Megáll, én meg emelni próbálom. Ugrálni kezd a bot a kezemben, az első fejrázásokból érzem, ez nem az az erő, ami megszégyenített a múltkor, itt győzhetek. Ezerrel dobogó szívvel, de a lehető legnyugodtabban lépdelek arra a helyre, ahonnan legkönnyebb lesz kivenni majd a süllőt, de addig ő trükközik. Már nem rázza a fejét, hisz teljesen a felszínre kényszerítettem, de olyan haburcot rendez a víztetőn, hogy nagyon. Perceknek érzem, mire fárad annyit, hogy magam elé húzhatom és megnézhetem végre, hogy a horog vajon jól tart-e? A horog gyönyörűen akadt, a hal pedig óriásinak tűnik! Hogy fogom én ezt kivenni a vízből?! Miközben ezen tépelődöm, a hal már teljesen elfáradt, oldalt fordulva forgolódik csak. Óvatosan megérintem, próbálom átfogni a tarkóját, de hát ez képtelenség. Így hát óvatosan simítok ujjaimmal a kopoltyúja alá, s négy ujjam belül, a hüvelykujj pedig kívül fogással rászorítok, emelni próbálom. Nem vergődik, sietve emelem ki a vízből és szinte rohanok fel a parton. Egyik kezemben a bot, másikban a hatalmas süllő. Egész a gátig cipelem, csak ott merem szájából kiakasztani a horgot. Reszkető kezekkel mérem le a hosszát, két centi híján 70, vajon hány kiló lehet? Legalább négyesnek saccolom, bár tapasztalat nélkül, hisz ekkora süllőt még nem sikerült fognom. Otthon, a pontos konyhai mérlegen lemérve: 4600 gramm. Szép májusi ajándék. Egy hét múlva alig kisebb testvérét fogtam ki ugyanarról a helyről, csak egy másik wobblerrel SSR 9 S-sel.

Csákó Gábor /charon24/