Rengeteg műcsali létezik. Vannak olyan típusok, melyekkel szinte gyerekjáték a horgászat: bedobjuk, aztán kitekerjük, ha szerencsénk van, utóbbi folyamatot kapás szakítja félbe. Más típusokat nekünk kell életre kelteni, különben a várva várt rávágás elmarad. A plasztikcsalik egyértelműen a második csoportba tartoznak. Egy rutinos pergető első ránézésre kiszúrja, hogy ki az, aki valóban komolyan műveli, és ki az, aki csak mímeli ezt a műfajt. Mi alapján? A vezetési technika különbözteti meg a sikeres és a sikertelen sporttársakat.
Ősszel, mikor hidegre fordul az idő, sokan a szögre akasztják pontyozó szerelésüket és a süllők nyomába erednek. Gyakran látok komoly felszereléssel rendelkező, talpig pergető horgász benyomását keltő fazonokat a vízparton. Akik bedobják, aztán kitekerik. Cserélgetik a csalikat, variálják a színeket. Halat mégsem fognak.
Hogy miért? Mert nem rendeltetésszerűen használják a műcsalit. Bedobás után néhányuk még vár pár másodpercet, aztán kicsörlőzi. A nagy többség nem is vár. A csali 1-2 méterre a víz felszín alatt suhan a part felé - maximum nyáron lehet így balint fogni -, hogyan kaphatná el ezt egy süllő?
Ha sikereket akarunk elérni, ilyenkor a fenék közelében kell keresnünk őket:
Próbáljuk feltérképezni a medret, keressük meg az akadók szélét, kövezéseket és minden olyan törést, ami megtarthatja a ragadozókat.
A wobblerezéshez szokott szemeknek látszólag unalmas a gumihalazás, hiszen olyan, mintha lassított felvételt néznénk:
Bedobás után felveszem a kontaktust, várom, hogy a csali leérjen a fenékre. Ilyenkor egy kis biccentéssel jelez a spicc, az addig egy ponton a vízbe fúródó zsinór hirtelen felfekszik a felszínre. Az a legfontosabb, hogy mindig tudjuk, hol jár, mit csinál a csali - ha nem érezzük a fenékre érés pillanatát, akkor nehezebb jigfejre, illetve más típusú gumira kell váltani. Este ujjaink közé vehetjük a zsinórt a még közvetlenebb kontaktus érdekében. Kezdők először próbálkozzanak kicsit nehezebb fejekkel, aztán, ha már tökéletesen érzik, lehet finomítani a dolgokat. Mikor a csali leért és megvan a támpont, egy orsótekeréssel elemelem és hagyom visszasüllyedni. Egy hajtókar-fordulattal átlag 60-80 centivel rövidül a kint lévő zsinórunk. Ez mély víznél, partról horgászva nem jelent a süllőnek - még hideg vízben sem - beúszhatatlan távolságot. Ilyenkor egy emelkedőn próbálunk navigálni, ezért műcsalink még gyorsabb belehúzásoknál sem fog méterekre eltávolodni a fenéktől. Ezt a mozdulatsort addig ismételem, amíg a lábam elé nem ér a csali. Ahogy csökken a vízmélység, úgy lassítom a tekerést, illetve a part közelében már le szoktam engedni az addig magasra tartott spiccet is.
Javarészt tehát orsóval vezetem a csalit. Ez azt jelenti, hogy nem a bottal figurázok, ugyanis egy háromméteres médium bottal leszakadt a hátam minden peca végére. Nem véletlen használnak a jerkelők rövid, könnyű pálcákat, ott kell a legtöbbet „hadonászni”, hogy életre keljenek a tenyérnyi fadarabok. Mivel nem vagyok egy nehézatléta, ki kellett találnom egy olyan vezetést, amit fizikálisan el lehet viselni akár fél napon keresztül is. Természetesen minél komolyabb felszerelést van módunk beszerezni, annál könnyebb lesz a dolgunk. A közép- és felsőkategóriás pálcák tömege már 3 méteres hosszban is alig haladja meg a 200 grammos lélektani határt.
Aránylag magasra tartott bottal kezdek tehát, aminek spicce 10, illetve 2 óránál áll. Ennél meredekebben tartott botnál már nem tudunk kellő erővel behúzni a kapásba. Minden bedobásnál megfékezem a műcsalit a beesés pillanatában. Így sokkal kisebb az esély, hogy beakadjon a farok a horogba. (A wobblereket szinte kötelező megállítani, így megelőzve a horog összeakadást, zsinórba akadást. Valószínű a multizásból maradt meg ez a beidegződés a kezemben.) Sekély vízben - értem ezen a 2-3 métert - nem szükséges így tartani a botot, bár ha nagyon akadós, nem árt az óvatosság.
Ha csónakból pergetünk, és a csalit part felől húzzuk a mély víz felé, sokkal kisebb, óvatosabb mozdításokkal tegyük, hiszen ilyenkor az egy lejtőn lefelé igyekszik. Túl nagy belehúzásokkal, beletekerésekkel áthúzzuk az ott lapuló halak fölött. A két ábrán megfigyelhetitek, milyen fontos lehet a megfelelő bottartás:
Mit kell tudni a felszerelésről? Az orsó legyen olyan, amiben vakon megbízunk! Ugyanis este nem fogjuk látni, mi történik körülöttünk. Ha folyamatosan gubancokat dobunk, hamar elmegy a kedvünk az éjszakai bevetésektől. Legyen finom futású, hogy a csali minden rezdülését érezzük. Volt olyan alkalom, mikor abba kellett hagynom a horgászatot, mert horogszabadításkor a földre hanyagul lerakott orsóm telement vizes homokkal. Úgy éreztem utána, mintha mákot darálnék, nem tudtam, hol járhat a csali. Hiába volt tökéletes az idő -szemerkélő eső - nem volt értelme folytatni a pergetést.
Minden gyártónak megvannak a pergetésre alkalmas orsói, én egy Shimano Super Aero 3000-essel kezdtem, ami nagyban hozzájárult, hogy beleszeressek a pergetésbe. Aztán egy Byron Alice lett a társam - ez teljesen megegyezik a Blue Arc-kal, Ryobi Zauberre hajazó orsó. Jelenleg elsőszámú orsóm egy Shimano Stradic 4000FB. Nyilván vannak sokkal jobb orsók is, én tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Itt olvashattok róla bővebben..
A bot hossza a vízmélység, illetve parti vagy csónakos felhasználástól függ. Csónakból elég a 2-2,5 m-es, sekély víznél sincs szükségünk hosszabb pálcára. Azonban ha partról a mély vizet vallatjuk, hosszabbat kell választanunk. Fizikai erőnléttől függően ez 2,7-3,6 méterig terjedhet (bár sokan mártogatnak feederbottal, ami még hosszabb, ők ritkán dobálják át az éjszakát). A bot legyen feszes, gerinces és gyors, emellett nem árt, ha a dobósúly 15-20 g-tól 40-60 g-ig terjed. Húzós folyóvízen az ideális dobósúly-tartomány elérheti a 100 g-ot is. Ez általában a medium és a heavy kategória. Óriási a választék, ezért biztos, hogy mindenki megtalálja neki megfelelőt. Első pergető botom vásárlásakor egy kis patakokra való pálcát szerettem volna domolykózni. Mivel semmiféle tapasztalatom, segítségem nem volt, a boltosra hallgatva szereztem be egy Yad Toledo 20-40 g dobósúlyú 3 méteres botot. Ez teljesen alkalmatlan volt a kívánt feladatra, túl nehéz és merev a finompergetéshez. Már az eladásán gondolkoztam, hisz évek óta a szekrényben pihent, mikor egy barátom meghívására Szolnok környékén pergettünk a Tiszán és a Zagyván. Ő már akkoriban rutinosan üldözte a süllőket plasztik csalikkal. Előzetes megbeszélés után elvittem magammal ezt a botot is, hátha pont ilyen kell oda… azóta használom ismét - főleg nagyobb wobblerekhez és különböző gumiherkentyűkhöz.
A 2010-es évnek már egy Berkley Series One Skeletorral vágok neki. Régóta tervezgettem, hogy beruházok egy „igazi” pergető pálcára. Természetesen ahhoz, hogy az ember tudja, mire van szüksége, évekig kell dobálnia, aztán kialakul benne egy kép, hogy milyen botokra is van szüksége. Közepes wobblerekhez, állóvízi plasztikcsalis horgászatra szerintem első osztályú lesz. Néhány kép a felszerelésről:
Mit tegyünk az orsóra? Fonott pergető zsinórt! Egyrészt ragaszkodunk a műcsalikhoz és szeretjük visszakapni őket az akadókból, másrészt könnyebb vezetni olyan pórázon a gumikat, ami nem nyúlik, így nem kerülünk ütemkésésbe sem akadó, sem kapás érzékelésekor. Egyik dobon 15-ös, míg a másikon süllőre már-már erős 28-as fonottat használok. Legjobban a Power Pro zsinórt szeretem, általában ilyen típus van az orsóimon. Téli hidegben - mikor már lehetetlen fonottal horgászni (ugyanis nemes egyszerűséggel összefagy a dobon, és olyan madárfészket dobunk, hogy öröm bogozni) - Trabucco, illetve SpiderWire monofil kerül a dobra.
Lényegesnek tartom még a not-a-knot kapcsokat. Ezek használatával megmarad a fonott zsinór szakítószilárdsága.
Összegezve: olyan felszerelésre van szükségünk, amivel élvezni tudjuk a horgászat minden pillanatát, alig várjuk, hogy újra a használatba vehessük, télen is elővesszük, a szobában. Jó kézben tartani, öröm ránézni. Ez egyáltalán nem az ártól függ, nem is márkafüggő, mindenkinek megvan a maga ízlése, elvárása, dilije… sorolhatnám mi mindene, ami alapján kiválasztja a neki megfelelőt.
Visszatérve a csalivezetésre:
Ha mindenképpen csoportosítani akarjuk, alapjában véve három fő (de ha őszinték akarunk lenni, végtelen sok) bevontatási technika létezik. Legyen az első, amit én használok legtöbbször, ahol az orsó dolgozik, a bot szinte nyugalmi helyzetben van.
A második változat, mikor csak a bot dolgozik: ennél a bedobást követően megvárjuk, hogy fenékre érjen a csali, aztán a bottal emeljük el. Mikor süllyedni kezd, lassan a víz felé közelítve felszedjük a zsinórt. Akik igazán profin elsajátították ezt a technikát, az orsóval nem húznak bele, csupán tartják a kontaktust. Ehhez a módszerhez elvileg gyengébb orsó is megfelel, de tudjuk jól Murphy óta, ami elromolhat, az el is romlik, főleg éjszaka… Nem bíztatok senkit gyengébb minőségű orsó vételére, mindenki vásárolja a lehető legjobbat, amit megengedhet magának, valószínűleg meg fogja hálálni a bizalmat.
A harmadik technikánál dolgozik az orsó és a bot is. Melegebb vizekben - bevallom - magam is rásegítek jobb kézzel.
A csali mindhárom esetben egy fűrészfoghoz hasonló utat fog bejárni. Minél ügyesebbek vagyunk, minél jobban érezzük azt, annál inkább egy szinuszgörbévé fog tompulni a fűrészfog. Ha a meder engedi, ki lehet egyenesíteni a hullámokat. Nehéz terepen nagyobb emelésekkel operáljunk, ne húzzuk lent, ne keressük a leakadást!
Valószínű, hogy nem lehet találni két olyan horgászt, akik a pergetés ezen ágát teljesen azonos módon művelnék. Éppen ezért ne is akarjunk utánozni másokat, mindenkinek ki fog alakulni a saját stílusa, ami folyamatosan csiszolódik az évek során.
Ha már odáig eljutunk, hogy örömünket leljük a csali vezetésében és tisztában vagyunk vele, mit miért teszünk, nyert ügyünk van. Kutassuk, keressük a süllőket, és a siker nem marad el!
Családommal karácsonyi bevásárló körúton voltunk, a hőmérő -20 Celsius-fok közelében maradt délben is. Tudtam, hogy 1-2 nap van hátra, és be fog fagyni a tó. Még előtte szerettem volna néhány képet készíteni a cikkben szereplő ábrákhoz. Hazafelé fiam elaludt a kocsiban, s hogy ne kelljen felébreszteni :-) a tópart felé vettem az irányt. Pózoltam a hidegben, feleségem pedig dideregve kattogtatott. Második vagy harmadik dobásra egy gyereksüllő kapta el a sárga színű twistert.
Elcsépelt mondás, hogy minden dobásban benne van a hal, de igaz. Talán a következőnél Te is megfogod álmaid süllőjét!
Dobálni, dobálni, és dobálni! Tapasztalatot a vízparton szerezhetünk. Idővel egyre kevesebb leakadásunk és egyre több kapásunk lesz.
Remélem, tudtam segíteni azoknak, akik ezt a csodálatos ragadozót akarják horogra csalni. Ha kezetekben tartjátok életetek süllőjét, jusson eszetekbe, hogy megkegyelmezni a legyőzöttnek hasonlóan felemelő érzés, mint maga a győzelem!
Végezetül: a kivétel erősíti a szabályt, rossz csali nem létezik, csak finnyás halak, ezt senki ne feledje!
Kecskés Viktor (victorcnr)
Ábrák: Takács Péter (t_peti)
