Az előző harcsázás óta még két hét sem telt el, és ismét a Fehérvárcsurgói-víztározó partján álltam. A vízszint 140 cm-t emelkedett azóta, ezért most a befolyóhoz közeli, kisebb vízmélységgel rendelkező szakaszt szemeltem ki. Ezen a részen két évvel ezelőtt horgásztam utoljára, akkor itt több kisebb harcsát sikerült fognom, de itt fogtam az egyéni rekordomat is, ami 84,7 kg volt…
A kiszemelt horgászhelyen bojlis horgászok voltak, nekik még egy nap volt vissza a túrából, de mellettük volt még hely a bójáim számára, igaz, a magas vízállás miatt így egy nádfal felett kellett volna áthúzni a zsinórjaimat.
Miközben radaroztam, szóltak a srácok, hogy el kell menniük, így nagyobb területem lett a bóják elhelyezésére. Nem kapkodtam, már szinte be is sötétedett, mire minden a helyére került.
Az első éjszaka sajnos nem adott halat, de hát van ez így a harcsahorgászatban. A második nap sem sikerült kapásig eljutni. A túra harmadik napján, vasárnap reggel fél nyolc körül épp kint reggeliztem a sátor előtt, amikor megszólalt a kapásjelzőm.
Bevágás után sajnos pár másodperc múlva megkönnyebbült a bot, valószínűleg vékonyan akadt a horog. A szereléket kitekertem, a botot visszatettem a tartóba és befejeztem a reggelimet. Kicsit mérges voltam, mert a kamera sem működött, hogy legalább a kapást tudtam volna rögzíteni, ha már a hal nem lett meg.
Újracsaliztam, a kamerát előkészítettem, de még nem indítottam el, úgy gondoltam, ha a bot ismét a helyén lesz, akkor indítom a felvételt, ugyanis egy action cam készülékkel folyamatosan vettem a botokat, hátha elcsípem az adrenalin-növelő kapást.
A csalit fenék közelbe engedtem, a szakítózsinórt beakasztottam az előtét bójába és elindultam a part felé. A parttól 190 m-re horgásztam, ezt körülbelül 2 perc alatt tettem meg a csónakkal. A partra érve a botot be akartam rakni az állványba, de ez nem sikerült. Meglepődve álltam kezemben az egyre jobban görbülő bottal. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hisz ilyen még nem történt velem. Kerestem a víz felszínén az úszómat, de nem láttam. Először arra gondoltam, hogy rosszul akasztottam be a szakítózsinórt, és a kárász valahol leakasztotta magát. Pár másodperc múlva az orsóm fékje is megszólalt, ekkor tudatosult bennem, hogy kapásom van. Erre lehet igazán azt mondani, hogy „jókor jó helyen”.
Szorítottam a féken, és elkezdődött a fárasztás. Ha tehetem, inkább partról szeretem a halat fárasztani, így is indult a dolog. Először szépen jött felém a hal, de ezután bekeményített. Ekkor éreztem, hogy legalább 50 kg körüli lesz.
Pár perc küzdelem után észrevettem, hogy a mellettem lévő szlovák bojlisoknak is kapása van, akik a bójámtól előző nap körülbelül 10 méterre tették le a szereléküket. Hiába kiabáltunk nekik, hogy valószínű az én halam szedte össze a zsinórjukat, hisz nem beszéltek magyarul, már ültek is be a csónakba. Ezért nekünk is vízre kellett szállni, mert nem akartam elveszíteni ezt a harcsát. Rövidesen kiderült, hogy az én halam szedte össze a bojlis szereléket. Ezt sikeresen kiakasztottuk, de közben a halam kapott egy kis zsinórt, így volt ideje összeszedni a másik bojlis szereléket is. Ezt is megpróbáltuk kibogozni, de esélytelen volt. Ezt a zsinórt segítőm, Ede elvágta. Később még egy szereléket összeszedett a harcsa, de azt is sikeresen ki tudtam akasztani. Ezután elvontattuk a halat a bóják közeléből, és elindult a fárasztás. Amikor először megláttam a hatalmas fejet, nagyon megörültem. A két kopoltyúfedél felett jellegzetes gyógyulófélben lévő sérülést volt, ami nagyon hasonlított az egyik közösségi oldalra feltett jelenlegi 102 kg-os tórekord harcsa sérüléseire. Többszöri kirohanás után körülbelül egy óráig tartott, mire sikerült a csónakba emelni.
A mérlegelésnél kiderült, hogy a jellegzetes gyógyulófélben lévő sérülés ellenére ez nem lesz rekord, hisz ez „csak” 73,58 kg és 208 cm.
A mérlegelés és fotózás után természetesen őt is visszaengedtem.
Az elvágott zsinórért cserébe a szlovák srácnak adtam 1400 m Gardner zsinórt.
Csütörtök este 11 óra körül kint beszélgettünk a botok mellett Boros Norbert barátommal. A szél feltámadt, Norbi orsóján a fék kattant párat, ezért keményebbre állította. Kis idő múlva ismét kattant párat az orsó. Ott álltunk a bot mellett, Norbi ismét a féket állította, én meg felvilágítottam a botspicc felé. Ekkor láttam, hogy szép lassan görbül a bot. Szinte még ki sem mondtam, hogy ez nem a szél, hanem kapás, már el is szakadt a szakítózsinór és a bot visszavágódott.
Norbi kivette az állványból a botot és bevágott. Beugrottunk a csónakba és a sárga főzsinórt világítva elindultunk a hal felé. Az ellenállásából lehetett tudni, hogy ez sem lesz kicsi. Amikor először megláttuk, mindketten tudtuk, ez is 50+-os. A fárasztás 20-25 percig tartott. A 10/0-ás egyágú horog szájszélbe akadva biztosan tartotta a hatalmas testet. Két kézzel megfogtam az alsó állkapcsát és már húztam is be a csónakba.
A hal súlya 61 kg, hossza 220 cm volt. Mivel nem lett egyéni rekord, pár éjszakai kép után mehetett vissza.
A következő harcsa szombat este ismét Norbi szerelékét találta meg. Ilyen vehemens kapást még nem látott egyikőnk sem. A hal a 200-500 g dobósúlyú botot karikába hajlítva és folyamatosan rángatva húzta le a zsinórt az orsó dobjáról a keményre állított fék ellenére. Norbi kiemelte a botot az állványból, és már indultunk is a csónakkal.
Ezen a napon testvérem, Zsolt is lent volt már velünk, igaz, ő nem harcsázni, hanem bojlizni jött. Ahogy mi elindultunk a csónakkal, ő is ugrott a gumicsónakba, és kezében a kamerával jött utánunk. Ez a fárasztás nem tartott hosszú ideig, hamar megadta magát a 175 cm hosszú, 39 kg-os harcsa. Természetesen őt is visszaengedtük.
A kéthetes túra alatt folyamatos, napi 7-10 cm-es vízszintcsökkenés volt, de ez most nem befolyásolta a harcsák kapókedvét, nem úgy, mint a helyi „csónakos erők” megjelenése a bójáink környékén. Tapasztalatból írom, hogy a csónakosok előszeretettel állnak meg a harcsás és bojlis bóják közvetlen közelében a jó fogás reményében, de az etikai szabályok figyelmen kívül hagyásával. Az egész napos zörgéssel, a csónaksúlyok félóránkénti leengedésével-felhúzásával elriasztják a fenék közelében lévő halakat. A túra első hetében erős szél fújt, nem volt csónakos a vízen, volt kapásunk. A második héten szélcsend volt, szinte egész nap, óránként váltották egymást a csónakosok a bójáink környékén, (mert a majd 200 hektáros tározón nem találtak máshol helyet), és megszűntek a kapások.
Ebben az évben még egy túrát terveztem október végére, remélem, legalább olyan sikeres lesz, mint az előző kettő.
Írta: Szedlák Péter
