Szeretem a telet. Valahogy megnyugtat. A természet megpihen, minden élő nyüzsgés kissé csillapodik. A világot mozgató cselekvő forgatag alábbhagy. Nem szűnik meg létezni, csak kis időre eltűnik a szemünk elöl, hogy aztán a tavasz hívószavára ismét megelevenedjen. Gyakran találsz ilyenkor a vízparton. Horgászom. Pedig ilyentájt a pecások többsége szegre akasztja hadi felszerelését, és már az eljövendőt tervezgeti.
Szóval horgászom. Társam a nagy folyó, mint ilyenkor mindig. Sokat látott már az Öreg, hozzá képest én elenyészően keveset. Együtt merengünk múlton, jelenen. Ezeket már ismerjük. No, meg a jövőn, ez mindkettőnk számára bizonytalan. Egyikünk sem tudhatja, hogy még mi vár reánk.
Sok dolga volt idén az Öregnek. Dolgozott eleget, mérhetetlen terhet cipelt magával. Rengeteg víz, megannyi munka. Úgy telt el ezen esztendő, hogy nem igazán engedett közel magához.
Péntek este van. Hosszú hetek türelmetlen várakozása után végre kedvező a vízállás. A barométer napok óta a csillagokat verdesi, a víz hőmérséklete lassan 3° alá esik. Decembert írunk. Mindezekből mi következik? Hideg az este. Menyhalazni jöttünk egy kedves barátommal. Már éppen itt volt az ideje. Kapásra várunk. A mai alkalom egy kicsit más. Új szerzeményem szeretném kipróbálni, a nemrégiben vásárolt Mosella Telefeeder botomat. Mi, győri pecások szinte kivétel nélkül feederekkel menyhalazunk (amíg az időjárás lehetővé teszi és be nem fagynak a gyűrűk). Bár előfordult már, hogy a pickert is kezünk ügyébe vettük. Egy cseppet sem zavar bennünket a botok merész hajladozása. A felszín alatt lezajlódó minden apró mozzanatról hiteles visszajelzést kapunk. A kapás pedig szinte eltéveszthetetlen.
A bajcsi Duna szakasz meglehetősen száguldó tempójáról híres, ennek ellenére mi legfeljebb 50 grammos ólmot használunk 20-as monofilon. A végszerelékünk végtelenül egyszerű, nem igazán cifrázzuk. Kötünk egy nagyméretű hurkot, amelyet 1:3 arányban megosztunk. A hosszabbik szárra, a horgot (1-es számú hosszúszárú süllőző), a rövidebbikre az ólmot- kötjük. A pálca végén világítópatron.
Lassan besötétedett és mi türelmesen várunk. Finom az otthonról hozott forró citromos tea. Nagyon jó érzés ilyenkor arra gondolni, hogy odahaza gondoskodtak rólunk. Átmelegít kicsit minket. Sokadik cigarettát nyomom el. A botspicc rezzenéstelen. Talán az elmúlt napokban valamivel hidegebb volt. Megenyhült az idő, ez a céljaink szempontjából nem kedvez... Sajnos.
Az új társam figyelem. Tetszik nekem. Teleszkópos létére meglepően könnyű. Korábban próbálgattam már egy kicsit. Megsuhogtattam, de nem kalimpált össze-vissza, nem rezonált, szépen csillapodott. Egy 40-es orsó megfelelően egyensúlyba hozza, nagyobb meg minek rá. SIC gyűrűk, hmm. Nem rossz ez a pálca. A hozzá kapott két spicc közül, természetesen az erősebbikkel pecálok ma, de hát a Duna megköveteli tőlem ezt. Az 50 grammos ólmot szépen repítette, érezhető volt a bot rugalmassága. Nem bántam meg a vételt, de nem ám! Azt hiszem, ezért a pénzért a maximumot kaptam. Mert igazi erénye talán az, hogy a kis pénzű "közpecás" zsebéhez méretezték. És ez nagyon fontos. Sajnos sokan vagyunk ilyenek. A legtöbben...
Az idei esztendőben az Öreg nem volt kegyes hozzánk. Vagy közel sem engedett, vagy ha mégis, akkor meg nem adott. A menyhal is cserbenhagyott minket. Megúsztuk az estét kapás nélkül. Van ilyen, egyre gyakrabban. Igazából most csak azért sajnálom, mert kíváncsi lettem volna, hogy a bot miként viselkedik terhelés alatt. Majd legközelebb. Mert nem adjuk fel, a horgász örök bizakodó. Lesz még rá lehetőségünk, hogy összebarátkozzunk mi ketten. Univerzális célokra szánom. Fogok én még vele tapogatni és cincálni ragadozóra, görgetni márnára, fenekezni paducra, dévérre, mindenre. Aztán ha majd megjön a nagy hal, na majd akkor meglátjuk, hogy mire is képes?!
Szedelőzködünk. Vár otthon a meleg ágy. Jól fog esni az alvás a friss dunai levegő után. Tán álmodunk is a nagy halról. Mert álmodni kell, ezt tart életben bennünket!
Márkus Krisztián
