A balatoni nyíltvízi süllőzés eredményességének egyik kulcsfontosságú tényezője a csali, hiszen - többek között - éppen a megfelelő csalétek kiválasztása határozza meg, hogy kapcsolatba kerülünk-e a süllőkkel. Gyakran nagyon is sok múlik azon, hogy mit, milyen formában és milyen módon kínálunk fel tüskéshátú kedvenceinknek. Ha nem találjuk el a szájuk ízét, az jelentősen csökkentheti a kapások számát. A sorozat e részében a sikeres csalik és felkínálási módozataik kérdéskörét részletezzük.
A horgászatban a csalizás kapcsán - legalábbis akkor, ha a csaliként eleve olyasmit kínálnánk, amivel a halak amúgy is sűrűn találkozhatnak - alapvető kérdés, hogy természetes körülmények között mit eszik (egyáltalán), ill. hogy mit eszik meg szívesen a hal? A Balaton mint víz és a süllő mint hal esetében is ez lehet a kiindulópont.
Bevált csalik, avagy mit eszik a süllő?!
Eleinte, mikor komolyabban foglalkozni kezdtünk a süllőzéssel, csak az elérhető szakirodalomra támaszkodhattunk. Márpedig a (korabeli) szakirodalom állítása szerint állóvízen az élő küsz eredményességét nem múlja felül semmi, esetleg nagy ritkán a vörösszárnyú. Ezt - hangsúlyosan balatoni, azon belül is elsősorban a nyílt vízre vonatkozó - tapasztalataink alapján határozottan cáfolhatjuk!
V.Z.: Az utóbbi 15-16 évben nem használtam élő csalétket, és így is eredményes tudtam lenni, ráadásul úgy, hogy az élő küsszel csalizók nem ritkán kapás nélkül úszták meg a horgászatot.
Cs.G.: Az elmúlt években tudatosan kísérleteztem élő és élettelen csalikkal. Az élőre is volt kapás, a döghöz képest eredményessége azonban maximum 20-30%-osra tehető, amit - ha szigorúan véve „csak” süllőzünk, és nem „általában” rablózunk - tovább csökkentett az, hogy az élő kishalra kapó és eredményesen megakasztott halak többsége nem süllő, hanem angolna. Élettelen csalira (nyár közepétől és nyílt vízen) 70-80%-ban süllő jelentkezett, kisebb (süllőfalat-méretű) élő halra pedig 70-90%-ban angolna, amit néhány balin kísért.
Persze nem kell teljesen leírni az élő csalétket, de a nyílt vízen egyértelműen a dög, ill. az élettelen kishal különféle módon előkészített variációi váltak be. Élő csalétek partközelben, küszíváskor kerülhet igazán előtérbe, illetve tartások (akadók) horgászatakor.
Több, egymástól igencsak eltérő nézet, elképzelés vált már ismertté arról, hogy miért is fogyaszt a ragadozó süllő dögöt:
- Valójában elsősorban nem ragadozó, hanem húsevő. Egyszerűbb, kevesebb ráfordítást igényel, ha a tálcán felkínált dögöt fogyasztja. (Ez a verzió nyitva hagyja a valódi nagy kérdést: a horgászok által felkínált csalikon kívül hogyan találhat az iszapon elegendő dögöt a süllő ahhoz, hogy ilyen táplálkozási stratégiája alakulhasson ki?! - Cs.G.)
- A nappalt búvóhelyén (iszapos aljzatban kifürdött gödörben) fekve töltő süllő a kishalakat nem üldözi, de a közvetlen közelébe kerülőkre odavág. Ha a kishal ilyenkor csak megsérül, a süllő akkor sem megy utána, csak a fényviszonyok számára kedvező változását követően (azaz sötétedéskor). A sötétben azután csapatban keresi és szedi össze az általa napközben megsebesített és később elpusztult halakat. (E változat egyik gyenge pontjának azt tartom, hogy a süllő aktív zsákmányszerzése során (a vákuum-elv miatt) eléggé ritkán sérülhet meg a kishal úgy, hogy a süllő száján kívül marad, ha meg már benn van, ki nyilván nem fújja a süllő csak azért, hogy éjjel majd kihívás legyen megkeresni. A másik, ami gyengít(het)i ezt az érvelést, hogy a nappali tapogató vagy tviszteres süllőzés finoman szólva sem minősül eredményes nyílt vízi módszernek, pedig ahhoz - a fentiek alapján - elég lenne az odavágni hajlamos süllő közelében elhúzni a csalit. - Cs.G.)
- Mindent fogyaszt. Mivel 20 Celsius fok felett 28 óra alatt ürül a gyomra, tekintet nélkül mindent eszik. (Ez a gondolatsor szintén nyitva hagyja azt a kérdést, miért jobb a gyakran teljesen mozdulatlanul kínált dög vagy haldarab a virgonc élő csalinál, ugyanakkor nem mond ellent annak a - szintén elterjedtnek tekinthető - nézetnek, hogy a süllő táplálékkeresésében igen fontos szerepet játszanak az íz- és illatanyagok, különösen állóvizek esetében. - Cs.G.)
Bármelyik, vagy egyik sem - mindenki eldöntheti, melyiknek szavaz bizalmat. Ettől független tény, hogy a különböző módon felkínált élettelen hal a tilalom végétől egészen késő őszig kiváló eredménnyel alkalmazható csali.
Csaliként használható halfajok
Süllő csalinak - némi feldolgozás után - bármilyen, kezünk ügyébe kerülő (és a szabályok értelmében kifogható) halfaj egyede alkalmas lehet, bár sok esetben úgy tűnik, hogy fogósságuk erősen eltérő. Balatoni viszonylatban leginkább a küsz, az egyéb keszegfélék (vörösszárnyú keszeg, bodorka, dévér, karikakeszeg, garda) és a folyami géb jöhet számításba.
Nézzük elsőként a leggyakrabban használt és legkönnyebben beszerezhető csalétket, azaz a küszt! A Balatonon beszerzése általában nem jelent gondot. A késő őszi időszakban a part menti részekről a széltől és hullámzástól védett kikötők belső részébe tömörülnek, ilyenkor máshol nem is érdemes kishalfogással próbálkozni. Sokan kishalfogó hálóval próbálják a süllőknek szánt csalit beszerezni, de a gyakran teljesen letisztult vízben kínkeserves így kierőszakolni némi eredményt. Horoggal viszont szinte mindig biztosra mehetünk! Egy rövid, 3-4 méteres spiccbot, egy-két maréknyi snecis etetőanyag és pár szem csonti rendszerint elég a napi adag megfogásához.
Nagyobb (több napra szánt) mennyiséget általában nem érdemes összefogni, egyszerűen azért, mert ha süllőzéshez elviselhető az időjárás, akkor küsz is fogható. Kivételt jelent, ha előre tudjuk, hogy következő tervezett süllőzéskor alkonyat előtt már nem lesz időnk kishalat fogni (a horgos küszözés szigorúan nappali műfaj!), illetve ha az őszi, hideg vizű időszakban hosszabb távra akarunk csalit „bespájzolni”. Ilyenkor csak a minimális sérüléssel megfogott (szájszélbe akadt horog, ép nyálkaréteg és pikkelyzet) küszöket tegyük el. A melegebb vízben sokat mozgó halak pár nap alatt sajnos teljesen „lekoptatják” orrukat-szájukat a kifúrt, kemény anyagú haltartó vödrök falán kiutat keresve, ezért ha csak lehet, ne kínozzuk ezzel őket!
V.Z.: Szerencsés helyzetben vagyok, mert nyaralónk emeleti fürdőjének kádja szinte az egész szezonban rendelkezésemre áll. A fogott küszöket beleöntöm, majd egy óra múlva a „fekete” egyedeket kiválogatom, és ezt durván kétóránként megismétlem. Ezzel a művelettel a sérült küszök kiválogatásra kerülnek, a benne maradtak (amelyek kivilágosodva alkalmazkodnak a kád háttérszínéhez) hetekig tárolhatóak. Egy vízzel félig töltött kádban 12-15 küsz vígan elél. A sikeres hosszú távú tárolás lényeges eleme a szelekció, az árnyékos helyen lévő tároló hely (a csekély hőingadozás miatt) és a nem túl sűrű népesítés.
A küsz elsősorban friss állapotban kiváló csali. Fagyasztva is tárolhatjuk, és felengedve kínálhatjuk - a kapások száma nem lesz kevesebb -, de a tartását elvesztő halhúsnak sokkal rosszabb a horogállósága, és a küsz bőre is igen vékony, könnyen szakad. Emiatt a feltűzés és a bedobás fagyasztott küsz használata esetén fokozott figyelmet igényel.
Sok balatoni süllőző a nagy termetű ikrásokat (helyiek általában ezeket „vezérküszként” emlegetik) használja, de nem mindig előny a nagy csali. „Sokakkal ellentétben előszeretettel használok kisméretű csalikat (5-6 cm), legalább az egyik boton. Utóbbi években a legnagyobb fogasaimat kis csalival fogtam!” (V.Z.)
Keszegfélék. Néha meglepően nagy, félig emésztett állapotban lévő maradványokat találunk a süllők gyomrában, ami felveti annak lehetőségét is, hogy célzottan próbáljuk nagyobb keszeggel csalizva a szebb (vagy rámenősebb…) süllőket elcsípni.
Ez összecseng azzal a - mérvadó halas szakemberektől származó - véleménnyel is, miszerint a balatoni süllő akkor jut túl a szűkös táplálékbázis miatti növekedési krízisen, mikor eléri azt a méretet, hogy a kisebb karikakeszegekből is sikeresen zsákmányolhasson. „Ehhez képest a nyílt vízi próbálkozásaim során az élő vagy élettelen keszegek csak igen kevés kapást eredményeztek… tán ha lenne jelentős számú többkilós fogas a tóban, akkor más lenne a kép.” (Cs.G.). Halszeletet, filét a keszegfélékből könnyen készíthetünk, ezek sokszor beválnak.
Géb. A Balatonban a gébfélék közül nagy számban csak a folyami géb fordul elő. Fenéklakó életmódja miatt a partközeli sávban (a nyílt víz iszapján nemigen találkozunk vele) a süllő természetes táplálékául szolgál, hiszen innen az évtizedekkel korábban jellemző erős durbincsállomány gyakorlatilag eltűnt. Ha rátalálunk a gébcsapatra, a kisebb példányokat bármilyen, a fenék közelében felkínált élő csalival megfoghatjuk, a nagyobbak néha kis halszeletre is elcsábulnak, de ez inkább csak a célzott kősüllőzés során és egyes helyeken válhat zavaróvá.
„Gébbel a süllő-gyomortartalmak vizsgálata alapján kezdtem el horgászni. Nem egyszerű a beszerzésük - legalábbis a Balatonon -, mert nem egyenletes az eloszlásuk. Pont a géb beszerzése miatt kezdtem el ismét rendszeresen keszegezni a maráson. Próbáljuk ki, meg fogunk lepődni az eredményességén! Egyetlen hátránya, hogy az angolna is nagyon szereti.” (V.Z.) A géb fagyasztva is kiváló csali, szívós, erős bőre miatt a horgon kiolvasztás után is jól tart.
Csali-variációk
Élő csali
Alkalmazása egyértelműen az akadókon, valamint küszíváskor a partvédő kövezések mentén végzett horgászatra szorult vissza. Ezeken a helyeken a süllő mindig jól kap az élő csalétekre is, sőt itt nem ritka, hogy kifejezetten a virgonc kishal a jobb. Ennek okát pontosan nem tudni, de vélhető, hogy a lesben álló, lesből támadó süllő viselkedéséhez kötődik, ami gyökeresen eltér a nyílt víz iszapsivataga felett portyázó, „szaglászva” keresgélő süllő viselkedésétől. Az akadóknál és küszívás idején a part mentén sikeres élő csali tényével jól egyezik az is, hogy a pergetés is leginkább itt/ilyenkor eredményes, szemben a nyílt vízi próbálkozásokkal. Néha hallani, hogy késő ősszel kimagasló fogásokat érnek el élő csalétekkel - ez rendszerint a meder partoktól távoli részén már bandába verődött süllők esetén igaz, ahol a csapattagok egymással is versengve igyekeznek megszerezni a letisztult vízben jól látható, izgő-mozgó csalit. Mivel ez leginkább csak vitorlásról elérhető lehetőség, bővebben nem tárgyaljuk. Az élő csalihal alkalmazása - a potenciális gubancok elkerülése miatt - befolyásolja a végszerelék kialakítását is, erről bővebben majd a végszerelékekkel foglalkozó részekben foglalkozunk.
Élettelen csali
Ismert fajtái: „taposott”, „fűzött”, „fejnélküli”, „csak test”, „filé” (illetve ezek kombinációi). Bizonyára még rengeteg variáció van, bár némelyikük talán csak elnevezésében más. Nézzük az alaptípusokat!
„Taposott”:
Friss vagy fagyasztott alapanyag is szóba jöhet, gyakorlati különbség csak a feltűzésnél jelentkezik. Alapvetően küszből készül, de szükség esetén bármilyen kisebb keszegféle (ált. vörösszárnyú, bodorka, karikakeszeg) megfelel. 2006-ban, pl. a taposott géb hozott kimagasló eredményeket. A taposott csalihal készítésének „felszerelésigénye” csekély, de egy teljesen lapos talpú cipő alapfeltétel! Egy túracipő vagy egyes divatos sportcipők talpa alól meglepően dimbes-dombos oldalú, esetleg csak darabokra szakadt haltetem kerül elő… Ha éppen nem lapos talpú cipő van rajtunk, akkor azt egy kis darab deszkával (lapos fenekű horgászdobozzal, evező tollával stb.) is kiválthatjuk, ebben az esetben azonban inkább tenyérrel nyomjunk rá a deszka és a trepni közé tett halra. A taposás eredményeképpen a halnak laposnak kell lennie, a belének az ivartermékekkel együtt teljesen ki kell folynia a szétnyomott úszóhólyaggal együtt, és az összeroppantott szem is feketés folyadékként távozik. Az így elkészített csali a belőle kiáramló íz- és illatanyagokon kívül erősebb áramlásban kóválygó mozgásával is csábít.
A taposott hal egyik változata szerint a leendő csalit a fej felől a hátúszó végéig, ill. a végbélnyílás vonaláig tapossuk A farkából 2-4 cm épen kell, hogy maradjon, mert ide akasztjuk majd a horgot: friss csalihal esetén a gerinc mellé, a hasoldal felé, fagyasztottnál pedig szigorúan a gerincbe. A tapasztalatok szerint a hasba akasztásnál könnyebben kiszakad a horog, ezért fagyasztott halnál nagyon fontos a gerincbe akasztás, különben dobásnál könnyedén leszakadhat a rendkívül lágy csali, különösen akkor, ha túl merev a botunk. A másik változatnál a friss, de (praktikusan a fej megroppantásával) már elpusztított kishalat a has felől tapossuk úgy, hogy a hát gerinc feletti része épen maradjon (ha a hátvonalon kireped a bőr, túlzásba vittük a taposást!). Ezt a csalit fűzhetjük is, de a hát húsánál fogva egyágú horogra is feltűzhetjük. Utóbbi esetben célszerű a horgot csalihal testének hossztengelyével párhuzamosan vezetni, értelemszerűen úgy, hogy a horoghegy ne a kishal háta felé, hanem azzal ellentétes irányba álljon (így biztosan akadhat a süllőszájban!). Ilyen tűzéssel elérhető, hogy a csali stabilan áll a horogöbölben, a horog nem mozog a halhúsban, ezért nem is bújik át a horog ütötte lyukon, és hegye nem fordul vissza a csaliba. Hagyományos (csali hossztengelyére merőlegesen tűzött) csalizásnál ez utóbbi sajnos igen gyakran előfordul, és ez az üres bevágások, lemaradó halak egyik fő oka. A hát közepe táján megtűzött taposott hallal csalizva valódi „nyeletés” nélkül is jó esélyünk lesz a süllőkapások zömét megakasztani.
„Fűzött”:
Mint neve is elárulja, a csalétket az előkére fűzzük fel úgy, hogy a horognak csak az öble és hegye áll ki belőle. Inkább a friss (és akár taposott) csalihalat érdemes fűzni, mert a fagyasztott nagyon fellágyul, húsának nincs kellő tartása, ezért saját súlya alatt még dobás előtt/alatt begörbül, és a vízben úgy is marad. Fűzőtűvel érdemes dolgozni. Száj felől akkor fűzünk, ha a már felhorgozott előkét az előkefülnél fogva akarjuk áthúzni a csalihal bőre alatt (majd az előkét beakasztjuk a szerelék karabinerébe). Farok felől akkor kezdjük a fűzést, ha nyitott (nem leforrasztott szárú) kétágú horoggal horgászunk. Ekkor is egy előkehurkot húzunk át a halon, de ebbe a horgot akasztjuk, majd annak szárát a zsinórral együtt visszahúzzuk a hal bőre alá. Ennél a változatnál az előkét nem kell karabinerrel rögzítenünk a végszereléken. Akármelyik módszert használjuk, célszerű a horgot a csalihal fejéhez közel elhelyezni (azaz itt kezdeni a fűzést, ill. a második változatnál itt kivezetni a fűzőtűt), tekintettel arra, hogy a süllő az esetek túlnyomó többségében fej felől nyel. Ilyen csalizással a karika felhúzásának végén nagy biztonsággal akaszthatunk, nyeletésre nincs szükség.
Érdemes a fűzött csalihoz kétágú horgot használni, az ugyanis soha nem fog teljesen a kishal oldalához simulni - utóbbi a sikeres akasztás esélyét csökkenti. Ezt a hátrányt az egyágú horoggal fűző horgászok rendszerint a nagyobb horogmérettel (és teljes sikerrel) egyenlítik ki: a nagyöblű horog hegye valamivel akkor is a kishal mellé/fölé ér, ha bevágáskor a horogöböl a csali oldala mellé simul. (Van, aki fűzőtű nélkül dolgozik: az egyágú horgot szinte tűként használva többszörös „öltéssel” fűzi föl a (taposott) halat az előkére, majd az utolsó, nagyobb „öltésbe” a horogszárat visszahúzza. Dobhatóság és a horoghegy megfelelő helyzete szempontjából ez is kiváló megoldás, én csak azért nem kedvelem, mert akasztás szempontjából hatékonyabbnak tartom, ha a bevágás mozdulatával először kizárólag a horgot húzom, nem pedig a süllőszáj által fogott csalit is. - Cs.G.)
Ha a megfogott süllőből a csalit visszanyerjük (a horoggal együtt ki tudjuk szabadítani, ill. a fűzött halnál nem ritka, hogy a fárasztás során a csali felcsúszik az előkére), akkor az újra felhasználható, sőt a tapasztalatok szerint kifejezetten fogósnak bizonyul!
„Fejnélküli”:
Mindenben megegyezik a taposottal, csak taposás helyett levágjuk, leszakítjuk a csalihal fejét. Ha sok az angolna, célravezető lehet, mert sok esetben drasztikusan csökkenti az angolnakapások számát.
„Csak test”:
Farok és fej nélküli csalétek. Lehetőleg friss küsz alapanyagot használjunk hozzá. A „faragás” célja, hogy egy lebegő húsdarabot kapjunk, amely illatával és az iszap feletti lebegésével csalogat. Fontos, hogy az úszóhólyag épen maradjon (ezért is „faragás”: elkészítése még nagy gyakorlattal sem szokott két vágással sikerülni… a lehető legtöbb húst kell fej felől és farok felől is levenni úgy, hogy az úszóhólyagba ne vágjunk bele).
Egyszerűbb, de segédanyagokat igénylő változat, ha a valahol megnyitott hal testüregébe lebegtető anyagot (hungarocell csík, technopufi stb.) tuszkolunk a horogra tűzés előtt. Érdemes a bevetés előtt leellenőrizni, hogy valóban éppen csak lebegjen, ne ússzon fel (különösen akkor, ha hosszú az előkénk)! A fenéktől magasra elemelkedő csali inkább a balinoknak és gardáknak kelleti magát, a várva várt süllők elmennek alatta…
„Filé”:
Nagy „vezérküszt” egészben, gardát, és bármilyen keszeget testük egy részén filézhetünk. Filé alkalmazásakor a horgot a húsos oldalon szúrjuk be, így kisebb az esélye annak, hogy (dobáskor, süllyedéskor, ill. áramlásban) a könnyed, lágy, lebegő csalivég visszaakad horgunkra. Ezt azonban 100%-osan kizárni sajnos még így sem lehet - filénél fordul elő leggyakrabban, hogy horgunk visszaakad a csaliba!
Itt említjük meg azt a fontos - és minden csalizási módnál elvégzendő - teendőt, hogy bedobás előtt a horog hegyét feltétlenül nézzük meg: ha rajta maradt egy felszúródott pikkely, az a bevágáskor meglepő sikerrel akadályozza a horoghegy akadását! Sötétben elég az ujjunkkal ellenőrizni: ha a horoghegy megakad az ujjbegyünkben, mehet a dobás!
Utóbbi három csali-változat (amelyek elkészítésénél több-kevesebb „nyesedék”, fel nem használandó diribdarab is keletkezik) kapcsán érdemes még szót ejteni egy érdekes tapasztalatról. Szinte minden évben lehet fogni olyan süllőt, melyben a filézett és vízbedobott maradék megtalálható, sőt fogtam olyan 1,5 kg körülit is, melyben a korábban kievezett horgásztársam által vízbeszórt csalikból 7 db-ot találtam. Mivel a partra érve azonnal megpucoltam, a tévedés kizárt, a snecik teljesen frissek voltak! Aznap csak az az egy akadt horogra.
Mindez igencsak elgondolkodtató… akkor is, ha onnan nézzük, hogy a horgászat végéig a nyesedéket tanácsos nem vízbe szórni (mert azzal a csalijainktól téríthetjük el a süllőket), és akkor is, ha a potenciális „etetés” szempontjából vizsgáljuk a kérdést. Az bizonyos, hogy a halhús csalik eredményessége mellett e tapasztalat is a süllők illatanyag alapján való kiváló tájékozódását igazolja.
Az itt felsorolt néhány csali-variáció a Balatonon általunk leggyakrabban használt és bevált változatok gyűjteménye - természetesen az ettől eltérőek is eredményesek lehetnek. E csali-változatok nem minden végszereléken alkalmazhatóak egyforma eredményességgel, ezért a következő részekben, a végszerelékek részletezésekor külön javaslatot teszünk, milyen csalétekkel alkalmazzuk őket. Persze az sem lesz szentírás, csupán ajánlás.
Írta: Varga Zoltán (fonyod),
Csörgits Gábor (csg),
Fotók: fonyod, csg
