A balatoni nyíltvízi süllőzés leggyakrabban alkalmazott módszere a fenekezés: a tapasztalt és az alkalmi süllőzők többsége ennek valamelyik változatát alkalmazza. A fenekezés praktikum oldaláról megjelenő két legnagyobb előnye általános horgászfelfogás szerint a csali felkínálásának jól meghatározható helyzetében, valamint a könnyen megoldható és jó kapásjelzésben keresendő. De vajon ez tényleg minden esetben igaz? A sorozat e részében a fenekező horgászat előnyei és hátrányai mellett a különféle, általunk is használt végszerelékek balatoni (ill. tágabb értelemben állóvízi) alkalmazhatóságát részletezzük.
A fenekező horgászat alapjaival, a technika működésével részletesen foglalkozik a Hogyan működik a fenekező végszerelék? című írás, ezért itt külön csak azokat a tételeket részletezzük, amelyek a süllőzés szempontjából különös fontossággal bírnak. A nehezék mérete itt is kulcskérdés. Mivel a csónakos nyílt vízi horgászatnál a szerelék bedobásához szükséges tömeg a legkisebb nehezék esetén is biztosított, inkább a csali helyben tartása és a hal által kapás közben érezhető ellenállás minimalizálása az a kettős igény, amit a súly kiválasztásánál mindenképpen figyelembe kell vennünk. A süllőzésnél igen fontos szerepet kap, hogy a konkrét szerelékkel a tófenékhez képest hol kínáljuk a csalit, ezért a szerelékek kialakítása (előkék leágazásának helye, előkehossz) meghatározó lehet. A két klasszikus fenekező végszerelék (csúszó és végólmos) bármelyik változata sikert hozhat, azonban az gyakran nem mindegy, hogy melyiket használjuk, és az is sokat számíthat, hogy az egyes változatokat hogyan alkalmazzuk.
Végsúlyos szerelékek
Végsúlyos fenekező szerelékek alkalmazásakor alapvető kérdés, mit kívánunk majd tenni, mikor bekövetkezik a várva várt kapás. Ugyanis egészen más kritériumoknak kell megfelelnie annak a végszereléknek, amivel hosszabban (nem hosszabb időt, hanem nagyobb elmozdulásokat értve ezen) akarunk nyeletni, mint annak, amivel a folyamatos kapásba „időben”, kb. a karika felhúzásának intervallumán belül szeretnénk majd beavatkozni. (Utóbbi - természetesen - csali- és horogméret függvénye is egyben!) Ha a nyeletést akár előzetes elgondolásaink, akár a horgászat során ott és akkor szerzett tapasztalataink miatt szükségesnek tartjuk a sikeres bevágáshoz, akkor a végsúlyos fenekező szereléket szinte csak valamilyen könnyített nehezékkel érdemes használnunk. Ha sima ólmot raknánk fel, az annyira beágyazódhat a hígabb iszapba, hogy a csalival meginduló süllő a feltűnő ellenállást megérezve - nagy valószínűséggel - otthagyná a csalit. Ezért a hosszabb nyeletésre is alkalmas végsúlyos szerelékhez olyan nehezéket válasszunk, amit a kapó süllő könnyen elmozdíthat, és megindulva el is vonszolhat a fenéken.
Tévhit az, hogy a végsúlyos elrendezésnél a hal kapásakor szükségszerűen elmozdítja a nehezéket is. Valójában meglepően nagy játéktere van a halnak arra, hogy a főzsinórt (és ezzel a kapást nálunk jelző elemet) úgy mozdítsa meg, hogy közben a szerelék legvégére rögzített súly helye és helyzete még nem változik. Természetesen a „behozós” kapásoknál, amikor a hal többé-kevésbé a felénk mutató irányba indul, mindenképpen elmozdítja a végsúlyt. A kihúzós kapások első fázisában azonban szó sincs erről (lásd a fent már jelzett cikket)! Egy megszokott páternoszteres süllőző szerelék felső horgán kínált csalit elkapva a bedobás irányával ellentétesen akár 2-2,5 métert (!) is húzhat a süllő úgy, hogy közben a nehezéket nem kell elmozdítania. Ez kb. az átlagosan feltámasztott bot mélyen leengedett jelzőkarikájának botig való felhúzásával egyenértékű.
Ennek ismeretében, ha nem elvonszolható (nyeletésre is szánt) végszereléket készítünk, alkalmazhatunk plusz felhajtóerővel rendelkező rész nélküli, egyszerű végólmokat is. (Megjegyzem, vannak olyan eredményes süllőzők, akik kifejezetten a nagy, iszapba mélyen beágyazódó végólmokat preferálják. Ennek nagy ellenállása (visszarántó hatása) miatt a nagyméretű, kiváló hegyű horoggal készített végszereléken a süllő ahhoz hasonlóan megakad, mint ahogy a pontyok a bojlisok által alkalmazott fix ólmos végszereléken. A bevágásra a biztos akasztáshoz persze szükség van, de a horoghegy csekély mélységű akadása elég ahhoz, hogy a süllő rövid idő alatt ne tudja kiköpni, kirázni szájából a horgos csalit.)
A könnyített nehezékek legismertebb két változata a parafába ágyazott ólom és a tirolifa.
A tirolifát széles méretválasztékban kínálja a kereskedelem, beszerzése nem okozhat gondot. Érdemes meggyőződni róla, hogy az egyes darabok nem eresztenek-e, valamint arról is, hogy terheletlenül valóban függőleges helyzetet vesznek-e fel a vízben (a süllő általi könnyű elmozdíthatóságuk azon is múlik, hogy csak az aljukon, egy kis korongnyi felületen érintkeznek a mederrel). Főleg a nagyobb változatok (amiknek pl. partról történő horgászatnál lehet jelentősége, ahol előfordul, hogy érdemes nagyot dobni) esetében nem ritka, hogy a tirolifa aljában lévő ólomhenger olyan hosszú, hogy az egész rendszer súlypontja a felső rész üreges mivolta ellenére is túl magasra kerül, és az eszköz „legszívesebben” (igen kis oldalirányú erőhatásra) elfekszik, nem pedig áll. Ilyen esetben (és egyébként is!) indokolt a gyári változat ólmából vágni, akár nem is keveset. Én a végdugót is lecserélem, ugyanis a kívánatos alacsony súlypont biztosításához nem éppen ideális az a - szerintem - indokolatlanul nagy tömör műanyag tüske (Cs.G.). Az ólom kurtítását azonban ne vigyük túlzásba: a nehezéknek a balatoni hullámzásban, áramlásban és a kapásjelző karika súlyából eredő húzásnak is ellenállva helyben kell tudnia tartani a csalit! Ez - a tapasztalatok szerint - általában 7-8 grammnyi (könnyítés nélküli ólomnak megfelelő!) minimum tömeget jelent.
A parafába ágyazott ólom elve megegyezik a tirolifáéval. Az ólomnehezékhez rögzített, minimális súlyú és nagy felhajtóerejű rész a vízben a teljes nehezéket könnyíti. A kereskedelem nem kínál ilyen kiegészítőt, kis házi barkácsolással azonban könnyen elkészíthető. Érdemes a felső (zsinór bekötésére való fül felőli) részét kissé kúposra kialakítani, hogy a dinamikus kapások esetén közegellenállása ne zavarhassa a süllőt. A parafa eleve víztaszító, de festékkel vagy lakkal igazán ellenállóvá tehetjük az eszközt. Össztömegének és össztérfogatának kalkulálásához ugyanaz az elv az irányadó, mint a tirolifáknál: a kész nehezék víz alá merítve minimum 7-8 grammnyi ólomnak megfelelő súlyú legyen. (Nem szabad azonban elfeledni, hogy hosszabb nyeletés esetén a végnehezéket a süllő kénytelen elmozdítani, ezért nem csak a kis súlyú, hanem a lehető legkisebb tömegű nehezék alkalmazása is ajánlatos, hiszen hiába könnyít a felhajtóerő a nehezék súlyán, a tömege - tehát a megmozdításához szükséges erő - ettől nem változik.)
A ,,natúr” tirolifával vagy parafázott ólommal készített végszerelékeket mindenképpen két horoggal érdemes használni, a kapások kb.50-50%-ban oszlanak meg az alsó és felső horog között. A horogelőkék rögzítése értelemszerűen páternoszteres, ami készülhet a hagyományos páternoszter hurokkal is. Ilyen esetben a gubancolódás elkerülése érdekében ajánlott a vastagabb zsinórok (a végszerelék zsinórjaként és akár horogelőkeként való) alkalmazása, illetve az egymásba fűzött előkehurkok műanyag vagy szilikon csővel való merevítése. Az alsó horgot a nehezéktől rendszerint 35-55 centiméterre kötjük, a felsőt 80-120 centire. A páternoszteres végszereléken sokan (köztük én is - Cs.G.) a rövid és mereven elálló (vastagabb zsinórból kötött) horogelőkét részesítik előnyben.
A páternoszteres szerelés kapcsán felmerül egy általános (nem csak a süllőhorgászatban fontos) kérdés is: a súlytól adott távolságban leágaztatott előkével valójában hol kínáljuk a csalit? Sok horgásznak vannak erről téves elképzelései… A leggyakoribb - és hibás - „közhely”, hogy „a felső horoggal a fenék felett lebegő csalit kínálok a halaknak” (mondja ezt nem egy olyan horgász, aki dob akár 40-50 métert a max. 3 méter mély vízbe olyan végszerelékkel, amin a hosszú előkén lévő felső horog sincs a nehezéktől 50 cm-nél messzebb). Lássuk, mi is a valóság! A páternoszteres előke leágazásának helyzete csak három tényezőtől függ: mennyivel van magasabban a súlynál a bot spiccgyűrűje, milyen messze dobtunk és mekkora a súly és a páternoszteres leágazás távolsága. Innen már csak orsónk hajtókar-fordulatonkénti zsinórbehúzását kell ismernünk, vagy a Pitagorasz-tételt kell felhasználnunk ahhoz, hogy a hasonló háromszögek elve alapján pontos elképzelésünk legyen arról, hol is lesz a horogelőkénk leágazása, ebből meg az előkehossz és a csali tulajdonságának (felúszó, süllyedő) megválasztásával azt is biztosra vehetjük majd, hogy hol kínáljuk a csalit a mederhez képest(lásd ehhez a fentebb már említett cikket!).
Tirolifa + parafa (úszótesttel megemelt végszerelék)
V.Z.: Felénk sokan leszoktak a használatáról, pedig még a mai napig sokszor bizonyítja eredményességét. Ennek feltétele, hogy jól kell megválasztanunk az alkatrészeket, tömegben egymáshoz illő tirolifát és parafát kell beszerezni, illetve leginkább házilag legyártani. Télen akváriumban súlyozom ki a parafa-tiroli párosokat, és utána együtt is tárolom ezeket. Első lépés a tirolifa ólmának megfaragása, ugyanis gyárilag ehhez a végszerelékhez is túl vannak súlyozva. Az ideális tömegük kb. 12-15 g, a hozzá faragott parafával minimum egy 6-8 grammos úszót el kell elmeríteniük.
Fontos tudni, hogy a szakirodalomban hangsúlyozott, „ejtőernyőként alászálló” szerelékkel nem leszünk eredményesek! Ennek egyik oka, hogy a túlságosan kikönnyített végszerelékünket a jelentős áramlások és a szél elnyomják, a kapásjelző karikánk pedig ,,kihúzza”. A másik ok, hogy túlzott méretű parafával a süllők közül is kiemeljük a csalit.
A tirolifás előkét 35-ös átmérőjű damilra kötöm, mert az ilyen vastag damil már kevéssé gubancolódik. Horogelőkénél egy sajátos elágazót alkalmazok, mely szinte teljesen kiküszöböli a horogelőke főzsinórra (tirolis előkére) csavarodását. Kapható hasonló a kereskedelemben, de számomra megbízhatóbb a zsinór-zsinórral való kapcsolat. Szerelése egyszerű, de mindenképpen otthon készítsük el, a csónakban már körülményes lenne. Alapanyaga a jól bevált fülpiszkáló és szilikon cső. Érdekes tapasztalatom, hogy ha lassan húzzuk ki ezt a végszerelék típust (rajta a csalinkkal), akkor gubancolódhat, ugyanakkor gyorsan, szinte őrült módon tekerve gubancmentes marad (V.Z.)!
A komplett előkéből célszerű tartalékot is készíteni, mert az angolnák képesek egy pillanat alatt rácsavarodni és összegubancolni. Választhatunk egy-vagy kéthorgos változatot is. A parafázott tirolis előkét én kéthorgosra kötöm, de felső horgot már évek óta nem használom. Nagyon érdekes, hogy kb. 8-10 éve a felső horogra nincs kapás még teliholdnál sem, pedig előtte sorozatban fogtuk a süllőket felső horoggal. Az alsó elágazás 45-55 cm-re legyen a végsúlyunktól, a felső - ha kötünk - 130 cm körül.
Cs.G.: Régebben sokat használtam a plusz parafával megemelt végszereléket - sajnos hittem a szakirodalomnak, és elkészítettem azokat a kiegészítőket, amikkel úgy működött a rendszer, amit a szaksajtóban leközölt képek sugalltak.
Az egykor jó pár helyen leközölt ábrák (tán egyszerűen csak a szűk hasábokra osztott megjelenési forma miatt) erősen félrevezetők: a fentiekben szereplő tirolifa / parafa arányok helyett olyan végszerelék kialakítását mutatták, amin a teljes végszerelék-előke csaknem függőlegesen áll, azaz a nehezéktől a zsinór mentén 1,5 méterre leágazó előke a meder felett is 1,5 m (mínusz előkehossz) magasságban kínálja a csalit. Kellő méretű súly és elég nagy úszótest segítségével ezt elég jól lehet közelíteni… sok eredményre azonban ne számítsunk! Legalábbis süllőre ne. Egy-két eltévedt éjjeli balin és a gardák rendszeres zaklatása volt az így megemelt felső horog egyetlen hozadéka, süllőt csak az alsó horog adott, de az is kevesebbet, mint a nem nagy úszótesttel megemelt végszerelékek.
Kulcsfontosságú tehát, hogy a végszerelék parafázását ne vigyük túlzásba! A kisméretű úszótest csak enyhén emeli meg a bot felé vezető zsinórt, azaz csak egy egészen kis törést visz abba a vonalba, amit parafa nélkül mutatna a főzsinór. (Egyébként nagy úszótesttel sem áll a végszerelék teljesen függőegesen, hiszen attól az odáig vezető főzsinór és a kapásjelző karika súlya erősen elhúzza). Ez elég ahhoz, hogy a súlytól akár 1,5-2 méterre kötött felső oldalfülbe hurkolt hosszú horogelőke csalija ne a fenéken vagy annak közvetlen közelében legyen, hanem attól párszor tíz (!) cm-rel feljebb (de nem 1,5-2 méterre!).
A potenciális gubancok (angolna!) miatt én is az előre elkészített tartalék szerelékek híve vagyok. A vízen töltött idő túl drága ahhoz, hogy a hosszas szerelgetéseket igénylő végszerelékeket ott állítsuk össze.
A parafát rögzíthetjük szorosan (tűvel, fűzőtűvel a végszerelék zsinórjára húzva), de szerelhetjük csúszóra is. A vízbe merült szereléken a parafa tipikus helye vagy a végszerelék előkefüle alatti rész, vagy (főleg csúszó elrendezésnél) a felső páternoszter elágazás. Utóbbi esetben bedobáskor a parafa az alsó páternoszter leágazáson vagy a csúszó súlyon ütközik, ez kissé jobb (gubancmentes) dobhatóságot eredményező elrendezés.
Csúszó súlyos végszerelékek
A csúszósan szerelt felszerelések általános elve, hogy a főzsinórt egy megfelelő nagyságú szemen, gyöngyön, csődarabkán átvezetjük, és a horogtól kellő távolságra megütköztetjük. A szerelés ilyen kialakításának fő előnye, hogy halunk „csak” az áramlásban beöblösödött zsinór kiegyenesítése és tömege miatti, a csúszó szemen és az érintett gyűrűkön súrlódó zsinór miatti és a kapásjelző súlya miatti ellenállást érzékeli, hiszen nem kell a végszereléket helyben tartó tehetetlen tömeget is kimozdítania és maga után hurcolnia.
V.Z.: Kellő súlyú csúszó nehezéket alkalmazva - és ha megfelelően szerelünk és dobunk - elérhető az ejtős kapások kizárása is. Ilyen szereléknél bevágáskor az iszapból nehezen kiszakadó súly és a zsinór közegellenállása még akkor is akaszt, ha a süllő a csalival a szájában felénk úszik. Ezt bevágáskor éreznünk kell, mert szinte luftot ütünk. Ebben az esetben én vad tekerésbe kezdek, és amint súlyt érzek, nyomban ráhúzok még egyet. Húzok, és nem bevágok! Igaz, ennek a gyakran mélyre nyelt horog miatt rendszerint nincs jelentősége, de elvileg csontba is akadhatott a horog, és annak nem árthat még egy ráhúzás.
Az alapelv megfogalmazása után szinte korlátlan számú megoldás mutatkozik felszerelésünk kialakítására. Én két szereléket alkalmazok előszeretettel:
1.
Az ólmot 80-100 cm hosszú damilon egy forgókapocshoz rögzítem. Erre a célra legegyszerűbb a Palomar kötés, ezt az egyszerű csomót sötétben is meg lehet kötni (de a Clinch csomó is megfelel). Az ólom tömege ne legyen kevesebb (!) 25 g-nál. Tapasztalatok alapján ez az alsó határ, ahol a fent leírt akasztás még működik. Itt ismételten ki kell emelni, hogy nyíltvízi süllőzésről van szó, ahol iszapon horgászunk, és ebbe az iszapba az ólomsúlyunk jelentősen bele tud ragadni. A főzsinórt az előbb említett forgókapocs üres szemén átvezetem, és a végére egy csapágyas forgót teszek. A két forgó közé lehet tenni ütközőt is. Nagyon lényeges a forgókapocs minősége. Egyenként válogassuk ki őket, és csak a tökéletesen akadás nélkül forgókat használjuk. A képen is látható csapágyas forgó több mint 20 éves, és a mai napig tökéletesen működik. Mikor kivesszük a szereléket, hallanunk kell a forgókapocs pörgését! A kb. 20 cm hosszú horogelőkét a csapágyas forgóba akasztom. Az előkéim hosszát nem mérem, egy előre gyártott tárolón tartom őket.
2.
Az elv azonos, de az ólom közvetlenül vagy egy forgókapocs közbeiktatásával csúszik a főzsinóron. A horogelőkének - mivel annak egy részét az ólom behúzhatja az iszapba - hosszabbnak kell lennie, minimum 40 cm-esnek, de felesleges túlzásokba (pl. 1,5 m) esni.
Minél hosszabb az előke, annál nagyobb a gubancolódás esélye! Sok fejfájást okozott a horogelőkék megtöréstől mentes tárolása, hosszú kísérletezés után két módszer vált be. Az egyik egy gyári - nagyon praktikus - megoldás, a másik egy polifoam habon történő tekercselés.
A gubancmentességet a megfelelő dobási technikával érhetjük el. Vízre érés előtt fogjuk vissza a szereléket, majd feszes zsinórral engedjük a fenékre. Az 1. számú szereléket ilyenkor még meg is rángatom, magam felé húzom. A csúszós végszerelékeket is szerelhetjük tirolifával, de azzal azt az előnyt mindenképpen elveszíthetjük, hogy a hal felénk úszva is „kihúzós” (karikát emelő) kapást okozzon.
Cs.G.: Általában kétféle csúszó rendszert használok: a „hagyományos” változatot (de azt gyakran két horoggal) és az ún. „gyöngyön futó” szerelék parafával megemelt változatát.
1.
A hagyományos elrendezésben a kis súllyal szerelt csúszó megoldásokat kedvelem, tán azért is, mert nem különösebben okozott eddig gondot a behozós (ejtős) kapások értékesítése. Igaz, ilyen kapásokra is számítva érdemes egyrészt kicsit nagyobbakat dobni (hogy legyen „helye” a süllőnek hova behozni…), másrészt én klasszikus értelemben igen ritkán nyeletek, azaz a kapás észlelését követően aránylag hamar bevágok. Kifejezetten kedvelem a behozós kapásokat, hiszen akkor sokkal kényelmesebben, kapkodás nélkül tudok felkészülni a hal remélt „fogadására”. Ráadásul gyakran horgászom olyan „hibrid” végszerelékkel, amin a súly ugyan csúszik, de nem a végtelenségig, mert van felső, páternoszter oldalfülbe hurkolt második horog is. Az alsó horog szempontjából tehát e rendszer csúszós, a felső horog felől nézve viszont olyan, mint egy végsúlyos. Mindezek miatt használok kis tömegű nehezéket ezekre a csúszó végszerelékekre is. A végsúlyoknál leírt indok (nem csak a kis súlyú, hanem a kis tömegű nehezék az ajánlatos) miatt itt inkább kisebb, 8-10 grammos körte-, csepp- vagy szivarólmot, illetve (ha az áramlás indokolja) 10-15 grammos, bő zsinórvezető csővel ellátott, házi készítésű csúszó ólmokat használok, nem pedig tirolifát. A kéthorgos szereléknél az alsó horogra kapó süllő a kapás első fázisában csak a tisztán csúszó rendszerre jellemző (plusz a felső csali miatti) ellenállást érzi, amire csak egy fokozatként rakódik rá a kicsi ólom megmozdításakor általa megélhető plusz visszafogó erő, ezért mindenképpen előnyös, hogy a zsinór legalább azon a kis szakaszon csúszhat az ólomban.
A szereléken alul 50-60 centis előkét használok, amire csalinak rendszerint taposott-fűzött küsz kerül. A felső előke az alsó csatlakozásától kb. 70-90 cm-re ágazik le, hossza 20 cm körüli. Erre általában kisebb küszdarabot, filét teszek. Tapasztalataim alapján gyakorlatilag nem kell tartani attól, hogy a nyílt vízen ekkora nehezékekkel próbálkozva a süllő az ólom súlyából adódó ellenállás miatt hagyja ott a csalit. Egészen más a helyzet azonban a partközeli (északi part), de nem a kövezések tövében, hanem a nyílt víz szegélyén zajló horgászatoknál! Itt a meder jellemzően egyenetlen, nádtorzsákkal, hínárszálakkal bőven tarkított. Ilyen helyen nagyon is gyakori az abbamaradó kapás, az otthagyott csali. Ez - véleményem szerint - nem a nehezék túlzott méretével, hanem a nehezék és a zsinór fenék egyenetlenségeiben, hínárban történő megakadásával függ össze. Ilyen helyen értelemszerűen ne használjunk felső horgot (ami azt jelenti, hogy lehetőleg végsúlyos szereléket se), és a lehető leghamarabb vágjunk be! Még jobb, ha itt nem fenekezünk, de erről majd a következő részben lesz szó…
2.
A klasszikus „gyöngyön futó” szerelék lényegében azonos azzal, amit Zoli fentebb 1. változatként részletezett, a különbség annyi, hogy a főzsinór itt nem egy forgókapocsban, hanem egy tág gyöngyben fut, amibe a változó hosszúságú ólomelőkét hurkolják. Ennek olyan változatát használom, ahol a „gyöngy” (valójában egy rövidke, meghajlított kemény műanyag cső) egy parafatestbe ágyazva valamelyest a meder fölé emelkedik. A parafatest alsó részébe közvetlenül vagy rövid szárral beépített forgókapocshoz (vagy karabineres forgóhoz) csatlakoztatható az ólom, ill. ólomelőke. A parafázott elemnek köszönhetően a zsinór bizonyosan nem kerül az iszap alá, hosszabb ólomelőkét kötve pedig ezzel valóban felemelhető a csali - már ha ennek bármi értelmét látjuk. Erre a szerelékre természetesen csak egy horog kerül, gubancmentes kezeléséhez a Zoli által már említett megfelelő dobási és süllyesztési technika szükséges.
A nyeletés technikája
Ha a végszerelékünk kialakítása, csalink mérete miatt előre eltervezve, illetve a horgászat során megtapasztalt sikertelen bevágásokon okulva nyeletni akarunk, azt leginkább a gyakorlatban is bevált kétféle módon érdemes tennünk:
1.
Sokan azt a módszert alkalmazzák, hogy a botot óvatosan kézbe véve a karikát a vízre teszik. A kapásjelző ilyenkor elfekszik a víz felszínén, és rajta akadálytalanul csúszhat át a süllő által húzott zsinór. A bevágás előtt érdemes figyelni arra, hogy a kontaktust úgy vegyük fel a hallal, hogy előzőleg ne próbáljuk meg kiemelni a karikát - ugyanis ha ezt nem elég óvatosan tesszük, a karika rándulása a csali kiköpésére késztetheti a süllőt! E valóban bevált módszer egyetlen hibája, hogy a vízre tett karika a továbbiakban nem ad információt arról, hogy milyen ütemben távolodik a süllő, igaz, ezt az orsóról lepergő zsinór alapján is jól érzékelhetjük. Probléma akkor lehet, ha az eleinte tőlünk távolodó hal megfordul, és a „kihúzós” kapásból „behozósra” vált. Vízre tett karika esetén ilyenkor csak azt tapasztaljuk, hogy az addig érzékelt húzás abbamaradt. Nem tudhatjuk, hogy azért, mert a süllő otthagyta a csalit, vagy azért, mert felénk jön, és végül a csónak alól kell majd kibányásznunk… A másik, ami esetleg egyeseknek gondot okozhat, hogy nagyon hullámos vízben a vízre tett karika alkalmazása nehézkessé válhat.
2.
A másik, igen praktikus megoldás az orsó karjának kikapcsolt visszaforgásgátló mellett történő hátrafelé tekerése. Ilyenkor is érdemes (óvatosan!) felvennünk a botot, de ezt csak akkor tegyük, ha megoldható a bot és a karika rángatása nélkül! A süllő gyakran váltakozó ütemű húzását kis késéssel ugyan, de tökéletesen kompenzálhatjuk az orsó megfelelő sebességű hátrafelé tekerésével. Eközben a karika szinte áll, illetve a húzás és zsinóradagolás aszinkronja miatt kis intervallumban fel-le jár. Egy kívülálló ilyenkor - csak a karikát látva - azt hihetné, hogy csak piszmog a süllő, netán otthagyta a csalit, holott valójában folyamatosan zsinórt adunk a halnak. E módszernél a karikán folyamatosan látjuk, milyen ütemben távolodik (netán megfordul) a kapó hal, alkalmazása hullámos vízen sem okoz gondot.
Ami mindenképpen kerülendő (sajnos nem ritkán látni gyakorlatlan horgászoknál): a kapás elején a felhúzott karikát látva a felkapókar kinyitásával csak egy darab plusz zsinórt adnak úgy, hogy a zsinóradás nyomán alázuhanó karika „zökkenve” megáll a levegőben a közben visszaváltott felkapókar miatt. A karika ekkor nem csak az orsó felé eső, hanem a süllő felé eső zsinórszakaszt is ugyanúgy megrántja! Ilyen próbálkozással csak az addigra már felakadt süllők megfogására van esély, többségük ilyen „otrombaság” esetén lazán visszaköpi a csalit és odébbáll.
Értelemszerűen a fentiek a „kihúzós” kapás esetére értendők. Behozós (ejtős) kapásnál a nyeletés maga nem okoz gondot, feltéve, hogy elég messze dobtunk ahhoz, hogy legyen hová jönnie a halnak úgy, hogy még ne menjen át a csónak vagy a horgonykötelek alatt… Behozós kapásnál inkább a kontaktus felvételének és a bevágásnak egymáshoz igazítása a „művészet”: ha a kontaktus felvételét nem követi azonnali bevágás, a gyanút fogó süllő otthagyhatja a csalit.
A kapásjelzés korlátai
A balatoni süllőzés kapcsán rögtön ki kell emelnünk a kapásjelző karika fontosságát. Mindenképpen kellő önsúllyal kell rendelkeznie, a finomabb horgászat érdekében házilag barkácsolt és ultrakönnyű változatok nem igazi alternatívák, mert velük az ejtős kapások nem látszanak, illetve az áramlás felhúzza őket a botig. A túl súlyos karika sem előnyös, és nem csak a szerelékünk durvítása miatt: a hullámos vízben fel-alá mozgó csónak miatt rángó karika a (szerelék helyben tartásához egyébként még éppen megfelelő méretű) nehezékünket fokozatosan, hullámonként kicsiket húzva gyakorlatilag bevonatatja elénk. Szerencsére a gyári változat a legtöbb esetben tökéletesen megfelel. Éjjel rendszerint bőven elég a csónakban amúgy is kötelező világítás ahhoz, hogy a fehér vagy zöldessárga karikákat jól lássuk, de az áttetsző csődarabbal toldott, világítópatront befogadni képes változatok is kiválóan használhatók.
A fenekezésnek sok előnye van, ami miatt méltán népszerű (és nem csak süllőzők körében). Egyetlen igen komoly hátrányát a kapásjelzés korlátozottsága jelenti - sok olyasmi történhet odalenn a csalinkkal, amit a jelzőnk egyáltalán nem, vagy csak nem jól értelmezhetően mutat! A horgász hajlamos azt feltételezni, hogy a kapó hal vagy felé indul, vagy távolodik, de akkor pontosan az ellenkező irányba… miközben e két irány csak számunkra kitüntetett, valójában igen kicsi az esélye, hogy ezek valamelyike mentén mozog a csalinkat felvevő süllő. A karika sajnos csak a hal tőlünk számított távolságáról árulkodik, a helyzetéről nem mond semmit. Extrém példa (lásd a fent már említett cikket): ha a süllő pontosan a bedobott szerelék távolságának megfelelő sugár által meghatározott körív mentén halad, a horgász csak azt látja, hogy időnként kisebb-nagyobb rángások táncoltatják a karikát, illetve hogy néha kissé megereszkedik, néha meg eredeti helyzetéhez képest is feljebb megy. Az ilyen kapás lehet dinamikusan kapó süllő is, csak mozgásának iránya éppen olyan, hogy a tőlünk mérhető távolsága nemigen változik… szó sincs tehát „maszatoló” kapásról, ilyenkor a kapásjelző „maszatol”, nem a hal. Hasonló jelenséget tapasztalva mindig ellenőrizzük le a spiccgyűrűből kivezető főzsinórt (ilyenkor jelent nagy előnyt a fluoreszkáló damil!): ugyanabba az irányba vezet, mint amerre eredetileg bedobtuk a szereléket?! Nem egy szép süllő jelentkezett már ilyen, látszólag lagymatag kapással… A karika mozgásának mértékéből tehát igen nehéz a hal által valójában megtett útra következtetni, hiszen a karika annak csak a súly - csónak távolsági vetületét mutatja. Emiatt a nyeletés mértéke is inkább csak érzésre, sejtésre alapulhat, semmint objektív alapokra. Ez a fenekező horgászat szükségszerű hátránya, amit - ha nem is minden esetben - az úszós horgászattal kiküszöbölhetünk. De erről már a következő részben lesz szó…
Írta: Csörgits Gábor (csg),
Varga Zoltán (fonyod),
Fotók, ábrák: csg, fonyod
