Egy olyan felszerelést mutatok be, amely már az első kézbevétel során beindította a fantáziámat és rögtön éreztem, hogy ezt mindenképpen ki kell próbálnom. A Finezze MH bot elcsábított könnyűségével, érzékenységével, feszességével, modern gyűrűzésével, a 2015-ös újdonság Okuma Caymus pedig gőzmozdonyokra emlékeztető fekete-piros színével, kecses formáival, ötletes rotor-kiképzésével, sima futásával és pontos illesztéseivel. A magamfajta szenvedélyes pergetőnek csak a szívét fájdítja, ha csak szárazon ízlelgetheti a felszerelést, de nekem szerencsém volt! Nem kellett sokat várnom, hogy a vízparton, szép halakkal tehessem próbára az összeállítást: mit is tud a gyakorlatban?
Szeptember eleje talán az év legkedvesebb időszaka, ilyenkor az amúgy is erős pergető szenvedélyem még inkább megpezsdül, hiszen ez az az időszak, amikor kedvenceim, a csukák jól mozognak, és ami fontos, akár az egész nap folyamán érdemes rájuk pergetni. Két okból is érdemes, egyrészt lehet számítani az aktivitásukra, másrészt az időjárás is elviselhetőbb.
Nemrég érkeztem Budapestre s Balogh Gábor kollégámtól hallottam, hogy a hétvégén kezdő pecásokat tanított horgászni, és mellékesen ő is fogott 5 csukát, míg az egyik tanítvány egy 8 kilós „anyabakot” zsákmányolt!
Nem kérdés, hogy viszketni kezdett a tenyerem, különösen, miután kiderült, hogy a lakhelyemtől mindössze 5 percnyi autózásra levő Kána Horgásztavon történt az eset. Látásból ismertem a tavat, hiszen sokszor autóztam el mellette, de közelről nem volt hozzá szerencsém. Gábor részletes információkkal látott el, mely részeken számíthatok csukára, úgyhogy nagy reményekkel készültem a hétvégére.
Ami a felszerelést illeti, erősen szemeztem már a Savage Gear új Finezze botjaival. Ezek a pecák a tavalyi Finezze széria továbbfejlesztett változatai, ránézésre hasonló a megjelenésük, de az új Finezze 40 tonnás (szintén japán) Toray blankra készült, továbbfejlesztett gyűrűsorral. Ez a gyűrűsor a Coil Control nevet kapta. A régebbi gyűrűzéshez képest több különbséget is észre lehet venni: először is eggyel több, 9 darabból áll, a második gyűrű átmérője kisebb, a spicctagon található apró, könnyű gyűrűk mérete viszont a spiccgyűrűével egyetemben valamivel nagyobb lett.
| SAVAGE GEAR FINEZZE | |
| Teljes hossz (m) | 2,02 |
| Szállítási hossz (m) | 1,07 |
| Bottagok száma | 2 |
| Tömeg (g) | 125 |
| Dobósúly (g) | 7-25 |
| Anyag | 40T Toray Carbon |
| Akció | M |
| Gyűrűk száma (db) | 9 |
| Gyűrűk típusa | SiC |
| Nyélborítás | EVA, osztott |
| Orsótartó típusa | csavaros |
| Javasolt zsinór | 4-7 kg |
Ezúttal a 202 cm-es, kétrészes, 7-25 gramm dobósúlyú változatot vittem magammal. A bottest szürkés színű, zavarba ejtően karcsú, a nyél és orsótartó az elődjéhez hasonlóan modern megjelenésű, osztott, EVA borítású nyéllel.
A markolatnak csak az orsótalp mögötti része borított, ugyanis ennél a megoldásnál a menetes orsótartó papucs az orsó előtt helyezkedik el, úgyhogy az itt elhelyezkedő ujjak a meneten pihennek. Manapság gyakran látható ez a megoldás, ami a csali minél közvetlenebb érzékelését hivatott szolgálni. Én, bevallom, eddig nem igazán szimpatizáltam vele, de most majd kiderül, hogy jogosak voltak-e ellenérzéseim.
Nem csoda, hogy elcsábított a bot, mert kézbe véve hihetetlenül könnyű, karcsú, mégis nagyon feszes, kemény peca. Olyan fajta, amit az ember megfog és azt mondja: na, ez igen! Spicce nagyon filigrán, mégis keménynek tűnik szárazon megrázva. Bevallom, először azt hittem, hogy nem létezik, hogy egy nagyobb csali alatt ne hajoljon be, s hogy a látszólagos keménység csak a gyors anyagnak és a könnyű gyűrűknek köszönhető, egy ilyen vékony és könnyű bot nem lehet annyira erős. Az egész bot önsúlya 125 gramm (én még ennél is kevesebbre tippeltem volna) s egyáltalán nem fejnehéz. A súlypontja orsó nélkül kb. 18 centivel az orsó előtt található, a 30-as méretű, nagyon könnyű, 216 grammos Okuma Caymus-szal mintegy 8 cm-re esik az orsó talpától, pont az orsótartó és a bot találkozásához.
Nagyon ötletes a bot eredeti „Ready to fish” tokja, ez magyarul annyit tesz: horgászatra kész. Én eddig a botjaim tokját nagy vonalakban arra „használtam”, hogy miután kivettem belőlük az új botot, a szekrény aljába hajítottam őket, ugyanis nem szoktam horgászat után szétszerelni a botjaimat. Ezt a tokot viszont kiválóan tudom használni, ugyanis a nyélrészen az orsótartótól kezdve hosszában tépőzárral zárható, egy kis tépőzár nélküli hézaggal az orsó talpának és a zsinórnak, így a bot felszerelve, orsóval, zsinórral, előkével tokban szállítható.
Említettem az orsót, az új Okuma Caymus-t. Az újdonságok közül ezt szerettem volna elsőként kipróbálni, rögtön megfogott „dizájnos”, fekete-piros külsejével, egyedi rotor-kialakításával és kis súlyával. Az orsó a többi Okumához hasonlóan (érvényes ez a legolcsóbb, 4000 Ft körüli orsókra is) rendkívül jól van összerakva, nem kotyog sem a rotor, sem a hajtókar. Az utóbbi különösen fontos egy pergető orsónál, mert a gyakori megállítások, újraindítások során nagyon zavaró egy lötyögő kar. A rotor nem hajlik, megmarkolva és összeszorítva is „beton”, ugyanígy a felkapókar görgős része sem moccan. Ez a tény meglepett, hiszen a rotor a házhoz hasonlóan grafitból készült, de úgy látszik, a modern anyagokkal ez is lehetséges. A rotor kiképzéséből is következik ez a szilárdság, hiszen mindkét oldalán megerősítették egy-egy átlós, köríves merevítővel, és minden bizonnyal a kemény alumínium csőből készült masszív felkapókar is részt vesz a szilárdításban.
| OKUMA CAYMUS C-30 | |
| Méret | 30 |
| Csapágyszám (db) | 7 + 1 |
| Tömeg (g) | 216 |
| Fékrendszer | első fék |
| Áttétel / zsinórbehúzás | 5,0 : 1 /63,5 cm |
| Dob anyaga | alumínium |
| Hajtókar anyaga | alumínium |
| Hajtókar-fogó anyaga | kemény EVA |
Sosem mulasztom el az ujjammal megforgatni a zsinórvezető görgőt, jártam már úgy, hogy a megmozgatva, megtekerve, ránézésre teljesen jónak tűnő orsónak meg sem moccant a görgője. Az Okumánál ezzel sem volt probléma. Az említett tulajdonságok számomra alapvetőek egy pergető orsónál, ha ezek nincsenek meg, nem is foglalkozom vele a továbbiakban.
A jó pergető orsó további fontos tulajdonsága a zsinórfektetés minősége. A Caymus-ban az Okuma elliptikus dobemelő rendszere kapott helyet, amelynek alapja egy elliptikus fogaskerék, mely a szép zsinórkép biztosítása mellett a csigatengelyes dobemelésű orsók azon gyengeségét is kiküszöböli, hogy a csigamenet alsó és felső végpontján kissé megtörik a futás simasága (emiatt gyakran előfordul, hogy „ugrik” a dob). Az elliptikus keréknél nincs ilyen holtpont, hiszen a fogak megszakítás nélkül kapaszkodnak egymásba, és az alkatrészek mérete, szilárdsága is jóval nagyobb, mint a „worm shaft”-os orsóknál, ahol a menetben futó csúszka és maga a csigamenet is meglehetősen sérülékeny.
Az orsó könnyűségét a grafitból készült háznak és rotornak köszönheti, a felkapókar, a dob viszont alumíniumból, a hajtókar kovácsolt alumíniumból készült. A hajtókar fogantyúja EVA borítást kapott, formája leginkább egy kuglibábuéra hasonlít.
A fék soklamellás, olajozott filc betétes konstrukció, tapasztalataim szerint még mindig ez a legjobb megoldás. A fékerő-állító tekerő formatervezett, süllyesztett, a zsinór még gondatlan használat esetén sem tekeredhet rá. A fékút közepesen hosszú, a teljesen kilazított és a „csutka” állapot között 3,5 fordulat a táv. Ahogy egy filcbetétes fékszerkezettől várható, simán, egyenletesen adagolja a zsinórt.
A dobra a Savage Gear HD4 Finezze élénksárga zsinórját tekertem 0,10 mm-es méretben, 6 kg-os szakítószilárdsággal. Ez egy PE (polietilén) szálakból font kanóc. Az első pozitív benyomást a „vastagsága” tette rám: pecáztam már többféle 10-es fonottal, de ez egészen más: hihetetlenül vékony, szinte légneműen könnyű madzag. „Hagyományos” négyes fonással készült, ezek a zsinórok általában nem produkálják azt selyem simaságú felületet, nem olyan csendesek, mint a nyolcas fonásúak, viszont jobb a kopástűrő képességük.
Szombat reggel érkeztem meg a tó, pontosabban tavak partjára. A Hosszúréti-patakon sorban 3 felduzzasztott szakasz található itt, felfelé haladva egyre vadregényesebbek, nádassal, szigetekkel, bedőlt fákkal, ezúttal mégis a legalsó és legforgalmasabb tavat választottam Gábor útmutatásai alapján. A vizet szemügyre véve rögtön láttam, hogy nem a legjobb időpontban érkeztem: a héten leesett nagy mennyiségű csapadék miatt a víz bezavarosodott, ráadásul a katasztrófavédelem a vízszint csökkentésére utasította a víz kezelőjét, így rövid időn belül mintegy 30 cm-rel lejjebb ment a víz.
Mindkét körülmény önmagában, sőt a hirtelen történt változás puszta ténye is elég lehet ahhoz, hogy elvegye a csukák étvágyát, úgyhogy nehéz pecára készültem. Tudtam, hogy figyelmesnek és kreatívnak kell lennem.
Kíváncsian vártam az első dobásokat, vajon milyen a bot? Azt eddig is tudtam, hogy nagyon könnyű és feszes, most viszont kiderült, hogy a vékony spiccben hihetetlen erő lakozik: a testes, 13,5 cm-es és 28 grammos Glide Swimmer is játékszernek bizonyult számára. (Ez a csali most nem jutott nagy szerephez a zavaros víz miatt, de mindenképp megér még egy misét.) A könnyű csalikat is remekül el tudtam dobni vele, a gyűrűkön hangtalanul, ellenállás nélkül siklott a zsinór, és bevontatás közben sem volt hangja, még a zsinórra merőleges bottartással sem. Az orsóról talán az mondja el a legtöbbet, hogy szinte észre sem vettem, hogy van. Simán, könnyedén forgott, nem lötyögött rajta semmi, az egyetlen szokatlan dolog a könnyűsége volt. Matula bácsi mondása jutott eszembe: „A jót is szokni kell, mert hiába a libacomb, ha nem harap bele az ember!” Ezt megszokni nem volt nagy feladat!
A várakozásoknak megfelelően a délelőtti órákban csuka nélkül pergettem, ugyanakkor a feljebb található tó befolyójánál két szép domolykót sikerült elkapnom, a nagyobbikat még teljesen véletlenül, Savage Gear Cannibal Shad gumihallal tapogatózva, a kisebbet már „tudatosan” domolykóra dobálva, egy 47 milliméteres SG Prey wobblerrel.
A domolykókaland után a javasolt helyeket dobáltam végig, keveset időztem egy-egy ponton. A csukapergetésben a legtöbbször érvényes törvényszerűség, hogy egy bizonyos helyen az első néhány dobás a legesélyesebb, ha van az adott helyen aktív csuka, hamar jelentkezik. Zavaros vízen általában az erős ingert kibocsátó csalikkal lehet eredményt elérni, a csukák ugyanis elsősorban a látásukra hagyatkoznak a zsákmányszerzés során, a többi érzékszervük szerepe és hatékonysága jóval kisebb. Rossz látási viszonyok, inaktív csukák esetén általában a körforgó a legjobb megoldás, esetleg a felszínen zajt keltő műcsalik vagy a zörgő wobblerek jöhetnek még szóba. A körforgós peca nem éppen a legszebb és legkreatívabb módja a csukapergetésnek, de be kell látni, hogy néha ez a legjobb megoldás. Erős rezgést bocsát ki, széles nyomot hagy maga után a vízben és egyenletes tempójú, egyenes vonalú mozgása miatt könnyű célpontot jelent a zavaros vízben is. Ennek megfelelően elsősorban körforgókkal és intenzív mozgású, felszíni wobblerekkel próbálkoztam.
A felszerelést ízlelgetve végigjártam minden ígéretes pontot, de egy-két tétova koppintáson kívül nem jutottam semmire. Eljött az ideje, hogy összeszedjem a gondolataimat.
Mi lehet a megoldás? Néhány napja András barátommal beszélgettünk a pergető versenyeken alkalmazható taktikákról, akkor meséltem neki, hogy egy csukás versenyen Zoli barátomék úgy horgásztak és nyertek fölényesen, ahogy nekem azon a vízen nem is jutott volna eszembe pecázni: a sekély parti nádastól centiméterekre, nagyon lassan, türelmesen vezetett gumikkal fogták a csukákat. Ez a módszer talán még kihúzhat a bajból, gondoltam, ugyanis úgy vettem észre, hogy a folyamatosan, vízközt vezetett körforgók is túlságosan gyorsak voltak ahhoz, hogy a csukák rászánják magukat a támadásra. Visszaballagtam a kocsihoz és gumicsizmát húztam. Tervem az volt, hogy belépek a sáros nádnyiladékokba és a nád töve előtt szép lassan fogom vezetgetni a csalim. Erre a célra egy hagyományos fehér tviszter, a Big Bite Baits Fat Grub nevű csalija tűnt a „klasszikus” megoldásnak, egészen könnyű fejre tűzve.
Az erősen behajló nádszálak alá nem volt könnyű beügyeskedni a csalit, s gyakran akadozott, szerencsére mindig sikerült kiszabadítanom, hol ügyeskedve, hol a 10-es Finezze zsinór meglepő erejére hagyatkozva. Egy ilyen kiszabadítás után sáros maradt a jighorgom öble, s hogy lemossam, néhányszor bepottyantottam a lábam elé a vízbe. Talán a második csobbanásra elővágódott egy csuka a nádtorzsa mellől és szemvillanás alatt tűnt el a csali a szájában, majd a fordulás lendületével meg is akadt a rövid pórázon, s vad fejrázásokkal, kiugrásokkal próbált a horogtól szabadulni, de az nem eresztette. Hát ez a megoldás!
Pillanatok alatt változott meg a hangulatom, jóval nagyobb bizalommal folytattam a pergetést. A következő beállóban az első dobásra elkapta egy csuka a beeső csalit, de sajnos ugyanabban a pillanatban fel is akadt egy beszakadt fenekező szereléken. Egy ideig egy helyben rúgott, burványlott, de hamarosan megszabadult, rám hagyva a már teljes egészében iszapba süllyedt szereléket. A leheletvékony fonottal ezt is kibányásztam.
Ha már működnek a gumik, gondoltam, miért ne próbálnám ki azt a különlegességet, amit magammal hoztam? A híres amerikai feketesügéres, Dean Rojas által tervezett Big Bite Baits Buzzing Warmouth nevezetű jószágot vettem elő, amelyről eddig nem igazán tudtam eldönteni, naphal vagy béka… (később kiderítettem, hogy a warmouth a nálunk is ismert naphal egy közeli rokona) Lapos testű csali két, gumihal-farokban végződő „lábbal”, a hasában bemetszéssel, élethű szemekkel. A csomagoláson olvasható rövid utasítás nyomán a T betűvel jelzett oldallal felfelé tűztem egy könnyű, vékony húsú jighorogra. A vízbe dobva rögtön kiderült, hogy a lábai hol felváltva, hol egyszerre csapkodnak fel-le, így leginkább békára emlékeztetett a megjelenése. Talán hármat, ha dobtam vele, amikor egy kisebb csuka egyértelművé tette, jól választottam: hol máshol, mint a lábam alatt kapta el identitászavarban szenvedő kétéltűmet!
Mit csinál az intelligens pergető horgász, ha egy csali jónak bizonyul? Természetesen azonnal lecseréli. Én is így tettem, a gumi azért maradt, de mivel úgy éreztem, elég nehéz, kipróbáltam, milyen lehet offset horogra tűzve, ólom nélkül?
Jó volt a megérzésem, valóban nagy a gumi önsúlya, könnyedén el lehetett dobni és egészen gyorsan süllyedt a vízben. Így, offset horgon a mozgása is jobban ki tudott bontakozni: lassan húzva lapjára fekve, szépen csapkodott a lábaival, gyorsabb tempóban bevontatva pedig függőleges helyzetben úszik tovább anélkül, hogy körbeforogna. Élvezettel és nagy bizalommal játszadoztam vele, de több csukát nem találtam. Közeledett az az időszak, amikor a legtöbb vízen teljesen meg szokott állni a kapás, délután 2-3 óra körül. A tó gátján próbálkoztam, a part közelében. A lépcsőzetes parttól centiméterekre engedtem le először a fehér tviszterem, de egy kiscsuka nem engedte lesüllyedni sem! 3 csukából 3 gumira, mindhárom a lábam előtt és abból kettő közvetlenül a vízbe pottyantás után! Érdekes, de teljesen érthető: a kevés akadóval rendelkező tóban a part mellé simulnak a csukák, az átlátszatlan vízben nem zavarja őket a jelenlétem, s a leshelyük közelében vízbe pottyanó csali biztos célpontot jelent számukra.
Újuló kedvvel dobáltam a fehér tvisztert a kifolyó rész előtti mélyebb, néhol köves szakaszon, amikor egy igazán kemény rávágásom volt: nem csak ütés, meg is rántotta a botot. Az érzékeny pecán csak úgy robbant a kapás. Bevágásom ellenállásba ütközött, a fék is megszólalt, de rögtön meg is szűnt az ellenállás. Ej, ezt jó lett volna megfogni!
Reméltem, hogy visszajön még, ezért váltott csalikkal próbálgattam a helyet, de úgy látszik, nem esett jól neki az orron koppintás, nem jelentkezett többet, úgyhogy magam is ebédszünetet tartottam.
A délután, naplemente csalija gyakran a körforgó villantó, így a gumik eddigi sikere ellenére inkább az 5-ös méretű Rotex körforgót dobáltam igazi csukás, élénkzöld-fekete csíkos, „firetiger” színben. Egy körforgóról nem sok mindent lehet elmondani, de erről a kanálról csak jót tudok: 14 grammos, nagyon messze dobható, nem pörög be a levegőben, mégis sietség nélkül elhúzható a 30-40 centis vízben is.
Mivel megtanultam, hogy a csukákat a part közvetlen közelében keressem, itt vezetgettem a forgóm. Hamarosan egy, az eddigieknél délcegebb termetű csuka rontott a csalimra, a változatosság kedvéért természetesen a lábam előtt. Itt valamivel magasabb, füves volt a part, úgyhogy foghatnám akár a bottartás furcsa szögére is (mint Tyrone a Blöffben), de bevallom, elfelejtettem neki bevágni, annyira lenyűgözött a rohamozó hal látványa, így az néhányszor megcsóválta szélesre nyitott száját és elegánsan kiköpte a Rotexem.
Bántam is meg nem is, mindenesetre örültem a sikeres csaliválasztásnak. Néhány lépést arrébb sétáltam, s változatlanul a parttól centiméterekre vezettem a forgót. Nem kellett sokáig várnom a következő csukára, amely szintén a lábam alatt ragadta el a műcsalim. Érdekes, hogy a part szélétől talán 30 centire húztam, a támadás iránya mégis azt mutatta, hogy ez a hal még annál is közelebb állt a meder széléhez.
Pihentettem a helyet egy darabig, majd újra a sikeres helyen próbálkoztam. Néhány dobás után egészen enyhe hullámot láttam a part mellett, amit mindenképp csukának tulajdonítottam, úgyhogy kissé túldobva arrafelé tereltem a vasat. Meg is jelent mögötte egy hosszú, sötét árnyék, s a forgót szinte szimatolva követte. Következő dobásomra meg is kóstolta, ütést nem is éreztem, csak láttam a víz púposodásán, hogy minden bizonnyal megcsípte és egy kiflimozdulattal kiköpte. A zsinór kicsit kitért oldalra, több nem történt.
No, gondoltam, itt az ideje, hogy kipróbáljam a másik szerzetet, amiben sok halat látok: a Savage Gear 3D Crayfish élethű rákutánzatát, amit időközben fel is tűztem a különböző horogmegoldásokra. A két méret közül a kisebbet, a 8 centiset választottam, szép fehér (Ghost) színben. A stand-up jigfejre tűzött példányt tartottam a legalkalmasabbnak a bevetésre. A stand-up jigfejnek sajnos nincs jó magyar megfelelője, talán keljfeljancsinak lehetne fordítani, de ez sem az igazi.
A rák torában és az ollókban légkamrák vannak, ezeket jobb, ha nem lyukasztjuk ki. A jigfej kialakításának és a csali felhajtóerejének köszönhetően a rák a vízben a függőlegeshez közeli tartást vesz fel, a lábai és ollói minden kis mozdítás, vízáramlat hatására apró, finom mozgásokat végeznek, erősebben megpöccintve pedig határozottabban billen egyet, integet az ollójával s felegyenesedik.
Ezt a rákot küldtem az előbbi akciók helyére s második dobásra meg is jelent a csuka és egy nagy hullám kíséretében eltüntette a csalim! Ez már egészen szép, 2,5 kiló körüli hal volt, nagy fejrázásokkal tombolt a felszínen. Sajnálom, hogy nem tudtam lencsevégre kapni, mert miután megcsendesedett, a fényképezőgépem után kotorásztam, hogy még a vízben lőhessek rá néhányat, ám a közben felügyelet nélkül hagyott csuka ügyesen meglépett a horogról.
A felszerelés időközben teljesen a kezemhez nőtt. Az orsó továbbra is észrevétlen maradt, gubancról szó sem volt, pedig felváltva használtam körforgót és szakaszosan, meg-meglazuló zsinóron vezetett gumicsalikat. A zsinór hangtalanul, lágyan futott le dobáskor, bár nem kellett nagy távolságokat elérnem, néha próbából meg-megsuhintottam és hihetetlen hosszúakat tudtam dobni. Az orsóra ránézve, de a vele való horgászat után is nehéz elhinni, hogy tényleg csak ennyibe kerül.
Ami a zsinórt illeti, többször megvizsgáltam a horgászat során, hiszen nem egyszer akadt fel a csalim vagy a zsinórom a belógó nádszálakra, de nem találtam rajta sérülés, szálkásodás nyomát.
A bot szerintem egy igazi álompeca! Előzetesen aggódtam az orsótartó kiképzése, a szabadon, az ujjaim közt levő menetes rész miatt, estére kiderült, hogy teljesen alaptalanok voltak az előítéleteim: a legkevésbé sem volt zavaró, pedig figyeltem rá. A gyűrűsort nagyon eltalálták, dobáskor nem verődik a zsinór sehová, a bevontatás során sem rázkódik a bot, a zsinórnak nincs hangja a gyűrűkön.
A lényeg természetesen a bot karaktere: mire való igazából? A bottest nagyon könnyű, átmérőjéhez képest meglepően merev. A műcsalik súlya alatt egészen enyhén behajlik a spicc, de a bot érzésre kemény marad. Érzékenysége kiemelkedő, a pici ólomfej kövekhez ütődését is már-már kapásszerű koppanásként közvetítette. Az egészen kis súlyú csalikat, súlytalan körforgókat is nagyon jól el tudtam dobni vele, ugyanúgy, mint a 28 grammos Glide Swimmert. A boton feltüntetett 7 és 25 gramm közötti műcsali tömeg valóban tükrözi a bot számára ideális tartományt, érzésem szerint akár jóval fölé is lehetne menni alkalomadtán.
A bottal pergetve ugyanakkor az volt az érzésem, nem ez az a terep, ahol igazán meg tud villanni ez a peca. Hihetetlen jó érzés vele körforgókat, könnyű gumikat vezetgetni, mégis, olyan ez számára, mintha Carlos Santana kintornán játszana. Ez egy vérbeli gumis bot, akár állóvízen, akár a nagyobb folyókon kiválóan lehet használni, érzésem szerint 7-15 gramm közötti jigfej méret 8-12 cm körüli gumikkal jelenti neki az igazi optimumot, de bizalommal el is lehet ettől térni akár lefelé, akár felfelé. Ilyen körülmények között lehetne igazán kihasználni a könnyűségét, keménységét, gyorsaságát, érzékenységét. Itt tudna igazán kitűnni azzal, mennyire közvetlenül adja át a fenékről érkező jelzéseket, legyen szó a terepalakulatok letapogatásáról vagy a legfinomabb kapások érzékeléséről. Legyen mindenki felkészülve arra, hogy megijed, mert ha egy rabló „megembereli” magát és úgy igazából odavág a csalinak, ez a bot szinte durran a kézben!
Az este közeledtével a gát környékén vezetgettem a gumikat és körforgókat, kapás csak az utóbbira jelentkezett egy ifjú csuka képében. Továbbra is a part közvetlen közelében horgásztam, itt ért a nap utolsó eseménye: elakadt Rotexemet próbáltam kiszabadítani, amikor az „akadó” megindult, s a bot végére nehezedve meg-megszólaltatta a fékemet is. Rögtön gondoltam, hogy ez nem a nagy csuka lesz, hanem valami hívatlan vendég, de ha már így alakult, szemügyre vettem, hogy viselkedik a bot keményebb fárasztás során. Az „akadó” egy kétkilós, szép egészséges ponty volt (bognártüske mellett megakadva): a bot előzetes várakozásaimmal ellentétben nagyobb terhelés alatt is meglepően keménynek, szigorúnak bizonyult, ellentmondást nem tűrően parancsolta a halat a közelben pontyozó spori merítőjébe.
A felszerelést mindenkinek ajánlom, aki gumihalazni szeretne és egy nagyon könnyű, gyors pálcát keres, ugyanakkor azoknak a pergetőknek is tökéletes társa lehet, akik nem elsősorban a plasztikos horgászat megszállottjai, de közepesen nagy súlyú, aktívan, bottal vezetendő csalikkal dobálnak (jerk, twitch, vertikális, walk the dog stb. stílusban) és kedvelik a feszes, kemény és érzékeny összeállítást.
Hogy mibe tudnék belekötni? Ha nagyon szubjektív lehetek, én ki nem állhatom a horogbeakasztó fület a pergető botokon. Persze manapság szinte mindegyik pálcán van ilyen és a legtöbb horgász kimondottan szereti, úgyhogy ez csak a saját véleményem marad.
Akiknek feltétlenül hosszú botra van szükségük, valamint a hajlékony, lágyabb pecák kedvelőinek valószínűleg nem ez a bot lesz a kedvencük, de sorra kerül majd ilyen jellegű bot is!
Vass Endre - Savage Gear Hungary
