„A katana a klasszikus japán kard, a szamurájkard. A kataná-t többnyire békében hordták, csatába a nagyobb és nehezebb tachi-t vitték. Élével felfelé hordták, közvetlenül az övbe tűzve, a kirántás gyorsabbá tétele miatt. A jellegzetesen hajlított ívnek az az oka, hogy az egyenes kardok eltörtek, amikor igazán kemény és ellenálló felületbe ütköztek (sisak, páncél, másik kard), illetve az ívelt pengét könnyebb kihúzni a hüvelyből. Az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hónapok kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve. A kard készítésének tudománya apáról fiúra, mesterről tanítványra szállt. A régi mesterek titkának egy részét csak nemrég sikerült megfejteni, hála a modern anyagvizsgálati módszereknek.”
Nomen est omen, tartja a mondás. Az, hogy egy japán cég ezt a nevet választotta, talán nem meglepő, ám az, hogy ezt a kultúrájukkal szorosan összeforrt nevet nem a cég egyik csúcstermékének adták, arra engedett következtetni, hogy az árával a középmezőnyben elhelyezkedő család tagjainak is ki kell állniuk a szigorú próbát. Jómagam a Catana botokkal spiccbotként találkoztam először, majd egy medium feeder erősítette tovább a barátságunkat. A spiccbotokkal (régebbi széria 5-6-7 méterben) rengeteg kedves emléket szereztem, így hazudnék, ha azt állítanám, nem éreztem némi elfogultságot, mikor kibontottam a botot. Matchbotként azonban most vehettem először kézbe, ezért teljesen más szempontok alapján kellett megítélnem őkelmét.
A „száraz teszt”, az első benyomások egy botról mindig meghatározóak, hiszen a horgászoknak nincsen lehetőségük a vízparton, éles helyzetben kipróbálni a kiszemelt botot. A design ezért is nagyon fontos. A Shimano köztudottan erős ebben, ezért nem ért meglepetés. A vászon „botzsák” a már korábban megismert, ötletes tépőzárral könnyen, gyorsan nyitható és zárható. A 3 tagot egymás mellé fektetve, darabonként veszem szemügyre a kiszemelt „áldozatot”. A gyűrűzése rendben, egyetlen gyűrűt találtam picit elferdülve, ami akár a szállítás velejárója is lehet. (Hosszú az út Japánból… de ötletet adott ahhoz is, hogy egy külön írást szenteljek a későbbiekben a matchbotok biztonságos szállításának.)
Azt azonban gyorsan hozzá kell tennem, hogy nem a gyűrű felkötésével volt probléma, csupán a vékony, érzékeny hatodik vezetőgyűrű ferdült el egy kicsit. Ezt egy óvatos kézmozdulattal rendbe hoztam, majd tovább vizsgálódtam. A lakkozás ötös, a parafa nyél és az orsótartó kialakítása azonban megért pár perc hosszasabb szemlélődést. Az eddig kezembe került Shimano matchbotoknál nem találkoztam ilyen típusú nyélkialakítással. A parafa nyél egy kis neoprén gallért kapott, de az orsótartó volt az, ami szembeötlött. Na, ezt mindenképp ki kell próbálnom! Gyorsan előkaptam a hozzá tartozó orsót, és hagytam, hogy egymásé lehessenek. Az, hogy pontosan passzentosnak bizonyult a kettejük összhangja, nem lepett meg, hiszen csak egy családból származnak. A nyél fogása azonban igen. Mivel nem aprócska kezekkel áldott meg a teremtő, jólesett, hogy a parafára pont ott került a „megvastagítás”, ahol azt a tenyerem is megkívánta. A katalógusban olvasott szöveg („Az orsótartókat úgy terveztük, hogy azok minden orsó befogadására alkalmasak legyenek, emellett nagyon kényelmes fogást nyújtsanak, ami lényeges a pontos és hosszú dobásoknál.”) igaznak bizonyult. Pontosabban az első fele, hiszen a dobásig még nem jutottam.
A horogakasztó apró kis figyelmességét itt most nem kaptam meg, amiért szomorú voltam. Tudom, hogy az első gyűrűbe is remekül beakaszthatom a horgot, de én jobban szeretem, ha a boton fellelhető az apró horogakasztó. Mindenesetre ez legyen a legnagyobb hibája a botnak!
A bot feliratozása diszkrét, nem hivalkodó, ám a piros rombuszba foglalt, éles szamurájkarddal áthúzott felirat mégis „dögösre” sikerült. A fekete bottesten igen mutatós ez a vörös montázs, aminek a célja az, hogy a tekintetet magára vonja. Ez maximálisan sikerül is neki.
A gyűrűk is „terepszínűek”, egyszerű szürke-fekete színvariációban simulnak a bothoz, szám szerint tizenöten. (Már ez a szám is jelöli az eggyel felsőbb osztályt. A Hyperloop még 14 gyűrűvel volt szerelve, ám egy Aerocast már 16-tal.)
A garázs előtt megsuhogtatva a botot éreztem, hogy ez most nem egy lágy, keszeges pálca. Már a spicc is robosztusabb, emiatt csillapítása gyors, nem kalimpál órákig egy határozott beemelést követően. A bot a rajta feltüntetett „fast action” (gyors akció) jelölésnek megfelelően viselkedik Ha már rajta az orsó, nézzük meg az összhangot. A bothoz járó Shimano Exage 2500 RA amolyan kis ékszer benyomását keltette bennem. A méretét tekintve nőhetett volna nagyobbra is, bár amíg gyakorlati tapasztalatot nem szereztem ebben a tekintetben, ne alkossak véleményt. Horgászat közben majd kiderül, valóban kicsinyke, vagy azért mégsem a méret a lényeg. Erre a kérdésre még visszatérek. Lássuk a száraz, technikai tényeket.
| Gyártó | SHIMANO | |
| Típus | Exage 2500 RA | |
| Tömeg (mért) | 260 g | |
| Áttétel | 5,2 : 1 | |
| Méret | 25 | |
| Csapágy | 3 golyóscsapágy + 1 tűgörgős csapágy | |
| Dob, pótdob | Hidegen sajtolt aluminium dob és pótdob | |
| Dobemelés | Váltakozó sebességű dobemelés | |
| Visszaforgásgátlás | azonnali visszaforgásgátló | |
| Hajtókar | Forgácsolt alumínium hajtókar | |
| Fékrendszer | hátsófék + harcifék | |
| Zsinór behúzás | 74 cm | |
| Zsinórkapacitás | 0,25 mm / 16 0m | |
| Orsóház anyaga | XT7 grafit | |
| Gyártó | Shimano | |
| Típus | Catana BX 390 FA | |
| Teljes hossz (mért!) | 390 cm | |
| Teljes nyél hossz (mért!) | 59 cm | |
| Alsó nyél hossz (mért!) | 46 cm | |
| Szállítási hossz | 136 cm | |
| Bot tömege (mért!) | 218 g | |
| Gyűrűk száma | 15 | |
| Gyűrűk típusa | SIC | |
| Tagok száma | 3 | |
| Illesztések | klasszikus rádugós | |
| Bot anyaga | XT40 carbon | |
| Dobósúly | 15 g | |
| Optimális úszóméret | 12-18 g | |
| Ideális zsinórméret | 0,16 - 0,22 mm | |
| Orsóval szerelve átbillenési pont az orsótól mérve: | 21 cm | |
Mivel a horgászok nem feltétlen ezt a táblázatot veszik szemügyre, én is az első benyomásokra hagyatkozom. Megtekerem a hajtókart, ami nekem önmagában is elnyeri a tetszésem. A fogantyú gumiból, fogása biztos, csúszásmentes. Maga a hajtókar véleményem szerint nagyon el van találva. Kotyogásnak semmi jele, kézbe simuló, könnyed hajtást tesz lehetővé. (Eddig pergető orsókon találkoztam ezzel a hajtókarral.)
Az orsó egyébként egy harcifékes modell, ami a korábbiakhoz képest nem tud újat mutatni. Akár a korábban kipróbált Super GT-RB-n, itt is tökéletesen működik, azzal a különbséggel, hogy itt egy kis plusz cicomát vittek a dologba. A szürke színt egy kis arannyal dobták fel.
Mindenképpen trendi az összhatás, bár a „mozdonyszürke/fekete” Shimano orsók rajongói erről bizonyára másképp vélekednek. (Na jó, beismerem, én is azok közé tartozom, akiket a mozdony füstje megcsapott.) A boton mindenesetre jól mutat, már csak a muzsikára vagyok kíváncsi.
Ahogyan egy boltba tévedt horgász, ezzel végeztem is a szemrevételezéssel. Adott esetben most az következne, hogy a pénztárhoz fáradok, fizetek, és irány a vízpart, hogy ott élesben bizonyíthasson a megszerzett páros. (Az eddig tapasztaltak alapján gyanítom, sok horgász így is tesz.) Most azonban „kivételezett” helyzetben vagyok, így „fizetés nélkül” a vízpartra távozom. (Mentségemre: csupán azért, hogy bűnömmel másoknak támpontot adhassak.)
Lássuk, miben erősített meg a horgászat, és mi az, amiről én másképp vélekedek, mint azt a katalógusban, vagy másutt olvastam!
Azt természetesen mondanom sem kell, hogy a próba napján viharos szél, zuhogó eső, és 5-6 fokos hőmérséklettel kellett számolnunk. (Azért többes szám, mert Peti barátom mint fotós osztozott sorsomban.) A korábbi jégre dobálásokhoz képest azért ez mindenképpen haladás.
Bevallom, imádok ilyen szélsőséges időjárási viszonyok között horgászni, hiszen ha ilyen ítéletidőben megoldom a feladatot, szélcsendben már be sem kell dobnom, jönnek a halak maguktól is. (Azért a boldogságom kiteljesedéséhez legalább a hó eshetne kicsit.)
A felszerelést amolyan „mindenesnek” titulálja a gyártó, ezért igyekszem majd mindent fogni. (Na ja, mert az csak úgy megy.)
A vízpartra érve a láda felállítását követően egy újabb újdonságot vettem elő a táskámból. Gondoltam, kipróbálom a portál nevével fémjelzett etetőanyag család piros tagját is. (Később tudtam meg, hogy a fekete jobb választás lett volna, de mit tegyek, ha olyan vagyok, mint a bika. Megvadulok a piros színtől :))
Nem vittem túlzásba a dolgokat, mindössze egy kilót kevertem be, amit fél doboz epres kukoricával és mindössze egy marék csontival tettem tartalmasabbá. A felvételeken jól látszik, hogy nem szükséges nagyon felturbózni, tartalmaz bőven darabos részeket, amelyek a testesebb halakat az etetésen tartják. Aromaként csak egy kevéske VDE Tutti Fruttit adtam a kajához, azt is a vízhez keverve. A csomagoláson feltüntetett mennyiségű víznél én egy kortyintásnyival többet adtam, elérve ezzel azt, hogy a keverékem tapadóssá váljon. (A sok szemtelen sneci miatt volt erre szükség.)
Amíg az etetőanyag magába szívta a nedvességet, a kipróbálásra váró botot és orsót hoztam harckész állapotba. Az orsó, mivel nem rendelkezik match dobbal, kis méretének ellenére is komoly mennyiségű damilt képes magára tekerni, ezért a magammal hozott olcsó 25-ös zsinórral alátöltök a dobnak, ezzel megspórolva a drága süllyedő zsinórból jó 150 métert. A zsinórprofilt szemlélem. Szerintem tökéletes, nem szükséges alátétekkel korrigálni. (Hogy mi a teendő, ha a zsinór profil nem tökéletes? Erről Benyus írásaiban részletesen is olvashattok.)
Főzsinórnak 18-ast választok, erre a méretre minden jöhet. Úszónak most is egy 14 grammos, karbon száras modellt választok, amit fixen szerelek, a korábbi tapasztalataim alapján azonban lényegesen több ólomot helyezek a damilra. 2 db AAA (2,4 g) és egyetlen 6-os (0,08 g) jelző kerül a zsinórra.
Néhány próbadobás következik a bottal, hogy felmérjem, mekkora az a távolság, amit ebben a viharos szélben is biztonsággal megdobhatok. A legtöbbször meghorgászott 25-30 métert könnyedén megdobom. Egy kis plusz energiát beleadva a dobásba, kb. 40-50 méterre tudom elröptetni az úszót, de ennek a távolságnak a biztos megdobásához már egy 16-18 grammos úszó jobban passzolna. A katalógusban feltüntetett 15 grammos dobósúly-tartományt inkább a 10-20 grammos tartományban érezném helyénvalónak. A bot lehetővé teszi az energikus dobásokat, kellően kemény a nagyobb testű wagglerekhez is, de úgy érzem, hogy a kisebb, 5-10 grammos wagglerekkel kezdetben gondok lehetnek. (Főleg kezdő, első matchbotot vásárló horgász esetében. Kellő gyakorlattal természetesen a 8-10 grammos úszók is gond nélkül eldobhatók vele.)
A dobásoknál a 2500-as méretű orsó nem okoz gondot, a kisebb dobátmérő a 30-40 méteres távolságnál nem ront a dobásaimon, azonban a visszatekeréskor az egy tekerésre behúzott 74 cm miatt tekernem kell rendesen. (Viszonyításképpen egy match dobbal ellátott, kifejezetten match orsó egy tekerésre 88-90 cm húz be, míg egy 40-es méretű normál dobbal szerelt orsó 80-82 cm. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egy 30-as méretű normál dobbal szerelt orsó már nem sokkal ver rá a 2500-ös modellre, a maga 72-77 cm-es zsinórbehúzásával. Összehasonlítva más típusok 30-as orsóival, alig valamicske különbség fedezhető fel, de tény, hogy ez az orsó nem 30-as méretű, még ha közel esik is a mérethatár. Az adatokat a katalógusban szereplő különféle méretű, és rendeltetésű orsók technikai ismertetőjéből vettem.)
Mindenesetre egy egyszerű, tét nélküli peca során van időnk, én talán azért rovom fel ezt, mert orsóim mindegyike kifejezetten a matchezéshez tervezett modell. Hiába, a megszokás nagy úr. :)
A zsinóron megjelölt távolságra csúzlival belövöm az etetőanyag teljes mennyiségét, ráetetésre most egy grammot sem hagyok. Abban bízom, hogy a tesztelésre csak idetalál pár hal ennyi csalogatásra is.
Amíg „érik” az etetés, tovább próbálgatom a botot. Feszes, semmi esetre sem lágy, ezért a dobások pontosak. A „fast action” valóban elég gyors. A legkönnyebben az „ostorszerű” technikával tudok vele dobni, a lágyan hátravezetett ívelt dobáshoz kicsit keménynek találom. Kis gyakorlással azért ebbe is belejövök, bár az oldalról süvítő szél miatt nem erőltetem ezt a dobási formulát. Kezdődhet a horgászat. Az első jelentkező egy szép kárász. A bot most mutatkozik be valójában. A bevágáskor meglepően lágynak mutatkozik, vastagabb spicce ellenére is. A 40 dekás karcsi alatt éppen csak a bot hegye dolgozik, komolyabban nem hajlítja meg a botot, a spicc fárasztás közben jól kirugózza a hal erőlködéseit.
A következő „próbababa” egy aranyos kis pontyocska, szűk egy kiló körülinek mutatkozik később. Jobban van benne erő, ezért egy pillanatra már hódolatra készteti a botot is: engedelmesen meghajol a vehemens kirohanásokkor. A féket nem állítottam túl lazára, így neki egyelőre nem jut szerep, hagyom a botot dolgozni, egyedül a visszaforgásgátlót kapcsolom ki, ha minden kötél szakadna, pontosabban, hogy ne szakadjon. Fő a biztonság.
A következő kapásnál a bevágást követően „beáll a bot”. A megugró halnak a fék adagolja a zsinórt, végre munkába állhat. Egyenletesen, szépen ciripel a dob, ahogy méterről méterre adagolja a zsinórt. A végkifejletig azonban sajnos nem jutok el, a minden bizonnyal komolyabb pontyom meglép. Sajnálatos módon kiakadt a horog. Sebaj, egy kis ízelítőt már kaphattam. Egy kis ponttyal vígasztal meg újra a teremtő. Derekasan harcol, szépen bókol a bot a kezemben. Igazi pontyos botként viselkedik, csak akkor hajlik meg a dereka, ha arra valóban komoly tekintély parancsol rá. Ellenkező esetben csak a spiccel bólint tisztelettudóan. A bot robosztus, de nem bumfordi. Érezni benne a kellő tartalékot, ami egy kapitális halnál előtörhet, de ugyanakkor finoman bókoló is tud lenni. A kisebb, 30-50 dekás kárászok csak húzogatják oroszlán bajszát.
Beköszönnek a compók is, így a pocsék idő ellenére jól elszórakozom.
Az orsó fogadtatása, mint korábban említettem, nálam előítéletektől terhes volt. Használat közben azonban nem mondhatok rá semmi rosszat. (Azt a véleményem, hogy egy 30-40-es méret jobban passzolna a bothoz, fenntartom, de néhány óra horgászat után már nem éreztem kínzónak egy akkora orsó hiányát. Ha a forgalmazó ezzel a kis orsóval párosította össze, és ezzel is szépen muzsikál, ugyan mit „óberkodjak”?)
Kiegyensúlyozottság tekintetében a maga 260 grammjával nem marad alul a 280 grammos 3000-es méretű Seido, Nexave, Alivio orsókkal szemben, ráadásul kicsi a bors, de technikai jellemzőiben a nagyobb testvérekre hasonlít. A horgászat során végig kézben tartott bottal horgásztam, és nem volt kényelmetlen a bot-orsó összhatása.
A horgászat csupán 3 órán át tartott, ennyi idő alatt megtudtam azt, amit akartam, és sikerült is pacallá ázni. Ideje meghatározni a páros jellemzőit.
Kiknek ajánlom ezt az összeállítást?
Mindenképpen azoknak, akik céltudatos pontyhorgászok, és azoknak, akik nem vetik meg a közben beeső termetesebb kárászokat, keszegeket sem. A botban iszonyatos erő lakozik, amit csak testesebb zsákmány fog előcsalogatni, de egy szebb kárász már ízelítőt adhat abból, amire a bot képes. Masszív, erős felépítésű botról van szó, ami a kezdők hibáit is jól tolerálja. Bátran használhatjuk 0,20-0,22 mm-es főzsinórral is, amihez lehet vékonyabb előkét is kötni, ésszerű keretek mellett. A bot spicce ugyanis kellően rugalmas ahhoz, hogy bevágásnál ne tépje el az előkét. Ha betartjuk az alapszabályt, azaz a főzsinórral harmonizáló, attól maximum 3-4 századdal vékonyabb előkét kötünk (0,20/0,16 - 0,22/0,18), nem fog csalódás érni bennünket.
Az orsó - méretét tekintve 2500-as - csak első gondolatra adhat okot szemöldök-összevonásra. Közelebbről megismerve már kisimulhat zord ábrázatunk, arról nem is beszélve, hogy egy matchboton, pickerboton is remekül fog mutatni, az alumínium doboknak köszönhetően pedig akár egy finom pergető boton is el tudom képzelni. (Amennyiben nem idegenkedik valaki a harcifékes pergető orsóktól.)
Végezetül, visszatérve a bot névadójához, érdemes elolvasni, hogyan készült az eredeti Katana. Mivel a név maga jelzésértékű, biztos vagyok abban, ma is időtálló, hagyományokra épülő termékhez adták a régi, „pengeéles” nevet. A halakkal folytatott játékos csatában mindenesetre komoly fegyvertény lehet ez az összeállítás.
„A kardkészítő (tosho) egy-egy kiváló munkája előtt és alatt is böjtölt, nem hált a feleségével, sőt, nő be sem tehette a lábát a műhelyébe. Amíg nem készült el a kard, addig csak az udvaron lévő tiszta vízben tisztálkodott a kovács, télen is. A penge és a markolat egy anyagból készült, sokszori átlapolással, hajtogatással és folyamatos kalapálással. Kiindulási anyagként rozsdás nyersvastömböt használtak, ami gyakran olyan öreg volt, hogy még az előző mester ásta el a földbe, hogy ott rozsdásodjon. Kovácsolás közben a kiindulási anyagmennyiség alig 1/3-ára csökkent a vas tömege, mire acél és kard lett belőle, a többit (főként szennyeződést) kikalapálta belőle a kovács. A japán kard két rétegű. A kemény külső réteg (kawagane) felel a keménységért és a vágóélért, míg a belső réteg (shingane) pedig a tartásért és a rugalmasságért. Amikor már készen volt az egész penge, akkor alakította ki a penge edzésvonalát (hamon), amelynek számos neve van az edzésvonal alakjától függően. Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, így ugyanis különböző anyagszerkezetek jött létre, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is különböznek a többitől. Ha kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje, és újból felhasználja. A csata után maradt törött kardok egy részét soha többé nem is használták fel, hanem elásták valahova, hogy soha többé ne bukkanjon rá senki.”
(X)
Írta: Polyák Csaba (csabio),
Idézet: http://szeged.bujinkan.hu/?load=content/fegyverek/katana_hun.php
Fotók: Takács Péter
