Minden, horgászattal találkozó ember életében volt egy olyan “sorsdöntő” élmény, pillanat, mikor eldőlt, hogy a későbbiekben horgász válik-e belőle vagy sem. Ez az a bizonyos első igazi, nagy horgászat, ami vagy örökre megszeretteti velünk ezt a remek időtöltést, vagy közömbössé tesz minket iránta. Velem szerencsére az előbbi történt. Itt kezdődött minden…
Július közepét írtuk. Barátom, József, és jómagam a Derítő-tó felé vezető kis erdei ösvényt tapostuk, mondhatni igen nagy irammal. Pontosabban csak az én akkori tizenegy esztendőmnek volt gyors a tempó, melyet a huszadik életévét épp akkor betöltő társam diktált.
Ő szokás szerint az arcába kerülő rengeteg pókháló miatt panaszkodott, melyek engem nem túl magas termetem révén elkerültek, de én eközben teljesen másról elmélkedtem: az elkövetkezendő éjszakáról. Ugyanis életem első nagy bevetése közelgett.
Mire elértük a partot, már csak a naplemente utolsó szakaszában gyönyörködhettünk. Csodálattal szemléltük a tájat. Mivel akkor voltam ott először, abban a kiváltságban részesültem, hogy enyém lehetett a döntés, melyik álláson horgásszunk. Végül egy kicsi, szerény, tuskókkal jól körülvett stég mellett döntöttem. A szívem már majd’ kiesett a helyéről, itt-ott a halak is mozogtak, ezért öt perc sem kellett ahhoz, hogy a szereléseket is bedobjuk.
Miután Józsinak sikerült végre rávennie arra, hogy üljek le, ne mászkáljak, ne pakoljak mindent ide-oda, az előttünk lévő tuskókat bámultam. Épp az egyik “csukafej” alakúról ábrándoztam, mikor megmozdult a kapásjelzőm. Egy kicsiny, aprócska húzás volt, semmi több, ennek ellenére nagyon megörültem. Cimborámat arról kezdtem faggatni, hogy milyen és mekkora halak élnek a tóban. Ő készséggel elmagyarázta, és én ámulattal hallgattam szavait. Nemsokára ismét kapásom volt, és én Józsi beszéde hatására azonnal a bot mellett teremtem. Hatalmas nagy öröm, izgalom és egyben kétely fogott el. Persze rögtön felmerült bennem a kérdés: vajon mekkora hal lehet ez? Ezt a gondolatot egy újabb, nagyobb húzás, s a húzást pedig egy bevágás követte. Szépen görbült a nagypapámtól kapott piros kis üvegbotom, én pedig elégedetten fárasztottam és emeltem partra a bő egykilós kárászt. Rendkívül boldog voltam.
Ránk esteledett. Sorban jöttek a nagyobbnál nagyobb kárászok. A sötétben élvezetes volt nézni a halak által rángatott apró, zöld világítópatront, de még élvezetesebb volt a fárasztás. Józsi látta rajtam, hogy nekem nagyon tetszik a dolog, de ő ezzel nem így volt. Mintha várt volna valamire. Nem értettem, hogy mi itt a probléma, hiszen rengeteg kapás volt, az eső sem esett, a szél sem fújt.
Ahogyan az lenni szokott: ha az ember jól érzi magát, gyorsan száll az idő. Így történt ez velünk is. Talán már hajnali három is lehetett, közelgett a pirkadat. Nagy bánatomra kedvenceim is visszafogtak a lendületükből, már ritkábban voltak kapások. Míg addig a giliszta bizonyult a nyerő csalinak, később már egyre inkább a kukoricát favorizálták.
Már előző nap este láttunk egy idős csónakos horgászt, ahogy harcsázásra készülve beállt egy tőlünk harminc-negyven méterre elhelyezkedő tuskósor mellé. Az éjszaka folyamán semmi halfogásra utaló zajt nem hallottunk felőle. Ahogy világosodott, a gőzölgő víztükör páratlan látványt nyújtott, s a csónak alakja is kezdett szépen kirajzolódni. A benne ülő horgásztárs mereven bámulta a tőle mindössze néhány méterre bóbiskoló úszót, melyen a patron még lelkesen világított. Hirtelen azonban megmozdult az úszó. Mind a hárman, az öregúr, Józsi és én felvillanyozva néztük, amint a tömzsi úszó szép csendben elindult oldalra, majd alámerült. A sporttárs sem habozott, erőteljes bevágással válaszolt a kapásra. A hal erre óriási rohamba kezdett, de szerencsére nem az akadók irányába. Az orsó dobjáról lehúzott vagy tizenöt méter zsinórt, ám az idős úrnak rövid időn belül sikerült megfordítania, és még egy kis damilt is vissza tudott nyerni a sejtelmes víz alatti “szörnytől”. Ennek ellenére a hal újabb kirohanással igyekezett megmutatni, hogy ki is az úr a háznál. Ekkor azonban már a tuskósort jelölte meg úti célul. Sikerrel. A szerelés teljesen belegabalyodott az akadókba. A csónakos szó nélkül felállt és bicskájával elvágta a zsinórt. Sem elkeseredést, sem haragot nem láttunk az arcán. Leült, felszerelte botját, s folytatta a horgászatot. A harcsa méretére gondolni sem mertünk.
A csónakos horgász kalandja alatt saját botjaink nem részesültek különösebb figyelemben, de azután csak rájuk összpontosítottunk. Újabb kapások sora következett, és mi igyekeztünk ezt kihasználni. Józsi arcán viszont még mindig látszott a várakozás és elégedetlenség, míg az én arcomon a fáradtság és kimerültség, de eszemben sem volt elaludni.
Hajnali öt óra is lehetett már talán, amikor az egyik bedobásom után abbamaradtak az addig állandó kapásaim, ellenben társam sorra kapkodta ki a szebbnél szebb kárászokat. Be kell, hogy valljam, egy idő után már kissé irigykedve néztem, ahogyan Józsi kapásjelzője táncolt. Mondogattam is neki, hogy ki kellene venni a szerelésemet, biztos rossz helyre dobtam és nincs ott hal. Erre ő csak azt felelte, hogy “nyugi, lesz ott hal”. Tehát ha nehezen is, de beletörődtem, hogy a szerelésem még bent lesz egy ideig. Csak ültem és figyeltem az előttem elterülő tájat és az egyik tuskón üldögélő gémet, amint a vízfelszínt kémleli.
Nézelődésemet azonban a kis “békanyelv” formájú kapásjelzőm óriási ugrása szakította félbe, ugyanis hatalmas erejű kapást észleltem a botomon. Ismét egy rántás következett, a zsinór már meg is feszült, viszont akkor már én is beavatkoztam egy erőteljes bevágással. Az akasztást követően általam addig soha nem tapasztalt erővel szembesültem. A bot karikába hajlott, kicsiny, ámbár sokat tapasztalt orsóm kötelességtudóan engedte a zsinórt. Én félrenéztem Józsira, aki ekkor már tudta, hogy mi a helyzet. A szívem zakatolt, az érzések kavarogtak bennem, de tudtam, hogy itt a nagy lehetőség, nem szabad elszalasztanom. A hal némi forgolódás után magabiztosan a jobb oldali, akadókkal körülaknázott partsáv felé vette az irányt. Társam utasításait követve a botot a másik irányba tartottam, és próbáltam a halat visszafordítani, mielőtt eléri az ún. horogtemetőt. Szép lassan sikerült ráerőltetnem az akaratom, és irányt változtatott a bal oldal felé. Óriási kő esett le a szívemről. A bal oldalon hagyhattam küzdeni, tuskómentes volt a terep, egyedül a kirohanásoktól kellett tartanom. Egy idő után már érződtek rajta a fáradtság jelei. Józsi tanácsára óvatosan elkezdtem pumpálni, sikerült közelebb hoznom a stéghez. Ott még körözött egy keveset, és ekkor azt hittem, már nincs sok hátra. Szép lassan felhúztam a felszínre, és láthattam, hogy egy gyönyörű tükörponttyal van dolgom. Megpipáltattam, és Józsi már épp merített volna, mikor a hal egy hatalmasat csapott a farkával, megfordult, és irány a nyílt víz. Ekkor döbbentem rá, hogy ez nem is olyan egyszerű. Az orsóról ismét leszaladt jó néhány méter zsinór. Nem mertem erőltetni, féltem hogy leakad, másrészt pedig attól tartottam, hogy beviszi az akadóba. A hal hatalmas ívben a mellettünk lévő stég felé indult. Hihetetlen gyorsasággal haladt a tartócölöpök irányába, megrémültem, nem tudtam, mit kellene tennem. Kérdőn Józsira néztem, aki ekkor azt a tanácsot adta, hogy húzzam erősen, muszáj elmozdítani onnan, különben búcsút inthetek a halnak. Megfogadtam javaslatát, szorítottam az orsó fékén, majd határozott „csörlőzésbe” kezdtem. De a hal csak ment, csak ment, sőt inkább száguldott a stég felé, eszében sem volt megállni. Kétségbeestem, hisz a hal már csak öt-hat méterre volt a cölöpöktől. Ekkor végső próbálkozásként rántottam egy hatalmasat a boton: vagy elmegy a hal, vagy sem. De sikerült! A damil vizet hasító vonalát már nem a stéghez közeledni, hanem tőle távolodni láttuk. Legszívesebben felkiáltottam volna örömömben, de nem tehettem, hiszen „mégiscsak horgásztavon voltunk”. Gyorsan észhez kellett térnem, a fárasztás még mindig folyt, bár már nem sokáig. A ponty fordult néhányat előttünk, ismét megpipáltattam, azonban ekkorra már nem volt ereje újabb kirohanásra, a merítőhálóban kötött ki. Józsi a stégre emelte, de én még akkor is féltem, nehogy valahogyan kiugorjon a hálóból, vagy más képtelenség történjen. Hihetetlen örömmel, elégedettséggel néztem az előttem elfekvő, nekem nagynak tűnő, de valójában csak harminchárom centiméteres, első pontyomat. Nagy gonddal és odafigyeléssel helyeztem el a nagypapám által készített szákomba.
Hamarosan elkezdtünk összepakolni, napijegyünk nemsokára lejárt. Készülődés közben Józsi arcán már nem láttam az elégedetlenséget és várakozást. Azt hiszem, tudom, mire várt.
Indulás előtt még egyszer visszafordultam, ránéztem a tóra, és tudtam, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy itt horgásztam. Az biztos, hogy minden horgászélményt mélyen elraktároztunk. Hazafelé menet a kis erdei ösvényt most már a másik irányban tapostuk. Közben csak arra tudtam gondolni, milyen csodálatos érzés lesz megmutatni a szüleimnek egy ekkora halat, melyet addig még soha nem fogtam. Tudom, kicsi volt, csak egy harminchárom centis ponty, de az enyém volt, az első. És én fogtam.
Írta: Farkas Milán
Képek: www.deritoto.hu
