Szinte minden horgász életében történik egy olyan pecás kaland, amelyre hosszú-hosszú évek után is úgy emlékszik, mintha csak tegnap történt volna, és egy életre szóló élményként őrzi emlékezetében. Igaz, én még csak hét éve hódolok e hobbinak, nem mondhatom el magamról, hogy említésre méltó horgászmúlttal rendelkezem, de amit idén júliusban átélhettem, arra egész biztosan évtizedek múltán is emlékezni fogok. Ahogy most is írom ezt a cikket és kezdenek felelevenedni bennem a történtek, úgy ül ki arcomra a mosoly, és tölt el jóleső borzongás, amitől még libabőrös is leszek. Ezzel a cikkel nemcsak életem eddigi legnagyszerűbb horgászélményét szeretném megosztani másokkal, hanem egyben üzenni is szeretnék férfi horgásztársaimnak!
Szegedtől néhány kilométerre húzódik a Tisza egyik holtága, az Atkai Holt-Tisza, ahova a párommal már harmadik éve rendszeresen le szoktunk járni horgászni. Nagyon szeretjük ezt a vizet, egyrészt a vadregényes táj látványa mind a mai napig elvarázsol minket, másrészt a kidőlt-bedőlt fás, bokros, egyszóval akadós partszegéllyel rendelkező vízen kihívás a halat szákba terelni.
Júliusban 12 napra ültünk ki az Atkára úgy, hogy éjjel-nappal horgásztunk, de mivel párom nem tudott elszabadulni a munkájától, hétköznap reggelente a partról járt be dolgozni, én pedig napközben egyedül horgásztam.
Július 25-én, szerdán sem történt ez máshogy. Reggel 7-kor elköszönt azzal, hogy majd délután 5 óra körül jön, viccesen hozzáfűzve, hogy addigra fogjam ki a nagy halat!
Én általában feederezni szoktam - ez a kedvenc horgászmódszerem -, de ezen a délelőttön a hagyományos fenekező botok voltak bevetve. Az egyik szereléket tigrismogyoróval, a másikat pedig csokis-májasos bojlival csaliztam fel. Napközben az egyedül töltött órák viszonylag „csendben” teltek el, egy-két kisebb pontyon kívül inkább csak a törpeharcsák csipogtatták meg a kapásjelzőket. Azonban ezen a napon déli 12 óra előtt 10 perccel elszabadult a pokol…
A bojlival csalizott boton enyhe ejtős kapás jelentkezett: az addigi tapasztalatok alapján egyből egy kisebb pontyra gondoltam. Mivel csak 2-3 másodpercig csipogott a jelző, kényelmesen odasétálva vártam a következő mozzanatot, hátha esetleg csak „beleúszásról” van szó. Pár másodperc múlva ismét ejtett egy kicsit, mire bevágtam. A bevágásra olyan dolog történt, amire még véletlenül sem számítottam. Az orsóról iszonyatos ütemben elkezdett leszaladni a damil. Próbáltam a féken szorítani, aminek következtében azt éreztem, hogy minél szorosabbra húzom, annál erősebben kell a botot tartanom, de lelassítani azt a „valamit” akkor sem sikerült. Félve, hogy elszakad a 30-as főzsinór vagy kicsúszik a bot a kezemből, inkább lazítottam a féken. És a damil továbbra is csak süvítve szaladt le a dobról, és csak szaladt, én meg egyedül ott állva a parton azt sem tudtam hirtelen, hogy mitévő legyek.
Izgatottan gyorsan felhívtam a párom, és közöltem vele, hogy kapásom van, de nem tudom féken tartani azt a „valamit”, és olyannyira fogy a damilom, hogy félek, egy percen belül elfogy a dobról. Erre azt mondta, hogy ha meg akarom fogni azt a „valamit”, akkor azonnal pattanjak a csónakba és eredjek utána, egyébként el fogom veszíteni!
Ezt láttam én is, hisz a holtág e része kb. 110 méter széles, a hal csak oldalirányba menekülhetett, amit meg is tett. Minimum 100 méterre már biztosan el is úszott a horgászhelytől, és az akadókkal szegélyezett partról kifárasztani, kifogni lehetetlennek tűnt. Azonban fontos itt megjegyeznem, hogy eddig a napig én még soha nem mentem egyedül az elektromos motorral felszerelt csónakkal, pláne nem úgy, hogy közben még fárasszak is. Párom társaságában is csak nagy ritkán vezettem, úgyhogy abszolút gyakorlatlannak mondhatom magam e téren. De másodpercek alatt beláttam, hogy tényleg nincs más választásom, mint bátorságot merítve csónakba pattanni és egyes-egyedül a hal után eredni.
De még mielőtt a csónakba ugrottam volna, volt annyi lélekjelenlétem, hogy a zsinórösszeszedést elkerülve gyorsan kitekerjem a másik szereléket, ami alatt keresztben már el is úszott a horogra akadt halam. Így utólag számomra hihetetlennek tűnik, hogy abban az izgatott lelkiállapotban még erre is volt gondom! Ha nem szedtem volna ki a másik zsinórt, akkora gubanc lett volna belőle, amit még nem látott a világ.
A csónakba ugráskor még mindig mozgásban volt a halam, az orsón a damil a végét járta, a dob alja már majdnem kezdett kilátszani! De időben sikerült elindulnom, és a hal irányába vettem az utam. Ekkor végre úgy tűnt, hogy talán megállt. Ahogy közeledtem a halhoz, úgy tekertem szorgalmasan vissza a damilt az orsóra. Kb. 150 métert mehettem, mire a hal fölé értem. Húztam, erőltettem a botot, de mintha leakadt volna, egy cseppet sem mozdult. Szomorúan konstatáltam a helyzetet, hogy itt ért véget ez a kaland, akadóba úszott a halam, a szerelékem leakadt, ő pedig már hetedhét határon túl van. Perceken át próbáltam a szerelékemet kiszabadítani, mire a legnagyobb meglepetésemre hirtelen elindult. Azonnal lazítottam az orsó fékjén, majd szinte ösztönösen nyúltam a csónakmotorhoz, s teljes sebességre kapcsolva utána eredtem. Ismét ezerrel kalapált a szívem, iszonyat izgalom lett úrrá rajtam, hogy mégsem ment el a halam. 20-25 méterre megállt, majd mikor fölé értem, ugyancsak azt tapasztaltam, mint pár perccel korábban, meg se moccant, mintha leakadt volna ismét a szerelékem. Ekkor eszembe jutottak egyes harcsás cikkekben olvasottak, miszerint a harcsa fárasztás során gyakran lefekszik a fenékre, és nem mozdul onnan. Ezekből arra következtettem, hogy harcsa akadhatott az én horgomra is. Innentől számítva kb. egy óra hosszáig más se történt, mint a mozdulatlan harcsa hosszas erőltetése, majd kirohanása, ismét erőltetése, és megint a kirohanása…
A harcsa fáradhatatlannak tűnt, én viszont nem. A folyamatos erőltetéstől, pumpálástól már fájt a hátam, remegett a jobb karom, éreztem, fogy az erőm. Egy óra kemény küzdelem után azonban a harcsám is kezdett az erejéből veszíteni, mivel az egyik kirohanása után már nem bírt a fenékre ismét lefeküdni. Tudtam, hogy most kell csak igazán mindent beleadnom, bármennyire is szeretnék csak egy percet pihenni, most nem tehetem, hisz akkor a halam is új erőre kap. Talán a bennem tomboló adrenalinnak köszönhetően, de még nagyobb erővel igyekeztem most már vízközt tartani a harcsát. A Shimano Speedmaster 2,75 librás botomat aggódva néztem, amikor egy-egy erőteljesebb pumpálásnál szinte karikába hajlott, talán a teljesítőképessége határán lehetett. A harcsának már nem voltak hirtelen kirohanásai, de azért csónakostól húzott maga után szinte folyamatosan. Próbáltam úgy irányítani, hogy visszakeveredjünk a horgászhely elé, hátha jönne esetleg valaki segítség.
Már félórája folyt a küzdelem vízközt, mikor hirtelen felbukkant a feje! És jól sejtettem, tényleg harcsát akasztottam! Fantasztikus érzés volt megpillantani azt a hatalmas fejet, majd a hosszú, tekergőző testet, és látni, hogy csak néhány méter választ el minket egymástól. De alig 10 másodpercig ámulhattam, mert erőt vett magán és elmerült.
A párom kb. félóránként rám csörögve helyzetjelentést kért, épp ekkor is hívott. Közöltem vele, hogy harcsa van a horgon, úgy érzem, nemsokára meglesz, de mivel akkorának tűnik hosszra, mint én vagyok, megszákolni, kiemelni egyedül nem fogom tudni, és közel s távol semmilyen segítséget sem látok. Erre megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mert azonnal indul is, s ha a halam már megadta magát, akkor csak próbáljak a csónakkal kikötni, és tartsam valahogy a vízfelszín közelében. Még negyedóráig folyt a küzdelem, mire a harcsám teljesen megadva magát felfeküdt a vízen. Ezt követően a csónakkal a horgászhely felé vettem az irányt óvatosan magam mellett vezetve a harcsát. Kikötöttem, s próbáltam a csónak végénél a vízfelszín közelében tartani a halam. Pár perc telt csak el, s éreztem, hogy nem lesz ez így jó, mert így, hogy nem vagyunk mozgásban - se ő nem húz engem, se én nem húzom őt -, kezd erőre kapni, egyre erősebben próbál újra a mélybe törni. Félve attól, hogy az alig pár méterre levő akadóba beszalad úgy döntöttem, nem várok a páromra, muszáj megpróbálnom egyedül megszákolni. Mivel elég nagy bojlis merítőnk van, nem tűnt lehetetlennek a dolog. Az első próbálkozás nem jött össze, a szák előtt elcsapta a fejét oldalra, s kikerülte. A második próbálkozásnál a merítőt lejjebb tartottam a víz alatt, s mikor a harcsa testének egyharmada már felette volt, megemeltem. Elmondhatatlan megkönnyebbülés és boldogság lett úrrá rajtam látva, ahogy a harcsa hosszú farka is belecsusszan a szákba. Kitörő örömmel kiáltottam fel: „Ez az, megvagy!!!”.
A megszákolt harcsát vízben tartva kiültem a csónak orrára és vártam a párom. Három-négy percen belül meg is érkezett. Egymásra néztünk és elképedtünk - ő azon, ahogy ott összekuporodva a csónak orrán tartom azt az óriást, én meg azon, ahogy kinézett: szakadt róla a víz, a térdig érő gumicsizmáján és a nadrágján pedig legalább 10 kg sár volt. Ugyanis az előző napi eső sártengerré változtatta a holtág menti földutat, amely ilyenkor csak gyalogosan járható minimum bokáig gázolva a sárban. A párom gumicsizmában egyre nagyobb és nagyobb sárdarabokkal a csizmáján futott ezen az úton úgy kb. 3 km-t, hogy mihamarabb a segítségemre legyen.
Miután kifújta magát, kiemeltük a harcsát a vízből, ami így még nagyobbnak tűnt.
Lemértük. 32,5 kg-ot mutatott a mérleg. Még ekkor is hihetetlen volt számomra, hogy közel kétórás küzdelem árán sikerült ezt az erős és hatalmas halat egyes-egyedül kifognom!
A gyors fotózás után óvatosan visszaemelve a vízbe a karomban ringatva vártam, hogy a harcsa új erőre kapjon. Fantasztikus érzés volt.
Mikor már nagyon tekergőzött, éreztem, hogy most fog elúszni. Búcsúzóul nyomtam egy puszit a feje búbjára, és még mindig izgalommal telve néztem, ahogy komótosan elindul a számára biztonságot jelentő mélység felé.
Íme, a csali, amivel sikerült horogra csalnom az „Atkai Óriást”:
Ezen a napon a harcsával folytatott küzdelem egy olyan élményt adott számomra, amelyre mindig úgy fogok emlékezni, mint életem első, legnagyszerűbb horgászélményére. Büszke vagyok magamra, hogy néhány éves „horgászmúlttal” a hátam mögött képes voltam egyedül helytállni ebben a váratlan és számomra ismeretlen helyzetben.
Végezetül pedig férfi horgásztársaimhoz szeretnék szólni. Párommal már évek óta járjuk az ország horgászvizeit számos tógazdát és annál is több horgászt megismerve, és sajnos sok helyen szembesülünk azzal, hogy a női horgászokat mennyire nem fogadják el. Vagy nem tekintik őket egyáltalán horgászoknak, vagy ha mégis, akkor is csak a finomszerelékes spiccbotozásra tartják őket alkalmasnak. De kérdem én, miért? Minekután elolvasták az én történetemet, láthatják, nem képtelenség egy nőnek akár egy 30 kg fölötti halat is egyedül kifogni! Kérem kedves férfitársaimat, hogy félretéve előítéleteiket egy kicsit gondolkodjanak el ezen, és a jövőben álljanak ki pozitívan a női horgászok mellett.
A női horgászoknak ugyanakkor azt üzenem, hogy ne hagyják magukat elbizonytalanítani! Ne hagyják kivenni a kezükből a pecabotot, hanem álljanak a sarkukra, mert igenis képesek kifogni azt a halat, legyen az akár kapitális méretű is!
Írta: Csobán Anett (anett77)
Fotók: Füleky Endre
