A horgászok többségének fejében mindig ott motoszkál a nagy hal fogásának gondolata. Ez egy egészséges gondolat, nincs is rajta mit szégyellni. Vannak, akik különféle módszerekkel specifikusan a nagyját veszik üldözőbe, és vannak, akik ábrándoznak arról, hogy egyszer összeakadnak a nagy Ő-vel. Szorítok, hogy akinek még nem jött el Moby Dick, élete során legalább egyszer találkozzon vele!
Az, hogy hétköznapi pecás mikor akad össze élete halával, jobbára a szerencsén múlik. És közben mindenkinek egyre emelkedik a mérce. Az első „kapitális” hal nekem egy sügér volt, ami csupán azért számíthatott rekordnak, mert előtte csak tenyeres keszegeket fogtam. Sügérem a maga 40 dekájával hozzájuk képest óriásnak tűnt. Mivel minden rekord túlszárnyalható - és mai világunkban sajnos sokszor másról sem szól az élet - az elsőt egyre nagyobb halak követték. Azért nem kell 20 kilós pontyra és mázsás harcsákra gondolni. A „nagyok” nekem főleg dévérekből jöttek össze, és a listát hosszú ideig egy 2,3 kg-os ponty vezette. Mindez életem első tíz évének története. Gyerekként (és már felnőtt fejjel is) nem a hatalmas óriásokat kerestem, hanem a könnyen megfogható, szapora zsákmányt nyújtó, úgynevezett egyéb halakat üldöztem. Néha-néha beugrott egy jobb ponty is, de velük nem bírtam. Ösztönös menekülésük során erejükkel rendre felülmúlták szerény tudásom és felszerelésem együttes lehetőségeit.
Soha nem akartam rekordlistára kerülni, nem ez vezérelt a vizek partjára, bár gyerekként roppant büszke lettem volna rá. De mint mindenki életében, nekem is eljött a nap, mikor büszkén ölelhettem életem eddigi legnagyobb halát.
Ahogy felidézem a pillanatot - amit egy fekete-fehér fotó is megőrzött - végigfut rajtam valami bizsergés. Tisztán emlékszem a napra, az illatokra, mindenre. Nagyon mélyen belém ívódott az a nap, pedig előtte nem volt túl rózsás a helyzet.
Kórházban voltam. A gyerekkori rutinműtét csak az orvosoknak lehetett rutin. Én nagyon rosszul viseltem. A rideg környezet, a rettenetes szagok nem segítették hangulatom jobbra fordulását. Vágytam a szabadba, de a természetet csak a kórház parkja jelenthette. Nagyon sokat sírtam, és vártam, hogy újra szabad lehessek. Mint minden rossznak, a kórházi napoknak is vége szakadt egyszer. Kissé még erőtlenül, de boldogan kerekeztem a csatorna gátján, hisz amint lehetett, horgászattal kívántam szervezetem erősíteni.
Ragyogó augusztusi nap volt az ilyenkor szokásos rekkenő meleggel. A fű sok helyen kiégve, a nádbugák erőtlenül bólogattak, ha egy apró nádiposzáta rátelepedett szárukra. A szél valahol másutt kergetőzött, így a vizet sem háborgatták huncut hullámgyerekek. Szívemben határtalan boldogsággal élveztem a nyár szabadságát. Felszerelésemet büszkén markoltam a bringa kormányához, és akrobatikus ügyességgel kormányoztam a lelógó vödörnek és a „szimatszatyornak” köszönhetően. Felszerelésem a kor típusfelszerelése volt. Germina üvegbot, 20-as zsinórral feltöltött Rileh Rex orsó. Mindkettő édesapám ajándéka. Az etetőkosaras cejg elfért a szütyőben, haltartóval, csalival, etetőanyaggal együtt. Hol volt még akkor ládám? Igaz, nem is tudtam volna vele mit kezdeni. Ma, mikor a kocsit telepakolom a „legszükségesebbnek”, de legalábbis „elmaradhatatlannak” tartott cuccokkal, elmosolyodok. Mi lenne, ha csak a príma orosz velocipédem lenne?
Lassan elértem a csatorna partját. A vizet öntözésre hasznosították, és a belőle elágazó úgynevezett szivárgókkal juttatták el a vizet az öntöző berendezésekhez. A vizet azonban át kellett szivattyúzni. Egy ilyen szivattyútelepen dolgoztak éppen, és szerencsémre a telep őre cimborám édesapja volt. Ő nem volt horgász, de szívesen etetgette minden nap a helyet. Fia rendszeresen kijárt, és ott korábban nem egy szép pontyot fogott.
A vízparton szokás szerint sokan múlatták az időt, de eredménytelenül. A fülledt, remegő, forró levegő nem épp ideális időt jelentett. Egy ideig figyeltem a horgászokat, de halat senki nem fogott. Igaz, mindenki „nehézfegyverzettel” próbálta meg lépre csalni a halakat.
Ifjonti önbizalmam nem törhette le semmi, és tudtam, hogy a dévérek mindig kaphatóak egy kis társasjátékra.
Cimborám kinn ült. A haltartóban kora hajnali érkezésének gyümölcse már kiheverte a küzdelem fáradalmait. A szép ponty seregnyi dévérrel körítve még jobban felszította bennem az eddig sem szunnyadó tüzet. Cimborám megosztotta velem az etetőanyagot - ami egyszerű táp volt vaníliás cukorral - így csak a gyors szereléssel kellett törődnöm. A legegyszerűbb kosaras montázst szereltem, a két horgot a bevált kenyérgyurmával csaliztam. (Csontit még nem használtam, nem is ismertem, csak jó 2 évvel később ismertetett meg vele egy könyv.) A halak nem is várattak magukra sokáig. Kellemetlen hőség ide vagy oda, a vékony spicc apró rezgéssel jelezte, odalenn elérkezett az ebéd ideje.
Sorra fogtam a szebbnél szebb keszegeket. A meleg azonban csak megtette hatását, és a növekvő forrósággal a halak étvágya alábbhagyni látszott. A bot egy idő után pihenőt rendelt. A Nap szinte ontotta magából a hőséget. Komoly elhatározásra jutottunk.
Elérkezett az „utolsó kapás” ideje. Sokan fejezzük be így a horgászatot. Mindig reménykedünk, hogy ezzel az utolsó eséllyel jön a nap hala. Sok esetben ez be is igazolódik.
Az utolsó dobáshoz friss csali került a horogra, és különös figyelemmel tapadtam a botvégre. Igyekezetemet egy apró rántással jutalmazta valaki. Feszülten vártam a folytatást, de az elmaradt. Csalódottan vettem tudomásul, hogy a mai horgászat utolsó hal nélkül ér véget. A biztonság kedvéért azért egy bevágással kezdtem kicsévélni a cuccot. Azaz csak szerettem volna, mert valaki a mélyben másképp gondolta. A bot hirtelen karikába görbült, és a fék is muzsikálni kezdett. Halam ellenállhatatlan erővel húzott. Éreztem, hogy eddig csak elképzelt méretű hal van a horgon. Görcsösen kapaszkodtam a botba, de éreztem, hogy az én legyengült karom nem fogja sokáig bírni. Barátom is látta, hogy elkel a segítség, így átvette a botot. Én továbbra is nagyon izgultam, és bár ma már nem adnám ki a botot a kezemből, akkor tudtam, egyedül nincs esélyem. Az ismeretlen ellenfél behúzott a csatorna mély medrébe. Szinte biztosak voltunk abban, hogy ponttyal van dolgunk, bár nem a tőle megszokott vehemenciával harcolt. Már tíz perce folyhatott a küzdelem, és tudjuk, hogy ilyen esetben a tíz perc is egy örökkévalóságnak tűnik. Fölényünk azonban szép lassan kezdett vitathatatlanná válni. A hal egyre szűkebbre vette a pányva adta köröket, majd hirtelen szétnyitva a felszínt megmutatta magát. Meglepetésünk leírhatatlan volt, hisz a várt barna test helyett egy ezüstös, nyúlánk forma bontotta meg a víz tükrét.
Süllő! - ámultunk el. És mekkora! Az apró horog a fogakkal veretezett száj legszélében fityegett, így gyorsan kellett cselekedni. Szák hiányában csak a kézzel történő kiemelés jöhetett számításba. Barátom - lévén jóval idősebb, és rutinosabb - átadta a botot, amit én csak félve markoltam. Ő gyorsan a vízbe lépett, majd irányított, hogy hova vezessem a halat. Szerencsére halunk már beletörődött sorsába, és süllősen tűrte a manővert. Cimborám ügyesen kézbe vette a gyönyörű testet, és óvatosan a partra emelte. A telepen dolgozó munkások - akik időközben körénk gyűltek - elismerően bólogattak. Többen is becsléseket tettek a hal súlyát illetően, de nekem a látvány többet jelentett minden száraz számadatnál. Egy időközben érkezett német horgász meg is vette volna a halam, de erről szó sem lehetett, így beérte egy fotóval. (Sosem adtam el halat, hiszen ezzel úgy érzem, becsapnám őket. Néha a konyhaművészet oltárán feláldozom némelyiküket, de hogy anyagi hasznot húzzak belőlük, távol áll tőlem.)
Abban a pillanatban a Földön nem volt nálam boldogabb gyerek. Büszkén kantároztam fel a zsákmányt, és igyekeztem haza. A süllő ereje utolsó maradékával csapott még egyet, minek következtében majdnem lekerekeztem a gát tetejéről. Mai eszemmel már nem vonszolnám végig a fenséges állatot a gáton, hanem fotózás után visszaereszteném, hogy gondoskodhasson a jövő süllő nemzedékéről, de akkor még egy büszke, némi dicsekvésre vágyó kölyök voltam.
A hal farka leért a kormányról, így csak tolni tudtam a bringát, de ezt egy cseppet sem bántam. Otthon aztán learattam a dicsőséget. A hivatalos mérések szerint halam 81 cm-es hosszához és impozáns 46 cm kerületéhez 6.600 grammos súly tartozott. A fotózáshoz a falu fényképésze érkezett, és a horgász egyesület elnöke javasolta, hogy küldjük be a rekordlistára. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi vitte rá a közismerten ragadozó halat arra, hogy kenyérgyurmára fanyalodjon. Úgy gondolom, hogy valószínűleg apró keszegek csipkedhették a horgot, és rájuk kaffanthatott az öreg, de pechére zsákmány helyett csak egy horog keveredett a fogai közé. A halat édesapám filézte ki, és egy baráti összejövetelen okozott ínycsiklandó élményt mindenkinek. Azóta nem fogtam süllőt, igaz, nem is horgászok rá célzottan. Ha lehunyom a szemem, és visszagondolok arra a nyárra, képzeletben újra átélem legnagyobb halam kifogásának minden izgalmát.
Ha néha magunkba nézünk, újra megtalálhatjuk az átélt izgalom varázslatos érzését. Az nem baj, ha csak egy 3 kilós, vagy még kisebb hal jelenik meg szemünk előtt. Ha eddig ez a legnagyobb, legyünk rá büszkék, hisz az élmény már mienk, és senki nem is veheti el azt. A hal szabadságának visszaadásával, pedig másik társunknak adhatjuk meg a legnagyobb hal kifogásának örömét.
Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Zsolli, t_peti, Lazac, Kovács Mihály, csabio
