Horgot kötök. Az előketartóban sorra gyűlnek a megkötött horgok. Közben el-elgondolkodom. Szinte csukott szemmel kötöm az apró acéltűket. Régi dolgok jutnak az eszembe. Arcok, sorsok, vidám és szomorú történetek. Hirtelen megszúrom magam. A picike horog konokul kapaszkodik az ujjam hegyébe. Eszembe jut egy nagyon régi történet. Hogy is volt?
Életem nyolcadik nyarán történt. Elmaradhatatlan horgászcimborámmal, Fecsuval terveztük felderíteni a falu széli kis „szivárgó” rejtélyes világát. Mint minden 8 éves, komoly kalandra vállalkozó gyerek, mi sem bíztunk semmit a véletlenre. A falusi kis vegyescikk-boltban a cukorkára kapott pénzen zsebpecát vásároltunk. Fecsuéknál égig érő bambuszok díszítették a kertet, amiből barátom édesapja mindig félretett néhány horgászatra is alkalmas darabot. Ezek a bambuszkötegek a tető alá voltak becsúsztatva, nem elég alaposan ahhoz, hogy két kíváncsiskodó gyerek fel ne fedezhesse, és alkalmi pecabotot ne készítsen belőle magának. Mi pedig roppant kíváncsiak voltunk. Mindenre, ami körülvett bennünket. Nyáron a gátoldalban pillangókat hajkurásztunk, vagy a köveken sütkérező gyíkokat abajgattuk. (Megbizonyosodtunk arról, hogy a gyík valóban elhagyja a farkát, ha szorult helyzetbe kerül.) A környék tocsogóinak békaállománya szintúgy nem volt biztonságban. Imádtunk horgászni. Rájuk is.
Horgászkalandjaink áldozatai azért többnyire tenyeres keszegek voltak, amiket Fecsu nagymamája volt kénytelen megsütni, amíg mi a nagyi eperfájára felmászva igyekeztünk magunkat a felismerhetetlenségig összekoszolni. Egy szó, mint száz, jó gyerekek voltunk. A poros utca végében nyújtózott a kis Mónika szüleinek háza. A családban mint az orgonasípok, követte egymást a három fiú, egyedül Mónika, az akkor 5 év körüli kis szurtos-kócos vadóc törte meg a sorozatot. Máig sem tudom, honnan kapták a csúfnevüket, de minden fiút „Pampinak” hívott az utca. Volt „Kispampi”, „Nagypampi”. A középső fiút nemes egyszerűséggel „Pampinak” hívta mindenki. „Kispampi” velünk egykorú volt, de bátyjai már jóval idősebbek. Nagy halász hírében állott a família. Ismertek minden kopolyát, gödröt, kiöntést. Ha ők hal nélkül jöttek haza, akkor ott nem volt érdemes másnak sem próbálkozni. Hogy mindig az egyenes utat járták, arra nem mertem volna feltenni az életemet, de akkoriban ez még nem számított főbenjáró bűnnek. Mindenki megfogta a maga halát, nem kellett tiltott eszközökhöz folyamodni. Az orvul fogott hal is többnyire családi felhasználásra kellett. Nem volt még akkora idegenforgalom, hogy a környék éttermeit ellátva, komoly bevételre lehetett volna szert tenni. Mivel nagyobbak és erősebbek is voltak, féltünk kicsit tőlük, bár okot sohasem adtak erre. A nagyobb fiúk szívesebben vitték magukkal mindenhová kisöccsüket, Mónikával nem törődtek. Szegény mint legkisebb, mindig otthon maradt. Pontosabban csak maradt volna, mert többnyire velünk csavargott. Mivel fiúk között nevelkedett, tudott mindent, amit egy valamirevaló falusi suhancnak tudnia kellett. Tudott fütyülni, cseresznye maggal célba köpni, fára mászni, de még a varangyos békát is eldugta az ingébe, ha titokban kellett azt becsempészni a nagymama konyhájába, további megfigyelés céljából. (Ezeknek, a megfigyeléseknek többnyire hangos sikoltozás lett a vége.) Mivel rá sohasem gyanakodtak, a piszkos munkát többnyire rá bíztuk. Horgászni azonban nélküle jártunk. Sokszor kellett lopva kiosonni a kert végén, nehogy észrevegye, hová tartunk. A pecát amolyan fiús dolognak tartottuk. (Hogy miért fiúsabb, mint a cseresznyemagos célba köpés, azt ne kérdezzétek.)
Azon a verőfényes augusztusi napon is szökni készültünk, de nem voltunk elég óvatosak. Pontosabban Fecsuék tacsija, Morzsi nem volt túl diszkrét. Abbéli örömét, hogy kivisszük magunkkal a csatornapartra, ahol kedvére áshat a pockok után, hangos csaholással adta tudtára mindenkinek. Hiába lapultunk az eperfák árnyékában, a kutya vad csaholására Mónika is felfigyelt. Hosszas alkudozást követően végül beleegyeztünk, hogy velünk tartson. Most már hármasban ballagtunk a faluszéli kis csatornához. Fecsuval elszántan markoltuk a két bambusznyelet, zsebünkben, nylonzacskóban paprikás kenyér lapult. Mónika egész úton csacsogott, be nem állt a szája. Kicsit megszaporáztuk a lépteinket, hátha lemarad mögöttünk, de, igyekezett lépést tartani, még ha futnia is kellett. A gáthoz érve mi is vágtába kezdtünk. Élveztük, ahogy a talpunkat a földhöz csapva szürke porfellegek szálltak mögöttünk. Morzsi vadul kerülgette a lábunkat, örült ő is a hirtelen szabadságnak. A falu és a Tisza között félúton volt kedvenc horgászhelyünk. Mi csak „szivárgónak” hívtuk, valójában egy belvízelvezető csatorna lehetett, ahonnan zsilippel engedték át a vizet a folyóba. Az idők során valahogy halak is kerültek bele, talán épp a zsilipelést kihasználva szöktek fel a folyóból. Keskeny, kanyargós, hangulatos kis vízi világ volt. A magunkfajta gyerekeknek pedig a kalandok végtelen tárháza. A szöcskézés, pocoköntés, békázás, csúzlizás, sárpálcázás és a peca egész napi elfoglaltságot biztosított, ha kiültünk a partjára. Mivel nem esett túlságosan messze a falu határától, ide bármikor kiugorhattunk.
A szülők is nyugodtak lehettek, elvégre nem a szilaj folyó partján játszadoztunk. Akkor azonban nem játszani érkeztünk. Alig vártuk, hogy végre táncoljanak az úszóink. A partra érve Morzsi kutya rögtön elfoglalta magát egy éppen megfelelő pocok járat feltárásával. Rendkívül csendben dolgozott, csak az állandó prüszkölés jelezte, teszi a tacskók génjeibe táplált dolgát. Veszettül ásott, a kis tacsinak hamarosan már csak a farka hegye integetett a gödörből. A kiszemelt pocok időközben a vészkijáraton távozott. Komótosan tempózott át a túlsó partra, majd rosszalló fejcsóválással vette tudomásul, az eddigi legénylakásnak lőttek. Morzsi természetesen nem akart tudomást venni a dolgok ilyen fordulatáról, így mint aki sosem adja fel, ásta tovább magát a képzeletbeli pocok irányába. Mónika is elfoglalta magát, mert elküldtük szöcskét gyűjteni. Tapasztalatból tudtuk, hogy a szöcskékre jöttek a legszebb „veresszárnyúak”. Mi a botok felszerelésével voltunk elfoglalva. A bicskáinkkal kicsit megadjusztáltuk a két bambuszt, majd a zsebünkből előkerültek a zsebpecák. A szerelék rendkívül egyszerű volt.
Aprócska horog, néhány sörét, és egy hungarocell úszó, amit a középen átfúrt lyukon egy műanyag tüske rögzített a damilon. Mai szóval a szerelékek beélesítését követően kialakítottuk a horgász helyünket. Ez abból állt, hogy közre fogtuk a halak tárolására szánt vödröt, kettéosztottuk a paprikás gyurmát, majd Fecsu balra, én jobbra kezdtem el pecázni. Időközben Mónika is előkerült, hozta a skatulyába zárt szöcskéket. Hogy ne legyen láb alatt, a később vödörbe került halak felügyeletével bíztuk meg. Gyorsan felmértük a lehetséges veszélyforrásokat. Morzsi szerencsére már valahol a föld középpontjánál jár, Mónika egyelőre elfoglalja magát a vízen úszkáló molnárkák zaklatásával. Lehet pecázni! A víz szélét már a hínár uralta, de a 4 méter körüli nádbotokkal pont elértük a csatorna közepét. Etetni nem kellett, de ha kellett volna sem tudtuk, mi az. (Csak jóval később fedeztük fel a hízótáp csalogató hatását a halakra.) Az éhes, vagy inkább kíváncsi halak azonban így is hamar rátaláltak a bevetett finomságokra. Szinte minden bedobást kapás követett, majd ha ügyesek voltunk, fickándozó kis ezüstös valamik kapaszkodtak a horogba. Apró keszegek, sügerek, szivárványos öklék jöttek szép egymásután. Ha véletlen egy szebbecske kárász kapaszkodott a tűbe, vad cikázás következett. Túlzás lenne azt állítani, hogy a remek bot rugalmassága felőrölte a hal erejét, helyette egy rövid huza-vonát követően vagy repült a hal a hátunk mögé a fűbe, vagy nem. Egy bizonyos méret fölött már többnyire nem. (Ekkor kénytelenek voltunk szerelni. Néhány tartalék horog, ólom, damil azért már felgyűlt a nyár folyamán. Én már tudtam horgot kötni, legalábbis minden tizedik kísérletemet siker koronázta.)
A horgászat technikája sajátos volt, ami a későbbi történések szempontjából megér egy kis kitérőt. Mivel egyikünk sem volt ereje teljében lévő legény - vasággyal is csak súroltuk a 25 kilót -, a bedobás nem volt egyszerű. Az alulról történő belendítés szóba sem jöhetett. Egyrészt azért, mert derékig ért már a gaz, másrészt a szerelék is olyan könnyű volt, hogy maximum magunk elé tudtuk volna beejteni a csalit. Ehelyett kidolgoztunk egy remek technikát. A botot két kézre fogva, kicsit hátradőlve minden erőnket beleadva suhintottuk meg azt. Ha nem fogtuk elég erősen, hát istenem. Fürödtünk egy jót.
Egy idő után elérkezettnek láttuk az időt a szöcskék bevetésére. Kicsit nehezen ment a csalizás, a szöcskék nem akarták az igazságot. Végül győzött a túlerő és húsosabb falatok kellették magukat a szivárgó nem túl mély vizében. Mónika közben megunta a „vízipókok”, és egyéb, vízen futkározó valamik nézegetését. Úgy döntött, segít Morzsinak pocokra vadászni. A derék eb közben már a harmadik gödör ásásánál tartott, a fáradság leghalványabb jele nélkül. Jó szokása volt, hogy ha a vadászat sikerrel járt, az elkapott pockokat szép sorba kifektette a fűre. Most egyetlen skalpot sem láttunk, de ez szemmel láthatóan nem szegte kedvét. Mónika a nagy igyekezet hatására pillanatokon belül nyakig koszos lett, bár túl sokat nem rontott az eredeti állapotán. A világ sem tarthat örökké, egy 5 éves kislány igyekezete pedig végképp.
Hamarosan elfáradt, és szemmel láthatóan unatkozni kezdett. Egyre többet volt láb alatt. Mi a nagy pecázásban persze ügyet sem vetettünk rá, elvégre ő akart mindenáron jönni! Most legalább meglátja, nem is olyan jó a fiúkkal pecázni menni. Legközelebb talán otthon marad. Mintha ott sem lenne, csak suhogtattuk tovább a két bambuszt. A szöcske csali nagyon bevált, szebbnél szebb példányok kerültek a vödörbe. Tudtuk, semmi sem tart örökké, minél rövidebb idő alatt, minél több halat akartunk kirámolni a vízből. A nagy kapkodásban teljesen megfeledkeztünk Mónikáról. Talán a vödörben fickándozó halakat szerette volna megnézni, vagy csak egyszerűen a hátunk mögé állt, hogy ne legyen útban, de pont ott volt a legnagyobb veszélyben. Fecsu egy apait-anyait beleadó dobása közben megtörtént a baj. Barátom hátralendítette a botot, majd ugyanolyan gyorsan előre. Pontosabban csak félig előre. A bot valahol hátul lemaradt. Szinte ezzel egy időben egy hangos visítás jött a horog irányából, ami gurgulázó bömbölésbe csapott át. Fecsu dermedten szemlélte a damil útját, ami a horogig tartott. A horog azonban egy bömbölő szájban ült. Mónika mintaszerű akadást produkálva ordított, ahogy a torkán kifért. A horog a kis húsos ajkát ütötte át. Egy pillanatra mindketten megdermedtünk. Morzsi kutya is ijedten nézett ki a bányából. Úristen! A bátyai megölnek bennünket, ha ezt megtudják! A horgászatról egy pillanat alatt elfeledkeztünk, mentsük, ami még menthető! Először is megpróbáltuk elcsendesíteni a bömbölő kislányt, ami valljuk be nem volt egyszerű feladat. Szerencsére egy idő után már csak halk szipogás jelezte, korábban eltörött a mécses. Szemügyre vettük a horgot. Az aprócska horog mintaszerűen akadt, szemlátomást nem lesz egyszerű kiszabadítani. Horoggal a szája szegletében azonban nem mertük hazavinni. Gondolva az esetleges dorgálásra, cselekedni kellett. Meggyőztük szegény Mónikát, hogy ha nem sír, egy egész tábla csokit veszünk neki, sőt, saját horgászbotot is kap tőlünk. A csokinál még nem, de a saját horgászbotnál már felcsillant a kisírt szempár. Megpróbált mondani is valamit, de a szája vészesen feldagadt. Aki már került két idétlen kölyök kezébe szájba akadt horoggal, az tudja, hogy a horogszabadítás művelete nem lehetett egyszerű. Szerencsénkre az aprócska horog ugyanolyan pici szakállal volt ellátva, így egy hirtelen mozdulattal sikerült kiszabadítani. Ez a hirtelen rántás azonban újabb könnyfolyamot indított el, a vele járó természetes hanghatásokkal kísérve. Nem elég, hogy a duplájára dagadt, de most már vérzett is. Nem volt mit tenni, ennek bizony nyoma marad. Gyorsan összeszedtük a cuccot, és amilyen lassan csak lehetett, hazaindultunk. Nem szaporáztuk a lépteinket, hátha közben csoda történik, és meg nem történté változtatja azt, ami sajnos megtörtént. A faluba beérve az első nyomós kútnál amennyire lehetett, rendbe szedtük Mónika ábrázatát. A hideg víz hatására szerencsénkre elállt a vérzés, és a duzzanat is apadni látszott. Már nem is szipogott, sőt a beígért horgászbot felől érdeklődött. Otthon azt a mesét adtuk elő, hogy elesett, és megütötte a száját. Hogy elhitték-e, vagy sem, sose tudtuk meg. Egy biztos. Ettől a naptól fogva állandó kísérőnké vált horgászataink során, és bizony el kell ismernem, sokszor túltett rajtunk halfogásban is. A kis csapat később szétszéledt. Nem is tudom, kit hová vetett a sors. A kis szivárgót teljesen benőtte a sás és a hínár, Mónikáék házából is nyaraló lett, és Morzsi kutya is réges rég az örök vadászmezőkön ássa a gödröket. Mikor néha elvetődök oda, ahol régen a gát volt, aminek tetejéről ráláttunk a kis vadvízországra, szememmel azokat az éveket kutatom, mikor szöcskét szedtünk, vidáman csavarogtunk az akkor vadregényes füzesben, és egyszer horgot szabadítottunk egy síró kislány megdagadt ajkából. Ezzel a kis írással utólagosan bocsánatot kérek Mónikától. Fecsu nevében is. Tudom, sose haragudott ránk igazán ezért a kis kalandért.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
