Az augusztusi amurparádés horgászat után vérszemet kapva, ősszel is több horgászatnak ejtettük szerét a Dráván. De mint minden élővíz, „Ő” is szeszélyes, akár egy szépasszony. Egyszer kegyes az őt körül udvarló lelkes férfiemberhez, és bőkezűen osztogatja simogatásait, kincseit. Kényezteti, ajnározza, tenyerén hordozza az udvarlóját, csak hogy kedvében járjon. Máskor meg rideg, morcos, megközelíthetetlen fensőbbséggel utasít el minden közeledési kísérletet, és kíméletlenül adja az ember tudtára, hogy nincs számára hely mellette.
Érdekes víz a Dráva. Tényleg olyan szépasszonyos. Mint minden élővíz. Hiszen aki sokat horgászik élő- és vadvizeken, az tudhatja, hogy mindenért sokszorosan meg kell szenvedni, és sokszor küzdeni kell órákig még egy apró kapásért is, míg máskor meg, nem tudni miért, de mondhatni játszi könnyedséggel lehet jelentős fogásra, csodás élményekre szert tenni. A zsugori hirtelen, látszólag minden ok nélkül adakozóvá válik, ugyanúgy, mint ahogyan pillanatok alatt válhat kérkedően bőkezűből ismét zsugorivá. Kereshetjük ennek az okát, kitalálhatunk mindenféle ilyen-olyan magyarázatot, racionálistól az irracionálisig. Sőt, néha-néha vudu átkot, netán valamiféle mágiát, ufók mesterkedését vélhetünk a halak s vizek viselkedésének okaként felfedezni. Mert ha mindig mindent a legjobb tudása szerint is ténykedik a horgászember, még akkor is mellétrafálhat. És ez minden vízre igaz lehet!
De hagyom is a semmire sem jó filozofálgatást, és inkább leírom egy november végi jól sikerült horgászat történetét.
Miért pont azt, ami jól sikerült? CSAK!
Na jó, szelídebben fogalmazok. Most őszintén. Egy rideg téli napon inkább a halfogás és a halak látványa érdekel mindenkit, és nem az, hogy 24 órányi kapástalanságban, már-már unalmas peca alatt a kipakolgatás-bepakolgatás volt a legtöbb élményt adó esemény… Ugye hogy nem?!
Hosszas egyeztetések után nagy nehezen sikerült összehozni a horgászat időpontját Pisti barátommal. Sajnos így is csak nagyjából 24 órányi pecára volt időm. Annak ellenére, hogy nékem szezon van, a munkák a jó idő miatt nem árasztanak el, de a családi programokhoz ildomos alkalmazkodnom.
Pistivel Pécsen futottunk össze, majd siklósi házuk és Balázs barátjának házának érintésével (amely helyeken összeszedtük a szükséges holmikat, ruhákat, csónakmotort, üzemanyagot s egyéb felszereléseket), nagyjából 12 órára értünk a drávaszabolcsi határátkelőhöz, ahol a csónak ki volt kötve. Gyors pakolás után már repesztettünk is a nyerőnek gondolt, nyárról már jól ismert homokpadra. Pár kilométeres utunk során volt lehetőségem fotózgatni. A táj ismerős, bár levetette nyári zöld ruháját, s téliesre hangolta testét.
Megdöbbenve láttam, hogy milyen hihetetlenül sok a kormorán. A fákon, a homokon, a kövezéseknél.
Csak erősen rázoomolva tudtam róluk fotót készíteni, hiszen roppant óvatos, nagyon félénk madarak. Nem engednek magukhoz közel embert. Ezért ritkítása sem lenne könnyű feladat, hiszen vadász legyen a talpán, aki észrevétlenül képes becserkészni. Pedig kéne ritkítani, mert kártétele vizeinkben óriási, képes teljes tavakat, vízszakaszokat lenullázni egy-egy kolónia. S nem csak az a hal pusztul el, amit elfogyaszt, hanem az is, amit csőrével megsebez. Márpedig többet sebez meg, mint amennyit el képes fogyasztani. Túlzott elszaporodásuk mögött sajnos az embernek, illetve az európai természetvédők által egykor hozott, mára már megkérdőjelezhető döntés, a kormorán megóvása áll. Még kiszámolni is ijesztő, hogy évente hány millió kilogramm hal elpusztulása írható számlájukra. Hagyjuk is inkább ezt a szomorú témát, s nézzük, mi történt velünk.
Pisti évek óta a hideg idők beköszöntével márna- és menyhal-centrikussá válik. Ezt meg is tudom érteni, hiszen a különlegességszámba menő apró menyhal megfogása is kellemes és emlékezetes élmény. Az sem elvetendő tény, hogy a márnákból a hideg beálltával már inkább csak a darabosabb példányok keríthetőek horogvégre.
A horgászatok során Pistiék ritkán szoktak etetőanyagot használni, de az idő rövidsége miatt - a fogási esélyeken javítandó - én azért mégis kikevertem egy márnás etetőanyagot. Mivel a Dráva elég gyors folyású víz, ezért alaposan le is nehezítettem az etetőanyagot, s jó sok ragasztót is beleraktam.
Használt etetőanyag alkotóelemei:
- 4 kg Maros Mix Pörkölt etetőanyag
- 1 kg Top Mix PV1 ragasztó
- 2 zacskó Top Mix sajtos szemesanyag ragasztó
- 2 zacskó Top Mix sajtos poraroma
- 1 zacskó Top Mix piros kavics
- 1 zacskó Top Mix sima kavics
- 1 zacskó Top Mix löszös-agyag
A csontkukacokkal is trükköztem egy kicsit. Általában a megvásárlás után mindig felöntöm száraz alap etetőanyaggal. Például 1 liter csontira nagyjából 20-30 dekányi etetőanyagot szórok. Ezt tettem most is. Több okból is jó ez a ténykedés. Nem izzad be a csonti, nem büdösödik be, tovább tart, illetve átveszi az etetőanyag illatát. Tehát az izgő-mozgó, a halak figyelmét eleve felkeltő csontinak még kellemes(ebb) illata is lesz.
A végszereléket is roppant egyszerűt használtam. A zsinór végére kötöttem egy hurkot, amit elvágtam: a rövidebb szálra a szögletes kosár, a hosszabbra meg a horog került.
Beetetés után hagytuk egy kissé pihenni a „pályát”, de hogy értelmesen töltsük az időt, megnéztük a hátunk mögött körülbelül 100 méterre lévő határkövet, és szedegettünk tűzrakásra alkalmas korhadt fát.
Megnéztem az a helyet, ahol nyáron gyermekeim vízben állva horgásztak, s a fa előtti részről szedegették az apró keszegeket. Megjegyeztem több fának és gödörnek a helyét, ez az információ az elkövetkezendő időkben még hasznos lehet. Bár attól tartok, hogy egy vehemens áradás alaposan átrendezheti a most kifigyelt terepet.
Az első halunk egy kettő kiló körüli márna volt, ez a halacska megadta a jelet a többieknek a táplálkozásra, mert ha nem is percenként, de jelentkezni kezdtek szép sorjában a halak.
Ahogyan lement a nap, bizony, roppant hűvössé vált az idő. Bárhogy is nézzük, ekkor már jól jött a szolid kis tűz, ami mellett elviselhetőbb volt a hideg. Így akár a mínuszok tucatjaival is könnyebben birkózik meg az ember fia.
A sötétség beköszöntével megjelent az első menyhal. Majd szépen sorjázva utána a társai. Nem fogtunk belőlük túl sokat, nevesítve csak 5 darabot. Kishaltól a gilisztáig mindent felvettek. Csak rájuk kellett találni. Éjjel még két márnát is sikerült fognunk, a legnagyobb közel 3 kilós volt.
Másnapra ért be igazán az etetés, vagy talán más oka volt, de ekkor jöttek az igazán érdekes fogások. Innét kronológiai sorrendet felrúgva sorolom fogásainkat.
Fenéken a mederből sikerült fogni 40 centis kecsegét, 80 dekás domolykót, kettesforma szép színes tőpontyot, leánykoncért, s pergetve egy kettő kilós balint.
12 óra után azonban teljesen megálltak a kapások, így megnéztünk egy hangulatos kis holtágat, ahol Pisti fogott pár csalinak való vörösszárnyút és kinéztem a jövő évre egy jónak tűnő pontyos-süllős pályát. A meder széle tele van akadóval, és igen mély, 4-5-6 méteres mélységet találhatunk közvetlenül a part közelében.
Szomorúan összepakoltam cuccaimat, és nagyjából kettő óra környékén elindultunk vissza a drávaszabolcsi pontonhoz. Jaj, de szerettem volna még horgászni! Csak hát a körülmények néha kegyetlenek. Az előre lebeszélt programokat illik tartani. Szerencsére megint olyan élményekkel megrakodva indulhattam hazafelé, amiből sokat tanulhattam, és amiről talán egyszer még az unokáimnak is mesélhetek. Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy idén még visszatérek!
Írta: Nyika Sándor / Sanyamester
