A tél mindig hosszú a horgászok számára, még akkor is, ha valaki szereti és műveli is a léki horgászatot. Rengeteg dolognak összhangban kell lenni ahhoz, hogy nyugodtan hódoljunk a téli horgászat örömeinek. Várnunk kell, amíg kellő vastagságúra hízik a jég, ha az idő melegebbre fordul, elkezd olvadni, a folyóvizekkel közvetlen kapcsolatba lévő vizek szintje a folyótól függ, mert apadás esetén a jég alól kiszalad a víz, így a jég összerepedezik és ...vége a téli örömnek. Nagyon vártam a jég olvadását és ébresztőt akartam fújni a halaknak, de végre bekövetkezett!
Az idei tél nagy próba elé állított. A fent ecsetelt eset állt fenn, a tél csak szorította 0 fok alá a hőmérő higanyszálát. Az erőtlen napfény mindhiába küzdött, hogy napközben felkapaszkodjon a higany, az este ismét a hideg lett az úr. A nappali olvadás a jég felületére vizet hozott, ami azt jelentette, hogy a jég már nem biztonságos. Így telt el az elmúlt két hónap. Az egyetlen horgászattal kapcsolatos dolog először a csodálatos téli fényképek, majd a tavaszi szerelékek készítése maradt.
Amikor időm engedte, lesétáltam a csatorna partjára és útközben mindig abban reménykedtem, hogy egy kis csillogó víztükör fogad, ami az első tavaszi próbálkozások helye lehet. Sajnos az időjárás nem így gondolta, egyre vékonyodó jégfelület borította a felszínt. Ez a lehető legrosszabb szituáció, rámenni már nem lehet a jégre, de annyira vastag még, hogy betörni sem lehet egykönnyen. Maradt a kínos, hosszú, ám nem reménytelen várakozás.
Végre elérkezett az én időm, a múlt hét végén egy jó nagy szakaszon ki volt a víz olvadva. Egyáltalán nem érdekelt, hogy akkora sáros-iszapos részen kellett átvergődnöm, hogy azt hittem soha sem érek a partra. De ki gondol a nehézségre, ha már szeme előtt ott csillog a jégpáncél ölelte víz, amelynek a tetején apró halacskák adtak randevút egymásnak. Én sem éreztem fáradtságot, sokkal inkább kellemes érzések éltek bennem, a tavalyi év emlékei, a kellemes percek, melyeket ez a víz adott nekem.
Azonnal lepakoltam, a helyválasztással nem sokat kellett törődnöm - sajnos. Nem mehettem arra a helyre, ahol tudtam, hogy a legnagyobb a halak koncentrációja, mert egy padka található a mederben és az mindig jó haltartó hely volt. Szinte alázattal léptem a vízhez, még a felszínét sem akartam megborzolni, pedig szükségem volt rá, mert vizet kellett merítenem az etetőanyag bekeveréséhez. A csalogatóanyagom nagyon egyszerű volt, a lehető legfinomabb szemcséjű anyagokat tartalmazta, egy kis színező anyagot, ami sötétre színezte a keveréket és egy kis élő anyagot - csontit. Lehűlt vízben már több éve eredményesen alkalmazom a crysalist, amit szintén bekevertem. Ma is szép eredményt vártam tőle. A tocsogósra kevert anyagtól a küszök érdeklődésének felkeltését és fenntartását reméltem.
Talán egy perc sem telt el, az első érdeklődő megjelent a finom szereléken. Határtalan boldogság töltött el. Az első tavaszi hal mindig becses, különösen akkor, ha egy kékes-ezüst ruhába öltözött kis bodorkáról van szó, amely „hevesen” küzdött a tűspicc és az alig pár fokos víz ellenében. Teljesen elégedett voltam a szerelék kiválasztásával, ami egy 2,5 méteres spiccbotból, 4x10-es (0,1 g) úszóból és 0,07/0,06-os főzsinór illetve előkéből és 24-es horogból állt. Az örömbe egy kis üröm is vegyült, mert a hirtelenjött boldogságot negyedórányi haltalan időszak követte. Valamit finomítani kell, de mi az? A szerelék alkotóelemeit nem igazán lehet ennél jobban, viszont az ólmozást, ami 5 darab parányi, egyforma méretű sörétből állt, igen. Egy darabot a horogtól 30 cm-re hagytam jelzőnek és az összes többit kb. 60 centire felhúztam az úszó alá. Így elértem azt, hogy bedobás után az úszó szinte azonnal beállt, jelezhette a kapást, de a szerelék többi része nagyon lassan süllyedt át azon a zónán, ahol a kapásokra számíthattam. Bejött!
Az első dobásra egy aprócska küsz vette fel a műszúnyog csalit. Amikor tenyeremen feküdt a kis „ezüstékszer”, valami olyan érzés kerített hatalmába, amit leírni nem lehet és nem is próbálom meg, akinek egyszer már megérintette a lelke mélyét a horgászat öröme az ismeri ezt az érzést, akinek még nem, azoknak azt javaslom, próbálják ki, CSODÁLATOS!
Aztán kapás kapást követett, és szépen szedegettem az apróságokból. Annyira boldog voltam, hogy el is felejtettem, hogy a halacskákat a haltartóba helyezzem egy közös csoportképhez. Azonnal visszaengedtem őket a vízbe, csak később jutott eszembe a haltartó.
A zsákmány vegyes képet mutatott. Küsz, dévér, karika, sügér és bodorka is horogra került. Azon gondolkodtam, hogy ilyen sokszínű vendégsereg talán még soha sem fogadott, emlékezetem - és hazatértem után - horgásznaplóm tanulsága szerint februári horgászataim során. Leggyakoribb a bodorka és a küszzsákmány volt ebben az időszakban, hála Istennek ez most megváltozott. Egy kis kísérletezéshez is kedvem támadt, a rezgőspicces botom a botzsákban „szomorkodott”, gondoltam megérdemli, hogy ő is szerephez jusson. A legérzékenyebb spiccel szerelve, be is vetettem. Nem mondhatom, hogy nagy sikerrel, egyetlen kapásom volt, amit meg is fogtam.
A halakat természetesen visszabocsátottam a vízbe, a horgászat befejeztével. Ahogy elnéztem a szabadságukat visszanyert halak lassú tovaúszását, immár sokszázadszor átéltem azt az örömöt, amihez lehet, hogy soha nem jutottam volna el, ha nem lettem volna horgász. Ha újra kezdhetném, ma sem tenném másképp, újra horgász lennék!
