Szemembe csípős izzadság csordul a 35 fokos melegben, homlokomról szakad a víz. Bár a horgászat végeztével gyomrom sürgetne, az ártéri erdő keskeny ösvénye nem könnyíti meg a gyors távozást. A fák ágain felkapaszkodó folyondárok, a szúrós vadszeder próbálnak marasztalni. A botzsákba, ládába akadó indák mintha azt sugallnák: „Maradj még, ne menj!” Nem tudják, hogy várnak már rám otthon.
Engednem kell házigazdáim invitálásnak, egy pillanatra megpihenek. „Csend van.” Városi zajhoz szokott fülemnek szokatlan az erdő suttogó nesze. A folyó csobogása, mely egész délelőtt fülembe duruzsolt, ide már nem hallatszik be. Madarak beszélgetnek egymással, ágak hasadnak, levelek surrognak a lombok közé beférkőző szellő nyomán. Ritkán jár erre ember, a „helyiek” nem különösebben tartanak tőlem. Élik saját mindennapjaikat. Most sincs a közelben rajtam kívül senki.
Néha, mikor már úgy érzem, megfojt, széttépi énem a lelketlen hétköznap, ide menekülök. Messze mindenkitől, mert vágyom az egyedüllétre. De másfajta magány ez. Nem tudom, hogy mint egy vámpír, én szívom ki a körülöttem lévő élővilág érintetlen energiáit, vagy ők tisztítanak meg a reám rakódó, folyamatosan felhalmozódó tehertől. Egy biztos: ha fizikailag el is fáradok, lélekben felvidulok, ismét önmagam vagyok.
A beszűrődő napfényben tüskés vadszeder kapaszkodik az ösvény menti fák törzsére. Gyorsan lekapok pár szemet a hívogató bogyókból, hátha követelőző gyomromat is megnyugtatom egy kissé. A fanyar, árnyékban csak félig érett szemek íze ugyanolyan, mint gyermekkoromban. A „régi jó dolgok” nem változnak.
Egy érettebb csomót próbálok egyszerre leszakítani. Markomból csorog a mélybordó lé, de egyben tömöm be a fél marék szedret. Hirtelen kellemetlen íz kényszerít, hogy kiköpjem a lila gyümölcsöt. Poloska… Ez is olyan, mint régen. Karomba törlöm számat, pólóm „vérfoltos” lesz. Nem maradhatok tovább, lejárt a lopott horgászidő. Vállamra veszem a ládát és továbbindulok. Pókháló tapad arcomra, ruhámon menekül a mester. Reggel egyszer már véletlenül szétszaggattam hálóját, most ismét kezdheti elölről az aprólékos munkát.
Nem seprem le magamról, nem bántom, pedig jókorára nőtt őkelme. Sietve távozik, jobban fél ő tőlem, mint fordítva. Az ösvény egyre szélesedik, jelezve, hogy hamarosan célba érek. A teljes rakós felszerelést ládástól-vödröstől mintegy 500-600 méteren keresztül kellett cipelni. El sem hiszem, amikor autóm feltűnik az út végén. Derekam már délelőtt becsípődött a ferdén beállított láda miatt, a tűző nap a karomon, és vállamon okozott ki tudja, milyen fokú égési sérüléseket. Már az első száz méter után beláttam barátom, Polyák Csabi igazát: vízmérték és hosszú ujjú póló nélkül többet sehova nem megyek. De még megtoldom egy kerék-szettel kívánságlistámat.
A gumicsizmát már megtanultam tőle: a „beregi-szanda” rég feliratkozott az autó csomagtartójának kötelező tartozékai közzé.
Kinyitom az ajtót és rövid szitok közepette újabb szabályt vések elmémbe: reggel nézzél szét, hogyan jár a nap! Árnyékban 35 fok, napon 45, autóban… Gyorsan bepakolok, és ha már eszembe jutott, felhívom Csabit, hogy tájékoztassam aktuális eredményemről. A legmagasabb fokozaton járatott klíma mellett, fáradtan, szinte félálomban vezetek haza.
A kegyelemdöfést a kipakolás adja meg, és már csak „a jól megérdemelt” délutáni szieszta gondolata mozgatja végtagjaimat. Nem rakok rendet, csak ledobom a ládát és a többi felszerelést a garázs végébe. Többre nincs erőm. Lezárom a garázsajtót és kezemben a fogással elindulok a házunk felé.
Hirtelen eszembe jut valami. Benne hagytam a haltartót a táskában! Visszafordulok, ismét felnyitom a garázsajtót, majd kiveszem és kiterítem a már kellően szagosodott haltartót. Higgyétek el, valami irgalmatlan büdös tud lenni a vizesen, halnyálkásan otthagyott szák. Képzeletbeli kívánságlistámra újabb sor kerül: elektromos garázskapu. Hosszú lesz ez így karácsonyra… Bezárom a garázsajtót és örülök, mert csak az utolsó harminc méter választ el ágyikómtól. Még jó, hogy nem az autóban hagytam a haltartót, mert ez akár válóok is lehetne!
Hirtelen újabb felismerés nyilall belém. Az autó! A megvilágosodás pillanatában csak azért nem csapok a homlokomra, mert félek, hogy a szomszéd meglát. A csonti az ülés alatt maradt! Visszaslattyogok és ismét eljátszom a kapunyitási ceremóniát. Na persze, hogy a kocsi kulcsát nem tudom, melyik zsebembe tettem! Az pedig magától értetődik, hogy a csalitartó olyannyira hátracsúszott, hogy még véletlenül sem érem el. A szűk garázsban beszállni is elég, nemhogy bemászni az ülés alá. Feladom a görcsölést, az ERŐ nincs ma velem, és nem ugrik a kezembe az ujjaimtól néhány centiméterre fekvő csontis zsák.
Nincs mese, fogyni kell, vagy garázst kell bővíteni. Erről eszembe jut egy történet. Egy rendvédelmisként dolgozó barátom, aki ugyan alacsony, de legalább - finoman szólva is - vaskosabb, a munka-alkalmassági orvosi vizsgálaton a testtömeg-indexét firtató orvosnak a következő frappáns választ adta: „Doktor úr, két választásom van. Vagy lefogyok, vagy megnövök. Én az utóbbit választom.”
Nos, a két választási lehetőség közül nekem a harmadik jutott. Beindítom az autót és kitolatok… Elrakom a hűvösbe a maradék nyüveket. Két-három szökevény pinki máris próbál menekülni az autó kipucolhatatlan zugaiba, de még idejében elkapom őket. Valószínűleg nem jól kötöttem el a csontis zsák száját, és a csonti közzé keveredett apró Houdiniknek nem volt kunszt kibújni. Akinek volt már kiszellőztethetetlen szagú, döglégytől hemzsegő autója, az tudja, milyen fontos művelet ez. Akinek nem, az előbb utóbb úgyis megtudja…
Pánik nélkül bezárom a kaput, kívánságlistámat letörlöm, és egyetlen szó jelenik meg rajta: aludni! Fáradtan teszem meg a garázs és a házam közötti távolságot. Táskámban a holnapi halászlére való, úgyhogy vánszorgásomba próbálok némi büszkeséget vegyíteni. Hirtelen kihúzom magam: a szintén horgász szomszéd éppen kint van az udvaron. Gyorsan megmutatom a zsákmányt, de gondolataimat nem engedi kitérni a fáradtság. Rövidre zárom a beszámolót, elköszönök. Merészség volt előre beígérni a tuti fogást, mert ilyenkor jön Murphy, hozza magával a hidegfrontot, a légnyomásváltozást, a szakadó esőt. Ilyenkor elromlik az autó, váratlan vendégek érkeznek vagy - rosszabb esetben - lebetegszik a gyermek. De Fortuna ma velem volt: horgászni is kijutottam, és változatos fogást is sikerült összehozni, ami egy igazán finom halászlé alapja lehet.
Feleségem éppen a terasz előtt teregeti a frissen mosott ruhát, amikor meglát. Ölelését követően rám mosolyog, mire én panaszkodva közlöm:
- Hulla vagyok, kicsit lepihenek, majd utána megpucolom a halat.
Szemét összeráncolva halálos nyugalommal válaszol:
- De hát eddig pihenni voltál, most már foglalkozhatsz a gyerekkel is!
Felnézek: a teraszajtó ablakán át egy könnyes szempár figyeli minden mozdulatomat. Kisfiam integet, majd mikor látja, hogy a bejárat felé veszem az irányt, egy „Megjött Apaaa!” csatakiáltással, futásban jön elém.
- Apa, horgászni voltál? - ugrik nyakamba.
- Igen, kisfiam.
- Sírtam, mert itt hagytál!
Megsimogatom kisfiam buksiját, fáradtságom hirtelen semmivé foszlik, és minden bajom messze száll.
Írta: Kovács György (gyurka)
Fotók, illusztrációk: http://www.wikipedia.org, Polyák Csaba, Kovács György
