Úgy éreztem valami elindult... leginkább a víz. Nem volt képzelgés. A fél órája jelzésként elhelyezett kisebb kő alját már nyaldosták a hullámok, tehát megint jött a folyó két centit. Minden fáradtságom elmúlt és nagy hittel cseréltem a kapcson egy SSR 7 centis Rapalára, egy olyan ezüstös-kék színre, mely már többször bizonyított éjszaka. Kettő üreset dobtam vele...
Június eleji körösi duzzasztónál tett kétnapos kalandom ébresztette fel bennem a harci kedvet, hogy más műtárgyakhoz is ellátogassak. Tass, Kisköre, Békésszentandrás, Körösladány és a többi híresen jó haltartó mesterséges vízmű rablóhal gazdagsága sokak előtt közismert. A nyári melegben frissen zúdul alá az oxigéndús víztömeg, kellemesebb körülményeket teremtve a kisebb rákoknak és apróhalaknak. A felduzzasztott, mélyebb felvízen összegyűlt növényi tápanyagok is szinte terítéken érkeznek a növényevők elé, ezért ők is előszeretettel látogatják ezeket a helyeket. Nem csoda hát, ha a csúcsragadozók is idejárnak lakmározni.
Így fest az elmélet az otthoni fotelben a horgászműsorokat és a térképeket nézegetve. De ez éppen elég ahhoz, hogy ellenállhatatlan vágyat érezzen a vérbeli horgász, hogy a sikert a saját bőrén is megtapasztalja.
A valóság azonban sokkal szigorúbb. Két, június eleji rövidebb kiruccanásom a Nicki Műgáthoz kiábrándító eredményt hozott: még kapásom sem volt a műcsalikra. Az elmélet, miszerint az ilyen vízlépcsőknél halnak kell lenni, azonban ott motoszkált az agyamban. No, meg a vereségbe sem nyugszom bele könnyen! Bepakoláskor, félve, hogy a kezeim ezúttal is halszagtól mentesek maradnak, némi keszegező felszereléssel egészítettem ki fegyvertáramat és a cefetül hosszúnak tűnő autóút alatt arra gondoltam, hogy a vadászterületet kibővítem a felvíz vadregényes részeire is.
Rekkenő hőségben érkeztem meg és szomorúan láttam, hogy összesen egy spori fenekezik a parton. Ezek szerint nem megy túl jól a hal. Próbáltam közeledni, hátha információkhoz juthatok, de japán harci ebe 20 méternél nem engedett közelebb a vízparthoz, minden mozdulásomat vicsorgással és vad ugatással díjazta. Fél perc múlva azon kellett agyalnom, hogy vajon hogyan jutok vissza 10 méterre lévő autómhoz. Korrekt, vendégszerető, kigyúrt horgásztársam pedig kutyuskája csaholásával mit sem törődve hátat fordítva a spicceket figyelte. Egy határozott rövid sprint és egy tigrisbukfenc azonban megmentett a csattogó fogaktól. Tudod ki fog itt pergetni!?
Biztonságos távolságba gurultam a partot lefoglaló kéttagú "security szolgálattól" és egy könnyű wobblerező összeállítással a vizet vizslattam. A gát alatti aprócska osztó-sziget bal oldali ágában alig folydogált valami, a mélység talán 20-25 centi lehetett, a másik ág mélyebbnek nézett ki, de néhány dobás után kiderült, hogy ott sem lehet a vízoszlop 1 méternél magasabb. A rosszul vezetett lötyögők horgai a fenékről fonalas-algágat karmoltak fel... hát, nem egy ideális terep!!! A bal parton szépen haladtam lefelé és a csalikat cserélgetve faggattam a folyót. Elképesztő mennyiségű küsz hemzsegett a felszín közelében, de rablást nem láttam. Az újabb rossz jel sem tudta kedvemet szegni, mert a csodálatos part, a hangulatát kőhajításonként változtató, ezerarcú Rába és a fényképezőgép bőven adott vigaszt.
Úgy két kilométert haladtam a dzsungelben szebbnél szebb részek fölött, de eredménytelenül. Kora délután lehetett, mikor visszafordultam, reménykedve, hogy a zúgónál is végre próbálkozhatok.
A kutyás-osztag távozott, így becserkészhettem a műgát környékét is. A mélység méter körüli volt, végre egy-két balinos locsogás is feltűnt, de lehettek domolykók is. A dróthálós kövezés kíméletlenül büntette a pontatlan csalivezetést, ezt hamarosan egyik kedvenc Rapalám bánta. A kőrakások öbleiben közepes méretű domolykók napoztak. Kúszva közelítettem meg őket és a bepottyantott 3 centis mini wobblerre szépen odafordultak, de nem raboltak rá. A második dobást pedig már zaklatásnak vették és elillantak a mélybe. Rendületlenül folytattam a munkát, de hitem a hőmérséklet drasztikus emelkedésével fordított arányban szállt alább. Nem akadt jelentkező sem az oxigéndúsabb, sem a távolabb eső, lelassuló részen. Egy autó gurult mögém és egy érdeklődő úr, mint kiderült helyi horgász, szállt ki belőle. Sikertelenségemet hallva, látva úgy döntött, hogy ki sem jön ma szerencsét próbálni, pedig, mint mondta: akad itt süllő, domolykó bőven, sőt néha harcsa is! Igaz nem túl nagyok, de gyakoriak. Csak a víz nagyon kevés! Ha jönne egy kevéske emelkedés, biztosan megindulna az étvágyuk...
De sajnos az nem most lesz! Három óra is elmúlt. Elérkezettnek láttam az időt, hogy a felvíz mélységeiben vigasztalódjak. Nem is kellett sokat keresgélnem. A műtárgy fölött néhány száz méterrel, a bal parton, autóval is jól megközelíthető, romantikus, kényelemes és tágas állásokat találtam.
Az egyik ilyen fülke hűs fái alatt kezdtem a "fehér-halas" készülődésbe, de a hátam mögött tomboló rengeteg csuka- és balinrablás nem hagyott nyugodni, így előhúztam a pergető pálcát és még egy órát rászántam a cserkészésükre... mindhiába. Mindenesetre a rablások számából ítélve ősszel kánaán lehet ezen lelassult, mély szakaszon.
Kissé elcsigázva de annál nagyobb tettvággyal láttam hozzá a keszegezésnek. Döbbenten tapasztaltam, hogy a 6-os bot végénél 4-es mélységet mérek. Nem gondoltam volna ilyen meredek mederre... harcsának sem lehet utolsó búvóhely ez a terület. Érdemes volna egy hosszabb túrát rászánni a felfedezésére, mert sátorozásra kiválóan alkalmas a part és a közelben egy kisebb csónakkikötő is fekszik, ahonnan biztosan kölcsönözhető egy ladik. Még motor sem feltétlenül kell hozzá, hiszen a sodrás nem jelentős, a spiccboton a 3g-os úszót is csak a küszsereg elkerülése miatt tettem fel, hogy gyorsabban süllyeszthessem a horgot a fenék közelébe. Néhány kétkezes gombóc után pár perccel megjött az első kapás is. Az úszó határozottan indult oldalra és bevágás után tisztes védekezésbe ütköztem. Kíváncsian vártam mi bukkan fel a kevésbé átlátható vízből. Egy szép bodorka! Na, veletek jól elleszek itt estig! Csak gyertek szépen egymás után!
A folytatásban egy kicsit azonban elment a kedvem, mert egyre csak a törpék jöttek. Kapásuk elmerítette a kis dugót és bevágás után a jól ismert, körözgetős rángatás jelezte: nincs kegyelem! Mérges tövisek és megint egy gyomorra nyelt horog! Egy óra is eltelt mire rájöttem, hogyan rázhatom le őket. Csalinak kizárólag csemege-kukoricát használtam és a folyás irányba egész lassan vezettem felfelé a szereléket, úgy, hogy szinte alig állítottam meg. Ezt a fel-fellibbenő horgot kizárólag a bodrik vették fel, azok viszont igen gyakran és agresszíven.
Jól eljátszottam velük estig és a sikerélmény is megvolt. Na nem a nagy fogás miatt, mint inkább azért, mert a törpeharcsákat távol tudtam tartani.
A kevés megmaradt etetőanyagot is bedobtam, és pakolni kezdtem az éjszakai pergetésre gondolva. Gyakran teszek így. Egy nagyobb adagot még beszórok, és utána látok hozzá a majd félórás szöszmötölős, tisztogatós csomagolásnak, fotózásnak és mielőtt az utolsó cuccot is elteszem, még megnézem nincs-e valaki a pihentetett etetésen. Hát most volt, mert alig ért a helyére a horog nyomban megfeszült a zsinór. A spiccre tekintettem és láttam, hogy a gumi is szépen kijött. A víz alatt becsapott halacska pedig kétségbeesetten rohangált menedéket keresve. Hamar feltűnt az ellenfél, egy gyönyörű kárász, kiló körüli. Már csak nem veszem elő az elpakolt merítőhálót! Kis kerek testét alig tudtam megfogni, azért a tarkójánál végre elkaptam. Hát ti belőletek is van itt? Miért nem jöttetek előbb? Most már sajnos mennem kell. Várnak a süllők a zsilip alatt.
Este nyolckor már ott voltam a zubogó víznél. Gondoltam, ha nem is fogok semmit, legalább elmondhatom, hogy mindent megpróbáltam. Egy óra telt el eseménytelenül, mikor átbattyogtam a jobb partra. Némelyik zsilipnél nem megengedett az áthaladás, de itt van egy kialakított gyalogos átjáró, amin átjuthattam a túlsó, nagyobb kövekkel hosszabban megszórt és meredekebb oldalra. Azt reméltem onnan jobban elérem a mélyebb részeket és az osztósziget jobboldali ágát. Egészen leálltam a kövezés tövébe és onnan hajigáltam fahalacskáimat rendületlenül. A nap lement, besötétedett. A műgát alapjáraton kis fényt adó világítása határozott időnként pár percre bekapcsolt és fényárba borította a habzó hullámokat. Kicsit zavart ez a dolog, mert úgy éreztem, mintha titkon végzett vadászatomat időről időre lelepleznék, de gondoltam az itteni halak már biztosan hozzászoktak ehhez, és ez kapó-kedvüket nem fogja befolyásolni. Egyre több fröccsenésre lettem figyelmes...és hihetetlen, de mintha a vízszint egy pár centit emelkedett volna...éppen azon tűnődtem, hogy elhelyezek egy mércét, amikor az első tüskés kopogtatott. Egy Team Esko Rapalát kapott el HT színben. Szinte ellenállás nélkül megadta magát, hiszen épphogy húszcentis volt. Súlyra bőven verték délutáni bodorkáim, mégis milyen más érzés így halat fogni. A süllőcske mehetett vissza, mint ahogy a csali is repülhetett újra, hátha ismét szerencsével járok. Öt perc pergett le az órámon, 6-7 dobás az orsómon és a part közelében egy jobb húzást fogadhattam alkarommal. Csak képzeletemben játszadozhattam egy jobb süllő gondolatával, valójában majdhogynem kiröptettem az újabb retúr kissárkányt, aki a maga 28 centijével már majdnem elérte az esti kárász testhosszát. Azért az óvatosság és a kíméletesség jegyében nyakon ragadva emeltem ki, és engedtem vissza.
Úgy éreztem valami elindult... leginkább a víz. Nem volt képzelgés. A fél órája jelzésként elhelyezett kisebb kő alját már nyaldosták a hullámok, tehát megint jött a folyó két centit. Minden fáradtságom elmúlt és nagy hittel cseréltem a kapcson egy SSR 7 centis Rapalára, egy olyan ezüstös-kék színre, mely már többször bizonyított éjszaka. Kettő üreset dobtam vele... aztán a harmadik behúzás második méterén elnehezült a bot..., majd egy hatalmasat húzott valami két métert szaladva a fékről. Bevágni csak ebben a pillanatban volt időm, mert a meglepetéstől nyelni sem tudtam. A fék azonnal zümmögni kezdett és folyamatosan szaladt le a zsinór időnkénti nagyobb rántások kíséretében. Belém nyilallt a felismerés, ez harcsa! Agyam lázasan tesztelte a felszerelést 10/40g-os bot, 15-ös fonott Ultra Cable, alig 6 kilós szakítószilárdsággal, trehányul csomózva még 5 sincs! A montázs legerősebb láncszeme a 3000-es kis Shimano, melynek a harcifékjén hirtelen keményítenem kellett egy keveset, mert nem tudtam a halat irányítani. A lámpák fényénél a sekély vízben megláttam a fordulását... már több mint ötven méterre járt! Nincs mese! Ezzel a könnyű pergető szerelékkel is meg kell állítanom. A fék ravaszát elfordítottam. A bot karikába hajlott, de megfordította a harcsát, aki lefelé rohanva próbált menekülni. A köveken bukdácsolva követtem, majd tíz méter zsinórt visszanyerve keményre fordítottam a tusát. Közelednie kellett és érezve a nagyobb erőt hevesen csapkodta farkával a zsinórt. Tudtam, ha jól akadt nem tudja kiütni a horgot. Márpedig a fejlámpa fényénél már jól látszott a szájszöglet vastag bőrében biztosan ülő felső drilling. Az alsó horog a kopolyú tájékában kapaszkodott! Megnyugodtam. Ez nem mehet el! Már csak azért sem, mert kezdeti erejéből nagyobbnak gondoltam, mint amekkora ténylegesen volt. Teljesen kifárasztottam és álkapcsánál fogva húztam a kövekre... 4 kiló lehetett.
Már horogszabadítás közben az járt a fejemben, hogy sietni kell, mert van itt még bőven belőlük Méreckedés, fotózás, visszagurítás. Órámra néztem, fél tizenegy. Az nem lehet! Az előbb még csak tíz volt! Hiába ilyenkor rohan az idő igazán! Végre újra dobhattam! Lássuk csak, kell-e még halacska valamelyiknek? Üresen húztam ki az SSR-t... a második is ugyanoda szállt... szinte a beérkezéskor rabolt rá az újabb harcsa. A műgát most nem adott túl nagy világosságot, de így is láttam, amint a befeszülő lasszó hatására felfröccsent a felszín! Nem túl nagy, de a húzása magabiztos. De most már én is az voltam. Bíztam a klassz kis szerelékben, ami az imént vizsgázott jelesre. Keményen irányítottam a halat. A vékony kis bot delejül állta az újabb ravasz zsinórcsapkodást. Még egy perc és állkapcsai tűpárnáját a hüvelykujjamon érezhettem. Szinte ikertestvére az előzőnek. Talán egy kicsit szürkébb árnyalatú és a mérésnél kiderült, hogy 6 centivel rövidebb is. Olyan biztosan akadt, hogy a szabadítás egész kis műtétet tett ki. Abban is hasonlítottak a párjával, hogy ő is visszanyerte szabadságát.
A nagy izgalmak után fújtam egy keveset. Még mielőtt megéreztem volna a fáradtságot, újra kezdtem a pergetést. 30-40 üres tekerés után lecseréltem a harcsás favoritot egy nagyobb, még feltűnőbb, SFC színűre. A víz tovább emelkedett és vele együtt az én kedvem és megelégedettségem is. Most már egészen biztosra vettem, hogy a halak a gyenge áradásra úsztak fel táplálkozni. De nem volt túl sok időm ezen merengeni, mert egy kemény rántás követelte a botot a kezemből. Nem adom, te! Ez a kedvencem! Az izmos ütést ezúttal nem követte vehemens húzás és az ezüstös testű keszeglovag a harcsákhoz képest nem volt komoly ellenfél. Lehet, hogy ez a szín hozta meg az ő étvágyukat is. Óvatosan fogtam meg a méretes balint, mert nem tűri sem a kezet, sem a szárazföldet. Éktelen ficánkolásba kezdett volna, de masszívan tartottam. A fotóhoz már szépen pózolt.
Sajnos gyorsan múlt az éjszaka. Fél egy körül újabb kemény kapásom akadt egy fehér, 7 centis Rapala Magnum CG-re, de elszalasztottam. A siker és a pezsdülő víz tartotta bennem a lelket egész éjjel. 2 óra után a nap legkeményebb húzásában volt részem. Elemi erővel vágott rá egy ragadozó a CDJ-9-SFC Rapalára, melyet a fenékről emelgetve vezettem. Sajnos ez is elment. Nem tudom mi lehetett. A zsinóron nem találtam nyálas nyomokat, lehet, hogy egy szebb balin éjszakázott tovább a terített asztalnál.
Három után adtam fel a harcot. Jóleső elégedettség áradt szét bennem. De mielőtt önelégülten elbíztam volna magam és szundítani mentem volna autóm kényelmetlen ülésére, egy pillantást vetettem a vízszintjelző kövecskémre. A folyó 5 óra alatt jó tizenöt centit áradt, de mostanra visszatért az eredeti, esti vízálláshoz. A kis áradás pont éjszaka érkezett az intenzív táplálkozási időben. És én pont itt voltam! Ilyen szerencsém nem tudom mikor lesz legközelebb. De bizony, keresni fogom az alkalmat!
