A kezdetek. Mindenkiből másképp válik horgász. Van, aki eleve így születik, de a többség az egyedfejlődés egy bizonyos szintjén jut el arra az elhatározásra, hogy pecázásra adja a fejét. Ezt az elhatározást kiválthatja egy barát, rokon, ismerős első horgászatra invitálása, vagy ha valaki szerencsés, akkor már a családban is akad egy pecás, aki elvégzi a beoltás műveletét. Az első, botladozó lépésekre már nem nagyon emlékszünk, az évek során úgy érezzük, „profikká” váltunk, és eljött az ideje, hogy már mi oltsunk be másokat a horgászat szeretetével.
Az, hogy valaki eleve horgásznak születik, talán kicsit nagyképűen hangzó kijelentés. Ha jobban belegondolunk azonban, ez az igazság. Mindenki a génjeiben hordozza a „vadászszenvedélyt”, csak van, akinél ez rejtve marad egy ideig, és van, akinél felszínre tör. (Legrosszabb esetben nem történik semmi.)
Az én esetemben ez igen korán megtörtént. Pontos évszámmal nem szolgálhatok, de a családi krónikák szerint édesapám már totyogó koromban magával vitt a horgászataira, részint azért, mert így a rám való felügyeletet összeköthette kedvenc hobbijával. A faluban kevés horgász volt, de rengeteg a jobbnál jobb horgászhely. Abádszalók akkor még egy kis poros Tisza-parti falu volt, idegenforgalom nélkül. A víztározó is akkoriban született, még csak körvonalazódni látszott a mára jól ismert hatalmas nyílt vízfelület. Holtágak, kisebb-nagyobb vízfolyások, csatornák sokasága és maga az élő folyó határozta meg a horgászatok helyszínét. A környezet adott volt ahhoz, hogy egy magamfajta „jó” gyerek emlékezetes gyermekkort tudhasson maga mögött. A történet azonban most csak a horgászatról szól. Mint említettem, nálam édesapám volt az, aki menthetetlenül megfertőzött a horgászat szeretetével.
Falusi tanítóként érkezett, és a bőröndök között, a szaxofon tok mellett már akkor ott lapult a botzsák. Igazi horgászparadicsomra talált. Ma már meseszerű halbőség volt akkoriban ott jellemző. Édesapám kedvencei a süllők és az igazi sodrófa pontyok voltak. Édesanyám nem győzte különféle receptek alapján elkészíteni a zsákmányt. A hűtőláda fogalma akkoriban ismeretlen volt, és nem is gondolt senki arra, hogy nagyobb mennyiségű halat kellene tárolnia otthon. Ha valakinek halvacsorára támadt gusztusa, egyszerűen kiment, és fogott magának. Apu is csak annyi halat hozott haza, amit egy finom vacsora vagy ebéd keretében megevett a család. Klasszikus üvegbotok, ragasztott bambuszbotok és régi peremfutó orsók voltak apu féltett kincsei. Az akkoriban is márkásnak számító Shakespeare és Ryobi orsóit egy Svédországban élő zenész barátja hozta, mikor szüleihez hazalátogatott.
Természetesen szekrényre való aprócikk, mütyür, épelméjű ember számára felesleges kacat alkotta még apu horgász kelléktárát. Amikor csak tehette - ha édesanyám nem zsörtölődött a sok peca miatt - a vizek partját járta. Ahogy cseperedtem és már önálló helyváltoztatásra is képessé váltam, velem is számolni kellett. Apukám horgászdoboza sohasem volt tőlem biztonságban. A sok csillogó villantó, a színes műlegyek, balinólmok, úszók és a töméntelen, szétszórható apró mütyürök hamar hatalmukba kerítettek. A kedvencem egy horgos doboz volt. Pályafutását még anyukám kencefice-tartójaként kezdte.
Gondolom, mikor apu ezt választotta ajándékként, inkább lehetséges „utófelhasználása” motiválta, mintsem a tégely tartalmának jótékony hatása anyukám bőrére. Kemény porcelánból készült, aprócska fekete tégely volt, rajta aranyszínű felirat. Remekül lehetett gurigatni a szoba padlóján. Ha sikerült a fedelet is lecsavarnom, hónapok múltán is érhette váratlan meglepetés a szobában mezítláb járkálókat. Később, ahogy már elértem azt a kort, hogy képes voltam A-ból B-ig két lábon is eljutni, édesapám kénytelen volt a kerékpárja vázára egy gyermekülést szerkeszteni, és magával vinni az addig magányos portyáira. Kezdetben csak a part szélén voltam veszélyes a békákra és a gátoldal pitypangjaira, de egyre jobban vágytam már egy saját pecabotra. Az első horgászpálcám egy sima fűzfavessző volt, amelyre apu egy zsebpecát erősített. A szélvízre is kiterjesztettem „rémuralmam”. Apró keszegek váltak áldozattá. A közös horgászatokon eddig az idő nagy részét apu azzal töltötte, hogy engem tartott szemmel, de végre hasznomat vehette. A csalihalak beszerzése nem volt gond többé. Túlzás lenne azt állítani, hogy képes voltam több órát egy helyben ülni, de apu egy 5 órás horgászatból legalább 1 órát tudott nyugodtan a botoknak szentelni. Így utólag nem irigylem az öregem. Szerencsére édesapám hihetetlen türelmes, nyugodt ember. Mint mindenben, a horgászatban is betartatott velem bizonyos fokozatosságot. Addig például nem kaptam „komoly” felszerelést, amíg meg nem tanultam az alapokat. A horogkötéssel kezdődött…
Először egy fakanál nyelén mutatta meg a horogkötés menetét. Vastag madzagot használt, és addig magyarázott, tanított, míg egyedül meg nem tudtam béklyózni anyukám konyhai keverő kanalát. Ezt követően nagyobb méretű süllőző horgokat és vastagabb méretű damilokat kaptam a gyakorláshoz. Szép lassan jutottam el az apró keszegező horgokig. A horogkötést a szerelékek készítése követte, hogy eközben a különböző végfüleket, csomókat is elsajátítsam. Alapos kiképzést követően kaptam meg első orsós horgászbotomat. Emlékszem, egy Shakespeare gyerek szettet kaptam. Rövid kis üvegbot, aprócska orsó, hozzá egy tasak horog, úszó, ólmok. Madarat lehetett volna velem fogatni. Alig vártam az első igazi bevetést. Édesapám azonban úgy gondolta, előbb az udvaron tanuljam meg a dobás technikáját. Természetesen én másként vélekedtem. Mit kell ezen tanulni? Látom én, hogy csinálják a felnőttek. Fogják a botot, hátra lendítik, majd hirtelen előre. Apukám csak mosolygott, de az első dobás kivitelezését rám bízta. Nosza, irány az udvar! Bot hátra lendül, majd előre. A damil durranva szakadt, és az ólom meg sem állt a háztetőig. Értetetlenül álltam a dolog előtt, hiszen mindent a felnőttek mintájára cselekedtem. Makacs gyerek lévén újabb dobás következett, az előzőhöz hasonló eredménnyel. Apu nem várta meg, hogy kidobjam valamelyik ablakot, megmutatta a titok nyitját. Az orsóról csak akkor tud lefutni a zsinór, ha a felkapó kart felhajtják! Türelmesen megmutatta a dobás mozdulat sorát, majd fedezékbe vonult. Később rávezetett, hogy nem nagyot, hanem pontosat kell dobni. Az udvaron a homokozó keretébe célozgattam.
Minden készen állt ahhoz, hogy igazolt horgász lehessek. Képekről felismertem a halakat, tudtam egyszerű szereléket készíteni.
Egy tavaszi napon kézen fogott, és elvitt az egyesület akkori elnökéhez, ahol sikeres horgászvizsgát tehettem. Kezemben a gyerekjeggyel alig vártam, hogy most már komolyan halat foghassak. A fűzfavesszős keszegecskék után igazi „nagyhalról” álmodoztam. Ha emlékezetem nem csal, az első „igazi” pecára a tározón került sor. Akkoriban kotorták a medret, és a kotrás során kisebb-nagyobb szigetek képződtek. Egy ilyen, régebben született szigetre gyalogoltunk be. Pontosabban én apu nyakában utaztam, hiszen a szigetre a vízen keresztül vezetett az út, és ami apunak csak térdig ért, az nekem derékig. A szigetről a nyílt víz felé dobálva szebbnél szebb törpeharcsákat fogtunk. Ma már csak nosztalgiával emlékezünk ezekre a valóban sörösüveg méretű törpékre, amelyekből anyukám isteni pörköltet tudott készíteni. A törpe legkedvesebb csemegéje a harmatgiliszta volt, amit jó horgászhoz illően szintén apuval kettesben szedtünk. Tavasszal, ahogy felmelegedett a föld és megérkeztek a májusi esők, a harmatgiliszták esténként furcsa fényekre lehettek figyelmesek. Apuval a langyos esők után éjszaka indultunk beszerző körútra. Kezünkben egy-egy zseblámpával cserkésztük be a fűben kényelmesen nyújtózkodó gilinyókat. Apu megfigyelte, hogy a fehér fénnyel ellentétben a vörös fényre nem ijednek el oly hirtelen, ezért a zseblámpák elé egy mikuláspapírból készített „színes üveget”.
A vörös fénnyel észrevétlenül tudtuk megközelíteni a zöld füvön kaszinózó gilisztákat. Ha elég fürgék voltunk és a giliszták is elég lassúak, rövid huzakodás után az óvatlan gyűrűsférgek hamar a dobozban találhatták magukat. Két-három este alatt megszedtük az egész szezonra elegendő mennyiséget, amit édesapám egy hordóban tárolt. A hordó amolyan gilisztaszálló volt. Kényelmesen berendezve nedves újságpapírral, ellátva a megfelelő mennyiségű krumplihéjjal és kávézaccal. A csontit is magunk „gyártottuk”, anyukám legnagyobb örömére. Ahogy nőttem, megtanultam úszni is, ahogy az minden valamirevaló, Tisza mellett felnőtt gyerekhez illett. Ez a tudás kiterjesztette a portyákat, mert ettől kezdve apu a csónakos horgászataira is magával vitt. Szebbnél szebb süllők, csukák, igazi vadpontyok tették emlékezetessé ezeket a pecákat. Természetesen ezeket soha sem én fogtam, mert engem a tökleveles széléről szaporán szedegethető bodorkák és piszék serege jobban érdekelt. A nemes halat kiülni nem az én világom volt. (Ma sem az.)
A halfogás mellett számos más csodát is láthattam. Nádrengeteggel körülölelt öbölben látott májusi pontyívás, fészkéről felriasztott hatalmas harcsa kígyózó mozgása, vagy a gyékény tetején billegő poszáta trillázása jut eszembe, ha ezekre a pecákra gondolok. Rengeteg vidám kaland, kacagtató esemény megesett a horgászatok alatt. Édesapámmal ma is jókat derülünk Tamás bácsival (akkori szomszédunk és nagy halfarkas) megtörtént kényszerű fürdőzés történetén. Tamás bácsi velünk szemben lakott, és a kultúrház igazgatói tisztét töltötte be. Ő sem maradhatott ki a horgászok népes táborából, apuval együtt sokat járták a környező vizeket. Egy alkalommal az abádi öbölbe mentünk ki csónakkal, egy jóleső süllőzés reményében.
Apu egy tökleveles közelében karózott le. A csalihalfogás az én feladatom volt, aminek nyomban neki is láttam. Volt egy kis fűzfa pecám, ami remek „sneciző” botnak bizonyult. Egy csalihalas kannába gyűjtöttem a halakat. Mikor megtelt, Tamás bácsi úgy döntött, jobb lesz, ha a csónak mellett egy madzagon leengedi a vödröt a vízbe. A kényes snecik így talán tovább bírják. Mivel egy tökleveleshez közel parkoltunk, a víz nem volt túl mély a csónak tökleveles felé eső oldalán. Azt azonban nem tudta, hogy a nyílt víz felé eső oldalon egy kubikgödör szélén állt a csónak. Apu nem véletlen karózott a mély és sekély víz határára. Tamás bá’ fogta a csalihalas vödröt, és egy emelintéssel, csak úgy, lendületből átemelte a csónak peremén, majd a vízbe engedte. Mivel nem az történt, amire számított, nevezetesen a vödör nem akkor ért a meder aljához, mikor ő azt gondolta, ugyanazzal a lendülettel bukott át ő is a csónak peremén, hogy hangos csobbanással merüljön a vödör után. Kis híján felborult a csónak. Pár pillanat múlva, mint egy rozmár bukkant fel a csónak mellett, majd prüszkölve mászott vissza. Azt a kacagást, ami ekkor kitört, még ma is visszhangozza a berek.
A kis fűzfa pecát egy szép napon felváltotta a kor egyik terméke. Mondhatni a szocialista horgászipar remeke, egy orosz spiccbot várt rám egy születésnapi torta mellett. A bot csupán 4 méteres volt, mégis jobban örültem neki, mint ma egy 9-es spiccbotnak. A csatornák réme lettem. A közeli szivárgóra jártam, ahol ezt a botot már nem rejtettem a nádas rejtekébe, mint korábbi zsebpecáimat. A hínárfoltokkal tarkított aprócska víz szép halakat is rejtett. Egy napon apuval ugrottunk ki csalihalat fogni, és az apróságok mellé apu két gyönyörű nyurgát is kikormányozott. Éjszakára is kint maradtunk, és ekkor fogtam életem első éjszakai halát. A nádfal mellől elinduló, lámpafényben bukdácsoló úszó, majd a hangos locsogással kifárasztott kiló feletti kárász megszerettette velem az éjszakai peca sejtelmességét.
A víz partjára nem csak horgászni jártam. A focizás, lepkevadászat, sárpálcázás is itt zajlott, de volt, hogy csak kikerekeztem, hátha látok idegen pecásokat. Az ismeretlenek többnyire versenyzők voltak, elsősorban Szolnokról. Néhányan közülük nem vették tolakodásnak a hozzám hasonló srácok kérdezősködését, és a jó tanácsok mellé mindig került ajándékba adott apró horog, versenyúszó, damil. (Ezeket falusi boltban nem lehetett beszerezni.) Egyre jobban érdekelt a versenyzés, a finomszerelékes horgászat. Édesapám is látta érdeklődésemet, így beszerezte az akkori finomszerelékes bibliát, a Keszeghorgászat, versenyhorgászat című könyvet. (Ma is alapműnek tartom, a versenyzéssel kacérkodóknak csak ajánlani tudom.) A könyv mellett lelkesen szakkört szervezett az iskolában, ahol 10 hasonszőrű barátommal barkácsolhattunk, horgászfilmet nézhettünk, tanulhattunk a nagy öregektől. Nem volt kérdés, hogy indulnunk kellett a megyei horgászbajnokságon. Apu keverte, darálta az etetőanyagot, nevelte a csontikat. A versenyen persze csak lestük a menők felszerelését, és többnyire alaposan elvertek bennünket, de sok hasznos dolgot megtanulhattunk.
Többek között megtanultuk az alázatot a versenyzés iránt, és az ellenfelek tiszteletét. (Később mi is beszereztük az akkoriban „csúcsnak” számító 7 méteres Silstar spiccbotokat, de addigra a konkurencia már 8-9 méteres import botokkal nyúlt túl rajtunk.)
Idővel gyarapodott horgász kelléktáram. Apu mindig nekem adta a lecserélt botjait, orsóit, de ha az ő cuccaival mentem horgászni, csak akkor zsörtölődött, ha azt koszosan hoztam haza. (Ma is nagyon precíz, minden orsója külön vászon tokban, tisztán várja a bevetést. A felszereléseket minden peca után eltörölgeti, tisztán pakolja el. Nem véletlenül néznek ki a régi cuccai is úgy, mintha újak lennének.)
Idővel, ahogy egyre cseperedtem, mind többször indultam magányos bevetésekre. Apukám lassan elmaradozott, vagy míg én keszegeztem, ő valahol a süllőket kutatta. Kamaszodván én is lázadtam minden ellen, a pecabotok is szegre kerültek egy időre. Azért idővel lecsillapodik mindenki, és újra előtérbe kerülnek az addigi fontos dolgok.
Összeáll újra a felszerelés, ismét fontos lesz a madárdal, a víz csobogása, a szellő cirógatása az arcunkon. Ismét együtt horgászunk az öreggel, bár mivel távolra vetett a sors szülőfalumtól, erre egyre kevesebb alkalom adódik. Édesapám sem jár már annyit a vizek partjára, mint régen. „Nem a régi már a Tisza!”, mondogatja. Ma már nyugdíjas, mégsem a víz partján tölti szabadidejét. Valóban megváltozott minden. A tározó végnapjait éli, akik régóta élnek a partján, minden ellentétes magyarázkodás mellett tudják ezt. Nem kell tudós elmének lenni ahhoz, hogy lássuk a változást. Az egykori halbőség rég a múlté, de lassan már helyet sem találni a parton, csónakot is csak súlyos pénzekért tudunk kikötni valamelyik magánkikötőben. Én is egyre ritkábban ülök ki horgászni a régi helyekre. Ami megmaradt a régi időkből, az édesapám kedves, türelmes magyarázata, büszkeséggel csillogó tekintete. Nagyon sokat köszönhetek neki, és egy kis köszönet mindezekért ez a kis írás. Remélem, hogy a már útban lévő unokájának is át fogja adni azt, amivel engem is a természet szeretetére, tiszteletére nevelt. Az unokáról gondoskodtam, és tudom, hogy ugyanazzal a szeretettel fogja őt is terelgetni, amivel egykor engem.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók (a képek csupán illusztrációk): www.szalok.hu, Bajzáth József, Polyák Csaba
