Így, télvíz idején ritkán foghatom a bot végét. A hideget nem szeretem, pedig az a tél velejárója. Vannak, akik ilyenkor sem pihennek, és képesek lyukat vágni a víz dermedt testébe, csakhogy a halak közelébe férkőzhessenek. Jó móka ez, de én - egyszer már beszakadtam a Tiszába - kicsit félem a jég borította vizet. Mit lehet ilyenkor tenni? Felidézhetjük az elmúlt év eseményeit, régi idők szép kalandjait, rendezgethetjük felszerelésünket, papíron is rögzített emlékképeinket. A fotókat nézegetve sokszor bevillannak régi, vidám emlékek. Egy ilyet szeretnék most megosztani veletek. A szereplők nagyon is valóságosak, és úgy gondolom, a történet némi tanulsággal is szolgál.
Azon a reggelen is korán indultam, hiszen tudtam, hogy ha helyet akarok magamnak, időben kell érkeznem. A csatorna volt úti célom, ahol egy kellemes keszegezéssel terveztem múlatni a nyarat. A naptár nyár közepét mutatott, így sokan töltötték a jól megérdemelt szabadságukat a vizek partján. A legjobb hely ilyenkor a zsiliphez közeli kifolyó, ahol az oxigéndús vízben szívesen tartózkodik a süllő és a ponty is. Hiába volt azonban a korai kelés, az előző nap kiszemelt helyet már elfoglalta egy ismeretlen. Ahogy megérkeztem, illendően köszöntem, mert egyrészt így neveltek, másrészt megpróbáltam elindítani egy hajnali diskurzust. Köszönésem azonban süket fülekre talált, sőt emberünk kicsit morózusan méregetett. Talán attól félt, hogy a már lefoglalt helyre pályázom? Ez szóba sem jöhetett. Én is jobban szeretem a tisztes távolságot, de egyébként sem sok esélyem lett volna letelepedni, hiszen szomszédom a rendelkezésre álló 3 négyzetméteres helyen körülbelül tíz négyzetméterre is elegendő felszerelést pakolt szét. Botból kettő már bevetve, a harmadik szerelés alatt. Ha már nem is köszönnek, én sem erőltetem a dolgot. A legközelebbi szabad placc 20 méterre volt, így ide telepedtem. Gyorsan beélesítettem a cuccost, és míg a bedobott gombócok halcsalogató hatásának eredményére vártam, a szomszédomat kezdtem figyelni. Nála peregtek az események. A harmadik bot is vízbe került. „Három a magyar igazság, negyedik a ráadás” - gondolhatta, mert lázasan kötözte a negyedik végszereléket is. Hiába meresztgettem a szemem, nem láttam vele senkit. Egy, kettő, három, négy(!) bot egy pecásra. Ha úgy nézzük, én kettő bot helyett csak eggyel horgászom, így a közelben az egységnyi területre eső bot/fő arány kicsit helyre billent. Azt is megállapítottam, hogy igazi húshorgásszal hozott össze a jó szerencsém. Kemény felszerelés, még keményebb horgász, elszántság. „Itt ma halat kell fogni minden áron!” - szemlélet. Na, jól fogok szórakozni.
Emberünk egy percig sem tétlenkedett. Folyamatosan variált, mondhatni, kereste a halakat, csak nem találta őket. Ez abban nyilvánult meg, hogy 5 percenként kitekerte a szereléket, és újból bedobta. Szemmel láthatóan egy magához hasonlatos ragadozóra fájt a foga. A sok dobálástól kimerült csalihalak sokszor egész más irányba repültek, mint az ólom. Gond egy szál se, lehet csalizni, újra dobni. Szép rituálé -gondoltam - bár kissé fárasztó. Újabb eseményként az erős sodrás egészen elém sodorta a szerelékét, de jobb a békesség, nem szóltam. Úgyis hamarosan kitekeri. A legyezőszerű boterdőből induló zsinórok megszűrték a teljes csatornát. Az egyik szereléket mindenáron a zsilipkapu közelébe próbálta dobni, de nem gondolt arra, hogy ha ez sikerül is, a rohanó víz pillanatok alatt tovasodorja. Nem számít! Újabb apropó, hogy lehessen dobálni.
Míg emberem ilyen szépen elfoglalta magát, én is nekiláttam a horgászatnak. Csak nem maradok le! - gondoltam, és a könnyű kis spiccbottal szedegetni kezdtem a keszegeket. Egészen belefeledkeztem a játékba. A szomszéd felől néha durranós szakítások hangját hozta a szél. Kezdetben azt hittem, elemi erejű halakat akasztott, amik képesek voltak eltépni a közel 50-es madzagot, de megfigyeltem, hogy csak a visszacsapódó felkapókar volt a tettes. A hirtelen blokkolásnak a bivalyölő damil sem tudott ellenállni, és a szerelék ilyenkor üstökösként szelte a levegőt. Az égi csodát vaskos káromkodások, majd újabb szerelések követték - úgy szép az élet, ha zajlik!
A lesipuskás (mert a sok durranós beszakadás miatt magamban így neveztem el) kitartása azonban nem ismert határokat. A fenekezés mellett kezdetben pergetett - vagyis villantóval csapkodta a vizet -, majd mikor ez sikertelennek bizonyult, elérkezettnek látta az időt, a csodafegyver bevetésére. Rémületes bűzt hozott felőle a szél. Egy ampulla csoda-csalival dörzsölgette a szerencsétlen kishalat. Vegyi fegyver a vízparton? Mi jöhet még? Az orrfacsaró parfümbe burkolt szerencsétlen egy komoly drillingre került, ami egy „mesterien” összeállított úszós-csukázó szerelék megkoronázása volt. Az úszót - szerencsére - az alig áramló részre dobta, így legalább ezzel nem riogatta a halaimat. Miután kicsodálkoztam magam, és legyűrtem hányingerem, újra saját dolgom után néztem. Sajnos a termetesebb keszegek most elkerültek, az apróságokat meg a lehető legcsendesebben eresztettem vissza, nehogy a szomszéd elkunyizza céldobó tudományának fejlesztéséhez.
Egy jó óra is eltelt, mikor a szemközti partra megérkezett egy falubeli kis cigánykölyök. Viharvert üvegbot, ezeréves orsó. Egyszerű, kopottas felszerelés. Semmi flinc-flanc, de a célnak megfelelt. Legalább bedobni tudott vele, mert az első nekirugaszkodásra kis híján levitte a fejem a mellette elhúzó nehezék.
- Bocsánat, bácsi! - jött a túlpartról.
- Semmi baj, megszoktam! - válaszoltam, és rezignáltan követtem tekintetemmel a parton a víz felé bukdácsoló anyacsavart, ami egy böszme esőgilisztával ékesített kampót vonszolt maga után.
A második próbálkozással már sikerült pont az etetésemre dobnia. Végül is ide már beetettem. Ez a költségkímélő horgászat titka. Szólni nem szóltam, csak ráetetéskor kicsit közelebb dobtam be az újabb gombócokat, nehogy összeakadjunk. A kötélhúzásból valószínűleg ő került volna ki győztesen. Két tűz közé kerültem. Mellettem egy sorozatlövő, szemben egy távolsági bombázó. Már épp visszavonulót akartam fújni, mikor hirtelen a szomszéd úszója bukkant fel előttem. Szemmel láthatóan valaki megéhezett a dögletesen büdös kishalra. Átszóltam, hogy tenni kellene valamit, mert így nem tudok horgászni. Emberem meggyőződött arról, hogy valóban az ő úszója tűnt el, s mikor efelől semmi kétsége sem lehetett, besomott egy embereset. A víz alatti rabló ettől egy pillanatra sokkot kaphatott, mert se ide-se oda. Az elemi erejű, pumpálásnak álcázott haltépés azonban kihozta a béketűrésből. Hirtelen szétrobbant a víztükör, és egy gyönyörű csuka mutatott be légi akrobatikát. Apait-anyait beleadva próbált megszabadulni.
- Jajj, jöjjön má, oszt segíccsen! - invitált kedvesen a szomszéd, akiről patakokban ömlött a veríték. Nyögött a bot, nyögött a horgász. Hangosan fújtatva vette fel a küzdelmet a vizek tigrisével. Ha már ilyen szépen kérnek, illik segítenem, így fogtam a szákot, és óvatosan közelebb settenkedtem. Fél szememmel a megerőltetett zsinórt figyeltem, mert félő volt, hogy ha szakad a damil, a kivágódó szerelék okán ezután valóban csak fél szemmel figyelhetek. Szomszédom ellentmondást nem tűrve cibálta egyre közelebb a halat, míg az végül feladva a kilátástalan harcot, megadóan csúszott a merítőbe.
- Gratulálok! Megvan vagy 6 kiló! - próbáltam kedvesen újból szóba elegyedni.
- Van ez nyóc is! - torkolt le a profizmusát igazolni látó szomszéd.
A biztonság kedvéért elszaladtam a mérlegért, és hitelesítettük a fogást. A mérleg nyelve úgy gondolta, hogy a csuka 6,3 kilogramm.
- Na, ez már majdnem nyolc! - mondtam, nehogy kedvét szegjem a boldog győztesnek.
Ő „illendően” elfelejtette megköszönni a segítséget, és rólam tudomást sem véve táskájában kezdett kutatni.
A túlpartról a kis cigánykölyök érdeklődve nyújtogatta a nyakát. Látta a szép fogást, és mint ilyenkor szokás, feltette a költői kérdést.
- Mivel fogta, bácsi?
- Na, majd pont neked fogom elárulni! - hangzott a „kedves” válasz, amiben benne volt az egész világgal szembeni felsőbbrendűség.
A horgász arcán olyan felismerés látszott, mint mikor egy alkimista azt hiszi, rátalált az aranykészítés titkára. Ő már tudni véli a siker titkát, és ezt akár a sírba is viszi! Senkinek egy szót se!
Ezzel a kis epizóddal végképp belopta magát a szívembe. Mivel van egymondásom, miszerint a „jó” mindig elnyeri méltó büntetését, vártam, mit hoz a sors.
Kedves szomszédom hosszas keresgélést követően egy szájbilincset húzott elő, és erre kantározta a zsákmányt. A bilincs jó 3 méteres kötélben folytatódott. Hogy mindenki jól lássa, a felkantározott halat először látványosan megemelgette, majd meghimbálva lendületbe hozta.
Egy-két-há’… zsupsz! A csuka gyönyörű ívben csobbant a vízbe, jó 10 méterre a parttól. De hogy a csudába eshetett a parttól 10 méterre a 3 méteres pányvával kikötött csuka? Gyorsan sikerült megoldanom a talányt: emberem elfelejtette rögzíteni a kötél végét. Erre ő is rádöbbent. Feje hirtelen több színben kezdett játszani, és érthetetlen hörgés tört elő szájából. A dicsőségben szerzett hal most megcsúfolta.
Na, ez az igazi C&R! Meg is kérdeztem, hogy ha úgyis vissza akarta dobni, minek tett rá szájbilincset? Kérdésem azonban egy sötét pillantáson kívül nem csalt elő feleletet.
Az élet azonban nem állhat meg, főleg, ha horgászunk! A szemközti kis purdé hirtelen a botjához ugrott, és bevágott. A bot karikába, az orsó fájdalmasan nyögött. Szemmel láthatólag komolyabb halba akadt. Hiába, beérett az etetésem. Kíváncsian szemléltem, vajon sikerül-e partra tessékelni a gilisztatolvajt. A láthatatlan ellenfél vehemensen küzdött, bár korántsem csapott akkora csinnadrattát, mint azt a bot görbüléséből várni lehetett. A harc egy darabig kiegyenlített volt, de mint egy igényes színdarabban, hirtelen „drámai” fordulatot vett. Felbukkant a kölyök horga. De hol van a hal róla? Ha jól látom, csak egy darab kötelet fáraszt. A kötél végén azonban valaki nagyon szabadulni akart. Újabb, megoldásra váró talány.
Szomszédomra sandítottam, aki szintén figyelte az eseményeket. Beléhasított a felismerés: a kis cigánykölök horga beleakadt az ő felkantározott csukájába. Arca hamuszínre váltott, és némán tátogott. Bennem pedig hirtelen elkezdett valami feltolulni, de a kitörés még váratott magára.
Vártam a végkifejletet. A másodszor megfogott hal legyőzője szépen partra tessékelte az egyébként már kétszeresen fáradt csukát, és levette a szájbilincsről. Egy masszív krumpliszsákba tette, és a biztonság kedvéért még fejbe is kólintotta. Mit lehet tudni egy ilyen szabadulóművésznél? Az üres szájbilincset feltekerte, és elindult vele a zsilipen keresztül a pórul járt sporihoz. Emberem úgy követte végig szemével a közelgő sihedert, mint iraki radar az amerikai vadászgépet.
A kis cigánykölyök komótosan odaballagott hozzá, és letette a szájbilincset a romjaiban heverő horgász elé, és így szólt:
- Gilisztával csaliztam.
Ezt már nem bírtam tovább, és kitört belőlem az elfojtott nevetés. Szomszédom egyetlen szó nélkül összepakolt, és „illendően” el nem köszönve távozott. Nem hagyott mást hátra, csak egy szájbilincset 3 méter kötéllel a végén, és egy még ma is mosolyra fakasztó emléket.
És hogy valójában ki nevetett a végén? Ezt mindenki döntse el maga.
Polyák Csaba (csabio)
