Nem vagyok jó fotós. Megyünk együtt horgászni a fotómasinával, kattintgatok szorgalmasan, a képek mégsem az enyémek. Azok csak úgy lesznek, a maguk megfejthetetlen módján. A jó fotós képei mesélnek, az én képeim helyett viszont nekem kell beszélnem. Ezzel a csokorral kívánok hát mindenkinek boldog, szerencsés, szeretetteljes 2013-as esztendőt! Vagy csak egy normálisat, az is ránk férne már…
Komolyan nem is tudom, melyikkel kezdjem! Talán ezzel:
Ott álltam a fűzfői kikötőben és szorgalmasan emelgettem az egymás mellett sorakozó vitorlások között egy apró, sárga gumihalat, amiben egy mindössze 2 grammos tviszterfej képviselte a gravitációt. Egy rövidke tűspicces bot, 1000-es peremfutó orsó, talán 18-as monofil. De mindegy volt, mert már egyáltalán nem hittem benne. Mozdulataim gépiesek voltak, jobban figyeltem a pár méterre tőlem veszekedő család (anyuka, apuka és egy 12 éves forma gyerek) felém szálló hangjaira. Lényegében befejeztem a horgászatot, ha a kívülálló ezt nem is látta. És ekkor jött Ő. Nagybetűvel. Egy bő tenyeres vörösszárnyú, aki olyan durván verte le a gumihalat, hogy ijedtemben kis híján elejtettem a botot. Nagyon megörültem ennek a halnak, nagy becsben tartom őt emlékeim között.
Ha már UL peca és kikötő, akkor ezt is megmutatom. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbbeknek nem túl izgalmas, nekem viszont annyira beszédes, hogy majd megszólal. Az egyik cimbora emelgette az apró tvisztert a kikötő egyik műtárgya mellett, fogott is néhány kisebb sügért. Én közben kattintgattam. Hogy a róla készült tucatnyi képből miért ez fogott meg, ne kérdezzétek! Tök jó, nem?
Ígérem, visszatérünk még a Balatonhoz, de most ugorjunk egyet térben és időben. Pár héttel és pár kilométerrel odébb. Szigetszentmártonban vagyunk, a csónakomban ülünk, a Ráckevei Duna-ág csobog a fenekünk alatt. Sokféle műcsalit viszek ilyenkor magammal és két vagy három pergető botot. Amíg az egyikkel keresgélek, a többi a deszkákon pihen. Balin, csuka, süllő, néhanap harcsa, mikor mi eszik éppen. És mit?! Nem tudni előre. A drop shot módszert is próbálgatom, egyszer-egyszer akad rá valami. A gumit meg majd megtanulom rendesen megtűzni, ígérem! Azt hiszem, hogy a színek jók itt. Már a pecán kívül…
A következő fotó egy Budapesthez viszonylag közeli horgásztavon készült. Én nem kedvelem, nem is horgászom ott, de mivel sok versenyt rendeznek arrafelé, az ismerősöket, barátokat csak meglátogatom. Tavasz volt még, csípősebb idő, de a halak azért huzigálták rendesen a feederek finomabbik végét.
Aztán ha huzigálják a feederbot finomabbik végét, előbb-utóbb csak megakad valami. Nem tudom, ki hogy van vele, de a végjáték partközeli akciói a legizgalmasabbak, egyúttal ezeket a legnehezebb fotózni. A „téma” mozog, soha nem tudni, hol bukkan majd megint a felszínre. Kevés a fény, máskor meg épp ellenkezőleg, alig néhány kép sikerül jól. Ezek sem az igaziak, de talán visszahoznak valamit a pillanatokból.
Az Interneten nézelődve nagyon sok „pózoljunk hallal” képet látunk, félelmetes változatosságban. Vannak köztük kifejezetten remek fotók, jó beállítások, kellően ravasz, nem tolakodó arányokkal. Ezt leginkább a pontyozó (hazánkban bojlis…) horgászok vitték szinte tökélyre, bár láttam már néhány pompás fotót rablóhalakkal is. Ez a ritkább.
A legtöbb ilyen fotót nevezhetjük átlagosnak, akárcsak az én képeimet, de rajtuk van a zsákmány és elejtője is. És hát annak, aki ott van a képen, ez a fontos. Ilyen együtt a hallal fotók nekem nem nagyon adatnak meg, pontosabban csak akkor, ha másokat fényképezek. Ha egyedül vagyok - és a legtöbb alkalom ilyen -, csak kézben, szákban, vízben tudom őket lekapni, de sokszor még azt is elfelejtem. Tudom, megvan annak a módja, hogy magunkat fotózzuk a hallal, de én mindig sajnáltam rá az időt meg a macerát. Lehet, hogy ez a jó kép titka egyébként? Az idő és a macera? Bizony lehet… Addig is, fotózok másokat:
Persze nem csak ponty akad. Itt alább egy dunai márna nézelődik kíváncsian a szákban. A dunai peca mindig nagyon izgalmas. Részint azért, mert bármikor bármi megtörténhet, soha nem tudod, hogy milyen és mekkora micsoda húzza a spiccet vagy víz alá az úszót. Ez egy olyan faktor, mely kifejezetten borzongatóvá teszi a nagy felületű vizeken való horgászatot. Egy nagy folyó, egy balatoni vagy épp Tisza-tavi peca minden pillanata magában hordozza annak lehetőségét, hogy ezúttal valami igazán naggyal/széppel/ritkával találkozol össze. És azért is izgalmas a dunai peca nekem, mert új. Igaz ugyan, hogy a horgászatot a Lágymányosi-öböl környékén kezdtem, de azóta oly sok idő telt el és oly messze kerültem ezektől a „gyökereimtől”, hogy nap mint nap újra kell tanulnom a folyót. És ez jó.
Az utolsó őszön sok időt töltöttem a Dunán. Leginkább feedereztem, az úsztatáshoz még nem éreztem kellően felkészültnek magam. Nem baj, eljön annak is hamarosan az ideje! Három horgászhelyet látogattam, kettőt a Budapest feletti részen, egyet pedig a dél-budai szakaszon. Soha nem volt két ugyanolyan horgászatom. Mindig másképp ettek a halak, más fajok tiszteltek meg (na, jó, a gébek adtak egyfajta állandóságot), másképp folyt a víz, más volt az idő. Csodálatos!
Adott a Duna sok-sok élményt, de adott ő ennél még többet is. Barátokat. Barátokat, akik segítenek tanácsaikkal, kijavítanak néhány hibát, vagy csak mesélnek. Mesélnek a vízről, horgászatról. Ha figyelsz, tanulsz. Ha tanulsz, a hallottakat hozzáteszed ahhoz, amit magad láttál, tapasztaltál, holnap talán már nem követed el ugyanazt a hibát, holnapután pedig már a fogásaidon is meglátszik majd, hogy odafigyeltél. Végül már nem is tudod, hogy az a sok dolog, amit tudsz, honnan származik. Az már a tiéd. A te felelősséged, hogy ezt a tudást megőrizd. És az is, hogy továbbadd. Mind a kettő fontos.
A barátokról akartam még mesélni, de előtte pihenjünk kicsit. Az első képről mondok pár szót, a többit adom, csak úgy… Szóval az utóbbi években kicsit elhanyagoltam régi szerelmemet, a nádi horgászatot. Arra azonban még így is mindig szántam némi időt, hogy felnézzem régi kedves horgászhelyeimet, elücsörögjek pár percet néhány jól ismert rész előtt. Nézem, hogy mozog-e valami, ha horgászik ott valaki, vajon fog-e. Ha igen, mivel horgászik, milyen a szereléke, mivel csalizik. Már ha az illető hajlandó beszélgetni velem (általában szokott menni a dolog). Nos, amikor a kép készült, éppen egy pár órás, teljesen eredménytelen pergető pecáról tartottam hazafelé. Nem mentem egyenesen a tanyának, elkanyarodtam a hókony csúcsa felé egy régi, bedőlt stégmonstrum melletti nádnyiladékhoz. Sok időt töltöttem el ezen a helyen az elmúlt években. Egy idősebb kolléga horgászott ott, s amikor odaértem, meg is akasztott valami komolyabb darabot. A küzdelem - sajnos - nem tartott sokáig, a hal hamar megtalálta a felszerelés gyenge pontját és köszönés nélkül távozott. A pecást nem dobta fel nagyon az eset, nem került tőle beszédes hangulatba, de a fotó megmaradt arról, amikor még élt a remény.
Itt azért álljunk meg egy pillanatra! Ezt a gémet Szigetszentmártonban sikerült lencsevégre kapnom. Mondhatjátok, hogy milyen szerény kép ez mondjuk Kis Csaba nemrég, az oldalon bemutatott lenyűgöző madárfotóihoz képest, és hát őszintén: tényleg nem játszunk mi egy ligában. De nem is ez a lényeg, hanem az élmény! Csendesen tolja az elektromos motor a ladikot, épp egy rövid úszós pecára menet, mikor huszonöt méterre tőled leszáll ez a főnemes, pont az orrod elé az egyik stégre. Nem érted a dolgot, hisz nem szokott ez a madár ilyen közel engedni magához, most mégis ott van előtted. Forgatja a fejét, megmozgatja a szárnyait. Te reszkető kezekkel veszed el a gázt és kotorászol a fényképezőgép után, a másik kezeddel evezőt ragadsz, hogy valamennyire irányban tartsd a csónakot. Közben fél szemmel az előtted lévő ritka jelenést nézed, nem akarsz elveszíteni egyetlen pillanatot sem a látványból. Hogy úgy sikerült a kép, ahogy? Igen, úgy. De én tudom a sztorit és most már ti is tudjátok…
Megvolt a pihenő, jöjjenek megint a barátok! Június első napjai a Balaton partján találtak, egy népes baráti társasággal együtt éreztük remekül magunkat úgy, hogy még egy kis horgászatra is jutott idő. Töredelmesen bevallom, az év egyik legemlékezetesebb horgászatával ajándékozott meg itt egy balatoni reggel. Alig tartott egy órányit, halat sem fogtam ez idő alatt, mégis jó szívvel emlékszem vissza minden pillanatára. Elektromos motorral toltam ki magunkat a kikötőből, Ottó pedig, mint valami kiérdemesült orrdísz állt a dióhéj elejében, szemével a távoli vizet kémlelve. Balinok hajtásának apró jeleit kereste a finoman fodrozódó felszínen. Amikor ilyet talált, arra irányított engem. A hajtás közelébe érve megálltunk és különböző felszíni balingyilokokat kezdtünk hajigálni a „szerjózsa” minden irányába. Volt úgy, hogy az első dobások egyikét leverte egy ezüstös vitéz, de úgy is történt, hogy másfél tucat süket bevontatás után a következő adott akciót. Ha úgy ítéltük, hogy az adott helyben már nincs több hal, új terület után néztünk a fent említett metódussal.
A varázslat addig tartott, amíg az első élesebb napsugarak végig nem vertek a víz felszínén. A balinok eltűntek, mi még próbálkoztunk kicsit, aztán visszacsorogtunk a kikötőbe. Három balint vehettünk kézbe, (mindhármat „gájdomnak” sikerült) és ezen túl is volt még néhány akció. ASP, Thrill és egy házi készítésű légy fogott egy-egy balint. Őket:
Ottóról szólva nem feledkezhetünk meg a támolygó kanalakról sem, melyeket oly eltökéltséggel készít és használ. A kanalakat használjuk mi is, kevesebb eltökéltséggel, de eredményesen. A képen az említett támolygó villantón kívül még két további szereplő van: egy csuka és Ede barátom, aki az alább látható kézzel járult hozzá a kompozícióhoz. Megérdemli, hisz a csukát ő fogta, megdolgozott érte rendesen.
Jó így a képeket nézegetni. Az étkezőasztalnál ülök, előttem a laptop, mögöttem a nappaliban a feldíszített karácsonyfa. A lakásban sütemények fűszeres lehelete és fenyőillat keveredik. Lányom a karácsonyra kapott telefonját bűvöli, fiam valami rettenetes szivacslövő fegyverrel lövöldöz a szobájában. A párom a hálószobában olvas. A kutya előttem fekszik összegömbölyödve, valamit álmodhat, mert időnként nehezet sóhajt. Ezt az egész, képeslapszerű jelenetet remekül ellenpontozza a fülhallgatóból Peter Gabriel. A híres „Security” lemez első száma, a Rhythm of the Heat szól, borzongató, feszültséggel teli zene. A szám végén feltámadó doboktól felgyorsul a szívverésem, és eszembe jut róla a film, aminek ez a szám az egyik aláfestő zenéje (Madárka/Birdy). Fantasztikus, érdekes, számomra szokatlan film volt, nem mellesleg Nicolas Cage egyetlen olyan alakítása, amiben tetszett nekem… Ugye milyen messze lehet jutni egyetlen bekezdés alatt? :) Vissza a pecához!
Sok képet megnéztünk együtt, egyik-másik talán tetszett is. Bár sokat panaszkodtam közben, ez a 2012-es év mégsem volt olyan rossz, legalábbis ami a horgászatot illeti. Sokfelé jártam, sokféleképp, sokféle halat fogtam. Sokakkal találkoztam, néhányukat még barátomnak is mondhatom. Legalább ennyit kívánok nektek is 2013-ra! És persze egészséget, szeretetet.
Végül, de nem utolsósorban, ne feledjétek: mértékletesség! Mindenki csak annyit vegyen el, amennyire szüksége van. A többit - ha kérhetem - engedje vissza!
Boldog Új Évet Kívánok!
Czender Miklós (bogyo)
