Tavaly ilyenkor, amikor a Haldorádó utolsó „munkanapjára” pötyögtem döcögő soraimat, kint javában tombolt a tél. Eső és hó kavargott a szélfútta lámpafényben, s a cigit is csak félig tudtam elszívni az erkély didergős hidegében. Most a kaporszakállú mintha elvesztette volna a naptárját. A hó elején még tavasz volt tél helyett, reggelente rendes madárfüttyök tarkították a már gyülekező varjak károgását. Meglesz ennek még a böjtje! Idén is március volt már, mire olvadozni kezdett Ráckevénél a Duna, tán jövőre sem lesz másképp. De ne szaladjunk ennyire előre! Ha már úgyis a számítógép előtt ülünk, nézzünk bele kicsit az idei évbe! Talán érdemes.
Valahogy így kezdődött. Ilyen volt az a márciusi reggel, amikor idén először ragadtam horgászbotot. Az első, meglehetősen szerény eredménnyel záruló pecát hamar követte a második. Apró bodorkákat, karikákat, dévéreket tarthattam a kezemben. Annyira élvezetes, szívet melengető érzés volt, amit csak a hozzám hasonló halászó-vadászó (s ahogy Csabi barátom hozzátette felszereléseim láttán: gyűjtögető) ember érthet. Isten látja lelkem, nem vagyok egy kifejezett keszegező fajta, de ahogy egymás után sorjáztak a kezembe az apró halacskák, én bizony nem cseréltem volna őket egyetlen komótos bajuszosra sem. Jönnek azok majd később!
Hát jöttek, jöttek, de csak módjával. Szeretett gyékényeseim idén szűken mérték a halat. Nem panaszkodom, de bizony sokszor kockásra ültem a fenekemet egy-egy halért. Vagy csak egy szép délutánért. Egyik nap már estébe fordult az idő, midőn a deszkán kuporogva elszánt tekintettel hadakoztam a szúnyogok milliárdjai ellen. Eszembe jutott valami.
A rádióban hallottam a hírt, hogy egy indiai faluba betört vagy egy tucat elefánt és ott rettenetes pusztítást végeztek. Mindezt azért, mert megérezték a rizsből főzött sör illatát, és annak egyszerűen nem tudtak ellenállni. Állítólag ez a gyengéjük, a rizssör. Ha megérzik, nem érdekli őket semmi más, szó szerint megvadulnak érte. Bár a hír cseppet sem volt mókás - hisz az elefántok ténykedésének halálos áldozatai is voltak - mégis mosolyra húzódott a szám. Igen, valami ilyesmi kéne nekem is a pontyok ellen! Lelki szemeim előtt már meg is jelent az a nagy csapat hatalmas bajuszos, melyek egymás hegyén-hátán tolakodva nyüzsögtek a horgom körül. Aztán lassan elkomorodtam. Azt hiszem, inkább rettenetes lenne. Nem maradna hal, és nem lenne többé játék sem. Hisz épp az a jó az egészben, hogy nem mehetsz biztosra. Mert nem elég a remek felszerelés, a (csoda)csali, ezek maguktól nem fognak halat. Neked magadnak kell ügyesnek lenned. Kiismerni a vizet, a halak járását, szokásait, a „gyengéiket”. Ez másképp nem megy. Marad hát a kockás fenék és a szúnyogok. Nagyot sóhajtottam. De a fene egye meg, legalább szerencsém lenne!
Mert ugye a jó horgásznak, akár a jó kapusnak, szerencséje is van. Itt van például Lajos. Vele és barátaival Ráckevén, a híd tövében ismerkedtem meg. Sokszor horgásznak errefelé, leginkább bolognaival úsztatva, vagy a csalit a fenékre téve a szebb dévérek, pontyok reményében. Tőle lestem el, hogy a néha elég húzós vízen a gyűrűs bottal is remekül használhatók a rakósbotos horgászok kelléktárából kölcsönvett lapos úszók. A klasszikus tányérformától a Torpedóig bezárólag. Az ezek segítségével megállított csalit sokszor szívesebben veszik fel a nagyobb testű halak. A vízzel együtt sodródó, vagy többé-kevésbé visszatartott csalival csak ritkábban keríthetők horogvégre. Ha pontyot még nem is, de néhány remek dévért köszönhetek ennek a módszernek.
No de a lényegre! Lajos remekül kiismerte a híd környékének mikrovilágát, s igen eredményesen horgászik itt. Mit is mondtam? A jó horgásznak szerencséje is van! Erről tanúskodnak a képek:
Persze igazságtalan vagyok, hisz a szerencse azért bennem is elbotlik néha. Történt, hogy legkedvesebb barátom egy közeli bányató partjára költözött, melyben - tudvalévő - fekete sügér is lakik. A ház immár kész volt, no nem teljesen (teljesen kész ház ugyanis nincs…), de annyira igen, hogy némi horgászatra is jusson idő. Nosza! Strand és parki körökben elismert fekavadász volnék, ha valaha fogtam volna egyet is. De eljött az ideje, hogy változtassak ezen az áldatlan helyzeten. Annál is inkább, mivel többször épp barátomék partrésze előtt mutatták magukat az amerikai vendégek. Ott a helyem!
A ház teraszáról remek kilátás nyílik a tóra, s a magasból láthatóak voltak a vágyott halak sziluettjei a part előtt. Finoman fodrozódó víz, gyönyörű délután. Fogtam hát a pergetőcuccost és lebaktattam fekete sügért fogni. Nem szaporítanám a szót, a következő egy órában szanaszét dobáltam a vizet magam előtt mindenféle műcsalival, egyetlen érintés nélkül. A fekák utálkozó arckifejezéssel elúsztak előlem, én pedig egyedül maradtam minden összevizezett csodacsalimmal. Megtört hittel dobáltam az utolsókat, egy öt centis „barnabéka” színű popperrel. A bevontatás felénél fogyott el a szuflám. Elég volt! Néztem a tavat, az alacsonyan járó napkorongot, hallgattam a parti házak hétköznapi zajait. A popper csendben várakozott a felszínen. Aztán úgy két-három perc elteltével a wobbler eltűnt egy halk burványban, nekem pedig valami ki akarta rántani a hónom alól, az addig ott pihenő botot. Jézusom! Ha valaki akkor lát, szerintem röhögőgörcsöt kap attól az elszánt igyekezettől, amivel megpróbáltam kézbe venni a távozni készülő pálcát. Balin volt az istenadta, nem is csúnya. A párom ott volt a közelben, fényképezett, ezért meg is tudom mutatni nektek.
A fenti képeken kicsit elbambultam. Áginak (ő a feleségem) jó szeme van a fotózáshoz. Tényleg, szinte a kezemben érzem megint a balin eleven húzását, hideg érintését, s magam előtt látom riadt menekülését is, amint kiszabadult kezem szorításából. Érdekes ez a dolog. Régebben nem szerettem a fényképeket. Egy családi album lapozgatása valóságos kínszenvedés volt számomra. Aztán 2003-ban megkaptam az első digitális fényképezőgépemet. Azon vettem észre magam, hogy egyre többször kattogtattam a masinát, s bizony egyre többször, egyre szívesebben nézegettem, vajon ugyanazt látta-e a lencse, amit én. Idén több ezer képet lőttem el a horgászat közben. Sokszor nem is a halakat kerestem már vele. Hangulatokat, színeket, pillanatokat, apró morzsákat. Ilyeneket:
Október elején régi vágyam teljesült: pár napot horgásztam a Tisza-tavon. Bármilyen furcsán hangzik, de soha nem jártam még arra. Nagyon vártam hát az első találkozást. Ami a halfogást illeti, az eredmény nem volt lenyűgöző, mégis amit láttam, elvarázsolt. Még most is alig hiszem, hogy tőlem 150 kilométerre létezik ilyen lenyűgöző és gazdag mesevilág. Keveset láttam csak belőle, de ennek alapján is szilárd meggyőződésem: a Tisza-tó ma is gazdag, rengeteg halat és élményt rejtő/adó vízterület. Egyszerűen érezni lehet benne. A látványán, a szagán, a bőröd minden pórusában. Csak törődni, szeretni, vigyázni kéne…
És nem feledkezhetem meg azokról sem, akik társaságukkal igazán felejthetetlenné tették számomra a Tiszafüreden eltöltött négy napot. Nélkülük tán a Tisza-tó sem lett volna olyan lenyűgöző élmény. Cibusról, aki félig-meddig apánk volt - megint - ezekben a napokban. A mindig vigyorgó Csabiról. Sanyáról, aki saját létével bizonyítja, hogy örökmozgók igenis vannak. És a halk szavú Bajziról, aki ízelítőt adott abból, hogy eredményesen horgászni végtelenül egyszerűen is lehet, csak ismerni kell a vizet, a halakat. Zsolli sajnos az idén nem lehetett velünk, de jövőre orvosi igazolást sem fogadunk el! Ezek a szimpatikus „arcok” mind itt vannak a Haldorádón. Idén is sok tízezer horgász sok milliószor klikkelt a portálra, mindenkinek adott hát a lehetőség, hogy rájuk találjon. Vagy a saját barátaira, jövőbeni horgásztársaira.
De tényleg. Nem hiányzik nektek valami manapság? Inkább azokhoz fordulok most, akik nem évek, inkább évtizedek óta tagjai ennek a nagy virtuális közösségnek. Virtuális, hisz a horgászok ma nem alkotnak egy valóságos közösséget. Egymás mellett horgászunk, egyre többen, a köztünk lévő távolság mégis egyre nagyobb. Magányos farkasok róják manapság a vizeket. Nem, nem a „mozgalmat” hiányolom, inkább csak azokat a kisebb, összetartó, összejáró helyi társaságokat, ahol az emberek egy asztal vagy egy tűz köré ültek, ahol megbeszélhették tapasztalataikat, élményeiket, problémáikat. Kis, kocsmaszagú helyiségeket, ahol az ember egy-egy idősebb, tapasztaltabb horgász egyetlen megjegyzéséből többet tanulhatott, mint ma az újságok sok-sok cikkéből. S ahol az idegen nem csak sanda oldalpillantásokat kaphat, de talán egy jó szót, tanácsot is. Nektek nem hiányzik? Tudom, hogy vannak köztünk sokan, akiknek igen. Bodnar, KisB, Predatek vagy Tocra munkája nélkül kevesebb jutna nekünk is. És a névsor biztos nem teljes. Egy köszönöm innen is kijár mindnyájuknak!
Szóba kerültek már a hideg márciusi reggelek, az elefántok, beszéltünk a szerencséről és a barátokról. Itt az ideje, hogy lássunk néhány halat is az idei évből. Persze Ti, akik ezeket a képeket nézitek, biztos nem azt látjátok bennük, amit én. Számomra minden képhez kapcsolódik egy történet, egy emlék. Ti csak Predateket látjátok, egy gyönyörű pikkelyesre mosolyogni, én azonban azt is tudom, hogy mi munka volt abban, amíg ez az állat a partra került. István süllője szép, bár nem lenne helye a rekordlistán. Mégis értékes, örömre okot adó fogás, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy előtte két órát kellett suhogtatni, mire végre magához vonzotta a Mágnes. A gardának nagyon örültem, hisz hosszú évek óta nem volt hozzá szerencsém a Ráckevei-Dunán. Pergetve meg főleg! A csuka szép, de azt csak én tudom, hány megfogott kisebb csukán keresztül vezet az út egy-egy jobb példányig mifelénk. S attól tényleg csak én vagyok boldog, hogy ezt a képet gyerekkori jó barátom készítette, akivel mostanában nagyon ritkán horgászom együtt. Igazi ünnepek ezek a napok. Hát így nézzétek a képeket.
Igen, remek dolog ez a fényképezőgép. És tud még mást is ez a masina. Bizonyos értelemben megváltoztatja az embert. Magam is érzem és látom másokon. A fénykép valamit megment abból, amiért - sok más mellett - mindannyian horgászunk. Bitek formájában megőrzi a zsákmányt. Elővehetjük, megmutathatjuk. Bármikor, bárkinek. Nincs szükség arra, hogy a megfogott halat csak azért vigyük magunkkal, hogy megmutathassuk ügyességünk, munkánk eredményét. Mert ha bevalljuk, ha nem: ez bizony fontos. Gyerekként, ha szép halat (egyáltalán halat) fogtam, rohantam vele haza. Szeretem a halat enni is, de ki a fenét érdekelt ez akkor? Büszkélkedni akartam. Vágytam a szüleim elismerő szavaira, de még a járókelők pillantásaira is. Azt hiszem, ez ma, felnőttként ugyanúgy munkál bennem. Az elismerésre most is jobban vágyom, mint a rántott halra. „Fényképezőgép a szák helyett”. Ez a címe egy nemrég indult topiknak. Találó elnevezés.
Most sokan azt gondolhatják, már megint következik a fogd meg és engedd vissza, meg a gondoljunk a gyerekeink jövőjére típusú szöveg. Isten ments! A horgászat valaha így kezdődött, és ilyen ma is: megfogom a halat, hazaviszem, megeszem. Tiszta sor. Csupán egyetlen dolgot tartok fontosak. A mértékletességet. Annyit vegyünk el, amennyire szükségünk van, ne többet! Tudom, a mai világ nem erre tanít minket. Vedd el most, vegyél el annyit, amennyit bírsz, és ne nézd, hogy kitől. Ez az üzenet. Nem tudom, miért viselkednének másképp az emberek a vízparton, mint bárhol máshol. De jó lenne.
Elég régen verem már a billentyűket, azt hiszem, itt az ideje, hogy rágyújtsak egy cigire. Nem fog sokáig tartani, ígérem. Hogy addig se unatkozzatok, mutatok még pár képet az idei évből. Mindjárt jövök!
Huh, azért már hideg van! Hideg volt aznap reggel is, amikor idén utoljára horgásztam a holtágon, ahol az ősz eleje óta üldöztem a csukákat. (Csak halkan jegyzem meg, hogy tervezek még egy kis pergetést az év utolsó előtti napján, de mivel erről még nem szóltam a feleségemnek, egyelőre maradjon köztünk!) Az üldözöttek ezúttal kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy emlékezetessé tegyék számomra az év utolsó horgásznapját. Erős akarattal, kitartó küzdelem árán kicsikartam tőlük két rávágást, no meg egy kisebb csukát. A parton néha rendesen fújt a szél, hazafelé bizony lángolt az arcom a meleg autóban. Hihetetlenül jóleső érzés volt. Kicsit olyan, mint ifjabb koromban, amikor egy kemény edzés után beálltam a zuhany alá. Az arcomba csorgó forró víz csodálatos volt. Nem csak a bőröm lett tiszta alatta, de a fejem is megtisztult. Gondolatok nélkül léptem ki a zuhany alól.
Van egy képem, ami rosszul sikerült, mégis szeretem. Pontosabban, sok rossz képet csinálok, de le is törlöm őket. Ez megmaradt. Kiadós májusi eső után voltunk, meg is áztam becsülettel. Már pakolni kezdtem csuromvizes cuccaimat, amikor az idő meggondolta magát, az eső elállt. A töltés oldalában pipacsok virítottak. A nedvesen csillogó virágok olyan szépek voltak, hogy elő kellett ásnom a fotómasinát. Félig hasalva, félig könyökölve készítettem néhány fotót. Nem volt még kedvem hazamenni, ezért folytattam a horgászatot. Szép halakkal hálálta meg aznap kitartásomat a Duna. Csak akkor indultam el, amikor fogaim vacogása már zavaróan hatott. Otthon, a monitoron vizsgálgatva az elkészült képeket, a szívem vérzett, mert nem sikerültek igazán jól. Az egyiket mégis megtartottam, mert minden hibája ellenére - számomra - benne volt egy remek horgászat emléke és az az egyszerű szépség, ami elővetette velem a fényképezőgépet.
Ezzel a képpel szeretnék most nektek Boldog Új Évet kívánni. Legyen benne egészség, szeretet, és legyen benne mindaz, amit kívántok magatoknak!
Czender Miklós (bogyo)
