Rémes idő veri kint az ablakot. Fúj a szél, hideg van, az esőcseppek majd’ vízszintesen esnek. Itt bent barátságos a meleg, de amint az ablakra vetődik a tekintetem, megint megborzongok. Nagyot sóhajtok, behunyom a szemem és erőszakosan a nyárra gondolok. Nem megy könnyen, a felvillanó képek közé minduntalan befúj az ablakot rázogató szél. Taktikát váltok, kinyitom a laptopot, s írni kezdem, ami eszembe jut:
Edlington minden hullám hátán mérgesen megrázza magát, ilyenkor aztán én is imbolygok egyet a székben. Ülésdeszka még mindig nincs a ladikban, de sebaj, amíg az elektromos csühögő evez helyettem, addig nem is kell. Ja, egyébként Edlington a csónak neve. Tudjátok: „kis kávé sok tej, cukor nélkül” vagy „bízom az egy százalékomban, Bob”. Akik látták a Macskafogót, azok tudják… Erősen szürkül már, pedig még csak nyolcat mutat az óra. Persze, augusztus végét írjuk. Vége a nyárnak.
A nyárnak lassan vége, az este azonban csak most kezdődik. Az imént elhúzó motorcsónak is az utolsók közül való, ahogy sötétedik - hál’ Istennek - egyre ritkulnak a száguldó sportemberek is. Hunyorogva nézem az úszókat, vajon meddig látom még őket a világítópatronok segítsége nélkül. Talán negyed óra még. Ahogy így az úszóimat nézdegélve kuporgok a székben, úgy esnek a nyakamba a fecskék, mint a Pearl Harbourra lecsapó japán vadászgépek. Vannak vagy száz-százötvenen. Fejem a vállaim közé húzom, pedig felesleges az aggodalom, ezek a madarak profik. Profik és hihetetlen műsort adnak.
Most szélcsend van, de úgy egy félórája még egész rendes szél fújt, szokatlan módon nyugat-északnyugat felől. Rendesen bólogatott a gyékény, s azok a repülő rovarok, melyek a fecskék fő táplálékát adják, valószínűleg mind a hat lábukkal kapaszkodtak valami szilárdnak tűnő dologba. Hőseink tehát - nem lévén okuk a repülésre - szintén ücsörögtek valahol. De megérezve a szél elültének közeledtét, csendben gyülekezni kezdtek. Először arra lettem figyelmes, hogy a mellettem álldogáló stégroncson megjelent egy fecske. Üldögélt, nézelődött. Aztán jött egy másik, tőle fél méterre ő is lepihent. Aztán egy harmadik. És így tovább. Már vagy hat-hét fecske forgatta mellettem apró sötét fejét. Ha emberek lettek volna, azt mondanám, hogy zsebre dugott kézzel, halkan fütyörészve úgy csináltak, mintha ott sem lennének, de ez a zsebre dugott kéz dolog fecskéknél nem nagyon megy... Végül mindannyian egyszerre szökkentek a levegőbe, s csatlakoztak a fejem fölött egyre nagyobbra növő, és egyre hangosabban csivitelő sokasághoz. Csináltam róluk néhány fotót, de utóbb kiderült, hogy a képek nem lettek jók. Igazán sajnálom.
Mindezt persze csak azért tudtam megfigyelni, mert a süllők nem foglalkoztattak túlzottan. Pontosabban egyáltalán nem. Ha nem mondtam volna: Süllőzöm éppen. Két közepesen erős, 3 és 3,3 méteres pergető bot képezi a felszerelés gerincét. Elsőfékes orsók, 0,22-es kanóc, 8 grammos úszók, 10 grammos súllyal lefenekezve. 25-30 centis horogelőke, 4-es süllőző horog, halszelet. Pont úgy mint tavaly ilyenkor. Pont úgy, ahogy akkor is leírtam. Egyszerű a cucc, mint a faék, de éppen ez kell. No meg süllő, de ők még hiányoznak. Érdekes ez a dolog. Az elmúlt néhány évben egyre több időt töltöttem a süllők kergetésével, nem utolsósorban a nádi pontyozás csökkenő eredményessége miatt. Ez utóbbi megállapítás persze csak azzal együtt érvényes, hogy összességében kevesebb időm jutott horgászatra, mint néhány éve, s a kevesebb idő legalább annyit ront a nádi peca eredményességén, mint a kevesebb hal, vagy a pontyok változó járása, szokásai. De a lényeg: a megfogott süllők darabszáma nem csökkent az elmúlt időszakban (sőt!), az egyedsúlyok azonban igen. Mintha egy-két generációval fiatalabb süllők adnák a fogások javát, mint mondjuk két-három éve. Vagy mifene.
Egyik úszóm a stégroncs lába mellett billeg, a másik tőle jobbra, a nádbokor tövében ácsorog. Illetve csak ácsorgott, mert először idegesen rángatózni kezd, majd ezt az ideges rángatózást megtartva elindul a nyílt víz felé. Tanakodom magamban, vajon itt van-e már az ideje a bevágásnak, mire válaszul az úszó srégen elmerül, nem is látom többet. Egy-kettő-három, bevág! Bebólint a háromméteres könnyű pálca, a halszeletet elrabló valami pedig méltatlankodva ráncigál párat a csuklómon. Elhuzakodunk néhány másodpercet még a fenék közelében, aztán a hal enged. Felhúzom a felszínre, csapkod rendesen, méltatlankodik, kikéri magának. Sértései leperegnek rólam, a csónak mellé húzom, jobbal megragadom, kiemelem.
Harmincegynéhány centis süllőcske feszíti ki minden úszósugarát, tátja nagyra a száját. Ez lehet, hogy a víz alatt bejön, néhány kisebb bodorkára rá lehet vele hozni a szívbajt, de nálam nem működik. Érzi ezt ő is, szabadulni próbál. Nem hagyom, hisz előbb vissza kéne szereznem a horgomat, mely a szája fölső részébe akadt. Fogó elő, horog megcsíp, hátratol, kiakaszt. Készen vagyunk, barátom, mehetsz! A süllőcske a vízbe csusszan, eliszkol.
Elégedetten csapom össze a tenyerem. Ilyen kéne, csak nagyobb! Nekiállok a csalizásnak. A kishalasból előhalászok egy minden meggyőződés nélkül ténfergő snecit, fejbe verem, szeletelem. Ahogy felnézek a hentelésből, pont egy sikló néz velem farkasszemet. (Egy ember, meg egy sikló farkasszemet néznek… jól hangzik, nem?) A kockás állat egy hínárszál végén pihen, fejét néhány centire kinyújtja a víz fölé, nyelvével időnként szagolgat egy sort. Sok sikló jár itt a nádas környékén. Estefelé szinte percenként lehet őket látni, amint valami halaszthatatlan dolog után járva kígyóznak (... ööö... siklóznak?) a nádas előtt keresztbe-kasul. Sőt, egyikükkel még össze is vesztem, mert a csibész nem átallotta elcsaklizni a süllőknek odakészített halszeletet. Szerencsére csupán a csali végét gyömöszölte a szájába, de azt nem akarta visszaadni. Végül én győztem...
Egyre szürkébb, egyre színtelenebb lesz körülöttem minden. Rám sötétedett. Úszóimat inkább sejtem, mint látom, felvillanyozom hát őket. A két úszó elnyel négy darab világító patront, ami úgy lehetséges, hogy a négyből kettő körülbelül annyi fényt bocsát ki magából, mint egy-egy szem Negro. Sebaj, a lényeg az, hogy látom az úszókat. Azt is látom, amint a stégroncs mellett imbolygó pedző szinte cuppanva tűnik el a sötét vízfelszínről. Épp időben húzok be a stéglábak közé igyekvő cuccnak. Itt nincs idő gatyázni, nyeletni. Hamar be kell törölni a haltolvajnak, ellenkező esetben csomót köt a süllő a motyóra. Közben pedig reménykedsz, hogy a halszeletet elsőre szépen szájba vette a ragadozó. Nem úgy mint most! A bevágást még ülni érzem, de aztán két vagy három mérges rántás után lemarad a hal. A csalinak csak apró foszlányai maradnak a horgon, a süllő meg duzzogva odébbáll.
Duzzogok egy sort én is, hisz az mégiscsak felháborító, hogy így faképnél hagyják az ember fiát! Új csali, új remény. Apropó remény… Minden alkalommal, amikor a tanyán a csónakom felé baktatok, feltűnik egy legalább negyvenéves tábla. Arra figyelmeztet, hogy tartsam tisztán a ladikomat. Amikor elmegyek mellette, kicsit mindig elfacsarodik a szívem. Talán egyszer eljön az ideje, mikor már nem lesz szükség arra, hogy táblák figyelmeztessék az embereket a saját dolgukra. Arra, amit kérés/felszólítás/figyelmeztetés nélkül is meg kéne tenniük. Talán még megérem, hogy rend lesz a fejekben. De nem biztos…
Úszóm lassan elindul a stég lába mellől a nyílt víz felé, közben pedig ütemesen ugrál a víz színén. Úgy néz ki, mintha egy idősödő táncos-komikus (ráncos-komikus…) orosz néptánccal kívánná szórakoztatni a nagyérdeműt. Röhögnöm kell, de közben számolok: Egy, kettő, három… most! A spicc visszarúg, a hal ellenkezik, én nem hagyom. Igazán ő sem okoz fejtörést a cuccnak, ráadásul az erősebb boton vitézkedik a süllőcske. A víztetőre hozom, magamhoz édesgetem, kiemelem. Az előző süllővel egyívású, szép, harcos és kicsi. Nem mérem, de úgy harminchárom körül lehet. Miközben a horogtól próbálom megszabadítani, azon morfondírozom, hogy egy ilyen hal, amely „bőven méretes”, tulajdonképpen milyen kicsi is. Tudom, a szabály az szabály, nincs is vele gond. De amikor tarkón fogsz egy rendes süllőt, az bizony más érzés. Nos, én valami ilyesmiben reménykedem ma este. A kis vitézt útjára engedem.
Jól esne egy cigi. Rendesen meglepődöm a gondolattól. 22 év bagózás után nyolc hónapja hagytam abba. Az első két-három hónap elég nyűgös volt. A tapasz ugyan sokat segített az elvonási tünetek kordában tartásában, de azért megszenvedtem vele eléggé. Mindegy, ezen már túl vagyunk. Ahogy múlt az idő, egyre kevesebbszer jutott eszembe. Ma már - hál’ Istennek - csak sátoros ünnepekkor gondolok rá. Ilyen alkalom például, amikor horgászom. Régebben egy ilyesféle délutáni-esti, sötét éjszakába is benyúló peca alatt rengeteget füstöltem, ha nem vigyáztam, akár egy dobozzal is elszívtam. De mondom: ezen már túl vagyunk! A gondolat, s a pillanatra felbukkanó érzés olyan gyorsan tűnik el, ahogy jött. Hogy mikor fog végleg eltűnni, mikor szabadulok meg tőle teljesen, nem tudom. De biztos kevesebb lesz, mint 22 év… remélem.
Ami még jól esne, az egy becsületesebb méretű süllő, de úgy látszik, ma este ez a kártya benne marad a pakliban. Húzom a lapot megint, akarom mondani a süllőt, de ez sem lesz fajtájának büszkesége. Ma megint beálltak elém ezek a süllőcskék. Nem tölt el túlzott örömmel a dolog, mert féltem őket (is) a mai magyar valóságtól. A süllőfogás, ha megfelelő helyet találunk hozzá, meglehetősen egyszerű errefelé. A megfogott egyedek zöme a hivatalos méret körüli, szinte könyörögve ezzel a horgásztársaknak. „Vigyél haza, kérlek, vigyél haza!” suttogja a kis tüskés, s a centi is azt mondja: Miért ne? Ne értsetek félre, az általam gyakorolt, szinte száz százalékos halvisszaengedés mozgatórugója - be kell, hogy valljam - sokkal inkább a lustaság, mint valamiféle fennköltebb cél. A halat szeretem, de konyhakésszé varázsolni utálom, egy-egy félnapos peca után nem visz rá a lélek, hogy nekifogjak halat mészárolni. Épp ezért semmi kivetni valót nem látok abban, ha valaki halat visz haza, elkészíti, megeszi. Abban már sokkal inkább, hogy számos horgásztársunk visz haza mindent. Ha kell, ha nem. Ha szabad, ha nem. Mértékletesség, ez (is) hiányzik az életünkből.
Tovább erőltetem a pecát, de a süllők úgy gondolták, elég volt mára. A kapásoknak szép csendben vége szakad, s bár én még egy darabig fixírozom az úszóimat, azok hálátlanul bukdácsolnak tovább a víz tetején. Csak azért nem indulok még vissza, mert utálok elkezdeni pakolni. Végül aztán erőt veszek magamon, elcsomagolom a botokat, merítőt (nem adom fel a reményt, hogy egyszer olyan süllőt akasztok, amit nem győzök majd tarkón fogni), egyebeket. Rendet rakok a csónakban, hogy útközben ne a saját széthagyott cuccaimban essek hasra (volt már ilyen, tudnék mesélni…). Felszedem a karókat, aztán már csak a néma motor gázkarját kell csutkáig tekernem, hogy mielőbb visszajussak a tanyára.
Vaksi irodakukac módjára, résnyire húzott szemmel pillantok föl a monitor mögül. Tekintetem az esőverte ablakon állapodik meg. A kint kavargó levegő vízezüst csíkokat húz az üvegre. A fene ebbe a novemberbe…
Czender Miklós (bogyo)
