Évek óta visszatérő vendég vagyok a Tisza-tónál. Eddig mindig élmény volt itt lenni, még ha olykor nem is fogtam degeszre magam. Idén is sikerült lemennem egy hétre a tóhoz, ám ezúttal nem bíztam semmit a véletlenre, minden szükséges eszközt, csalit vittem magammal, amire csak szükségem lehetett egy hét alatt. A heti program igen egyszerűnek és nagyszerűnek bizonyult: kiválasztok egy jó helyet, és ott sátorral letáborozok. Így egy intenzíven etetett helyen horgászhatok, remélhetőleg nagy sikerrel.
A horgászatba belerángattam Gergő barátomat is. Cserébe, amiért eltölthettem náluk egy csodálatos hetet Dunaharasztin.
Én magam pár nappal előbb érkeztem, mint szüleim és Gergő. Ennek csupán egyetlen oka volt, olyan mennyiségű horgászfelszerelést halmoztam fel, amivel már nem fértünk volna be egy kocsiba. Éppen ezért egy rokonommal (övék a nyaraló) leutaztam, és magammal vittem a felszerelésem nagy részét is.
Amint leértünk és kipakoltam a kocsiból, elindulhattam feltérképezni a helyeket. Ám ott a környéken, Abádszalókon nem igazán találtam táborozásra alkalmas helyet. Legalábbis ami szabad, vagy az én ízlésemnek is megfelelt volna.
Vasárnap dél környékén érkeztek meg szüleim és Gergő. Ünnepi fogadtatásban volt részük, hátul már ott rotyogott nagy bográcsban a halászlé. Lassan el is lehetett kezdeni a terítést.
Az asztalnál jót beszélgettünk, na meg falatoztunk! Ezalatt én is felvázoltam apámnak az elképzeléseimet, mivel ő fog minket fuvarozni. A fenséges halászléhez jó bor is járt, ami picit csúsztatta az autós helykeresés időpontját. A délutáni csendes pihenő után, ami a bőséges étel-ital után igen csak jólesett, elindultunk beszerezni a horgászathoz és a gáthasználathoz szükséges okmányokat.
Amint tulajdonában voltunk ezen iratoknak, kezdődhetett a helykeresés. Tavalyi tapasztalataink alapján a tiszaderzsi szakaszra esett választásunk. Ott szabadon találtam tavalyi törzshelyünket, ami akkor szép, és bőséges terítékkel szolgált. Úgy döntöttünk, másnap kora reggel itt verünk tábort.
Így is lett. Másnap reggel fél ötkor már kint voltunk, a reggeli félhomályban csak álltunk és kíváncsian szemléltük a vizet, próbáltunk minden halmozgást észrevenni. Láttunk is, és bár zömmel ragadozók voltak, lehetett látni egyértelműen békés halra utaló jeleket.
Ahogy világosodott, elkezdtem kipakolni a kocsiból, kényelmesen felállítottam a ládát, összeraktam a kezdeti felszerelést, és elkezdtem bekeverni az etetőanyagot.
A horgászatomat megkönnyítette egy, a helyi erők által elhelyezett bója, amelyet a parttól kb. 30-35 méterre helyeztek el. Ezt a távolságot match bottal könnyedén meglehet horgászni, és épp ezért a bójával egy vonalba etettem. Egy gyors mélységmérés után kezdődhetett a horgászat. Mint köztudott, a Tisza-tóban sajnálatos módon sok a törpeharcsa, ami mohón felvesz szinte minden csalit. Éppen ezért a horgászatot csemegekukoricára építettem, és csupán egy szem csontit tűztem a kukoricahéj mellé a horogra. Az alapozó etetést 18 kopogós gombóccal végeztem, amelyek hamar a fenékre süllyedtek, és ott fokozatosan bontva folyamatosan ontották magukból az aromát. Az első halra elég sokat kellet várnom, egy tenyeres bodri volt.
Háromórás horgászat és hat darab hal után úgy döntöttem, bevetek egy feedert, és elkezdem vallatni a vizet a part menti sávban spiccbottal. Összeraktam hát erősebbik feeder botomat, és egy általam előre elkészített pálinkás szendviccsel csaliztam, ami két szem keménykukoricából és egy közepes tigrismogyoróból állt, ami hónapok óta ázott a pálinkás lében. A szereléket jó messzire, körülbelül 70-80 méterre vetettem be. A botot úgy helyeztem el a tartóban, hogy ha kapás van, a ládáról könnyen bevághassak, ám a mozgásban mégse korlátozzon.
A matchet elraktam, és előszedtem a spiccbotom: itt egy hat méteres bot bőven elegendőnek bizonyult. Azzal már meg tudtam horgászi a part menti növényzet szegélyét. Itt négy kétkezes gombóc elegendő volt alapozó etetés gyanánt, utána csupán búzával és némi csemegekukoricával szórtam a helyet. Itt jóval nagyobb volt a nyüzsgés, mint bent a bójánál. Folyamatosan szedegettem a bodorkákat és a kisebb keszegeket… mikor hirtelen megindult a nyeletőfék a feederemen. Döbbenten meredtem a botra, nem hittem a szememnek. Gyorsan zártam a féket, és erőteljesen bevágtam, ám különösebb ellenállást nem éreztem. A parttól tizenöt húsz méterre azonban már jól érződött, hogy van rajta valami, ám nem túl nagy jószág. Egy gyors merítést követően már láthattam is a tettest, egy nagyobb bodorka volt.
Rendesen felnyomta az adrenalin-szintemet, mosolyogva csaliztam, ám ezúttal csupán csemegekukoricával, majd újra bedobtam.
A spiccbotos etetésre a nagyobb zsákmány reményében beszórtam egy marék csontit, aminek szemmel látható, ám nem kívánt hatása lett: hirtelen a semmiből olyan mennyiségű törpeharcsa jelent meg az etetésen és kezdte túrni az aljzatot a csontik után, hogy az összes fehérhalat elijesztette. Szabályosan forrt a víz az etetésen, és dőlt az iszap, jöttek föl a különböző, leülepedett nádszálak, falevelek. Ez az egész körülbelül negyedórán át tarthatott, egy-egy darabot sikerült is kifognom belőlük, ám igen aprócskák voltak. A törpék egészen egyenletesre fürödték ki a helyet, amit újra jól megetettem szemessel, és lassan visszatértek a bodorkák és a kis dévérek is. Gyorsan levontam a következtetést, hogy itt bizony nem szabad élő anyaggal etetni!
A szemes folyamatos adagolásának meg is lett a következménye, hirtelen elmerült az úszó, én kicsit rávárva bevágtam. Nagy meglepetésemre majdnem elejtettem a botot, olyan ellenállásba ütköztem, azt hittem egy nagyobb keszeg. Pár perces kis csata vette kezdetét, aminek a végén egy szép kis pontyot húztam a merítőmbe. Gyors fotózás és a szokásos „küldd az őseid!” mottó után ő már ment is vissza, hiszen bőven a megengedett méret alatt volt. Gyorsan belőttem két adag búzát és pár szem kukoricát, és repült is újra a szerelék. Nem telt el sok idő, és az úszóm előbb táncolni, majd a hínárfal szélétől oldalirányba távolodni kezdett. A bevágást követően újra erős ellenállást éreztem, ám valamivel gyengébbet, mint az előbb: ez most gyorsan a szákban landolt: egy újabb ponty, ami valamivel kisebb volt a testvérénél. A horogszabadítást követően azonnal ment vissza. A nap további részében már igazán említésre méltó halam nem volt, pár bodorka köszönt be csupán.
Lassan a nap is nyugovóra tért, ezért elkezdtük a horgászhelyet előkészíteni az éjszakára, elhelyeztük a fáklyákat, megraktuk tábortüzet, előkészítettük a bevetésre váró horgászfelszereléseket. Mire beköszöntött a sötétség, mi már bevetettük az estére szánt feeder botokat. Ezekre a megfelelő adapterekkel 4,5 milliméteres világítópatronokat helyeztünk. Ugyanis ebben a vastagságban kitűnően látható és kevésbé imbolyog a sötétben (optikai csalódás), ellentétben a 3 milliméteres kistestvérével.
Mindegyik botra csak kukorica került, kifejezetten pontyra irányult a horgászatom. Hátha a sötétség beköszöntével jobban megy majd!
Az etetésem is ehhez igazodott, éjszakára egy külön etetőanyagot állítottam össze, ami sokkal durvább őrlésű volt, és pastonchinóval egészítettem ki! 2 óra eseménytelen várakozás után már-már kezdett megrendülni a bizalmam, mikor megindult a nyeletőfék a hosszabbik botomon. Sebesen ugrottam és bevágtam, ám nem éreztem semmi különöset, nem tudtam, mi van rajta. A szákolásnál vettem észre, hogy egy szebbecske dévér piheg a horgomon. Az elkövetkezendő órában összesen öt egyedet sikerült horogra csalnom, aminek nagyon örültem - úgy látszik, megérte egész nap koncentráltan etetni a bója köré!
Sajnos az elkövetkezendő hosszú órákban már több halat nem fogtunk, bár volt pár nagyobb húzásunk, ám ezek sajnos lemaradtak. Ezért aztán már épp elraktuk volna magunkat másnapra, mikor valami irdatlan nagy hangzavar támadt. Hirtelen el sem tudtuk képzelni, mi folyik fönn a gát tetején, ezért zseblámpával indultunk el fölfelé. Ahogy közeledtünk a gáthoz, és még élesebbé vált a hang, azt hittem, hogy vaddisznók (hozzájuk igen kellemetlen emlékek fűződnek kiskoromból, hiszen ijesztően hat egy megugró vaddisznó egy óvatlan kisfiúra!). Ám ekkor nagy kő esett le a szívemről! Egy sündisznó família volt a fűben! Akkora hangzavart csaptak, hogy az csak, na! Ők is megszeppenve méregettek minket, meg se mertek mozdulni, el nem tudták képzelni, mi a fenét akarhatunk tőlük… persze békén hagytuk őket, hadd vonuljanak tovább! Ezek után végre nyugovóra tértünk.
Reggel korán keltünk, hogy még a hajnali órákban bevethessük szerelékeinket, elcsípve a halak reggeli nagy táplálkozási dömpingjét, hiszen vannak időszakok, mikor jobban eszik a hal. Ezért aztán maradtak a feederbotok. Míg a feederek sajnos eredménytelenül áztak, addig mi is magunkhoz tértünk, és elkezdtünk készülni az új napra, feljavítottuk a tegnapról megmaradt etetőanyagot.
A reggelizés után kezdődhetett az aznapi alapozó etetés, spiccbotra. Kikerült az egyik feeder a szárazra, hogy elkezdhessem a spiccbotos horgászatot. A tegnapi helyre lendítettem: szinte azonnal elmerült az úszó, és egy pillanat alatt repült az ölembe a kis karikakeszeg! A kis keszegek jó szórakozást nyújtottak, és a folyamatos etetésnek hála helyben is tudtam őket tartani. Ám egyszer csak eltűntek. Már szokatlanul hosszú ideje nem volt semmi, mikor is egyszer csak kiemelkedett az úszóm a vízből. Azonnal bevágtam, a horog pedig jól akadt. Pár perces fárasztás végén egy szép, bronzos dévért húzhattam a szákba. A következő lendítés előtt állítottam egy parányit az eresztéken, hogy a jelzőólom a mederfenéken legyen. Így biztosan mozdulatlanul tudom felkínálni a csalit, ami a nagy dévéreknél sokat jelent! Meg is lett az eredménye, megfogtam a következőt, majd még egyet, és még egyet!
Öt-hat nagyobbacska dévér után egyszer csak szokatlan módon egy erőteljes elhúzós kapás jelentkezett. A bevágásomat követően igen erős ellenállást éreztem, nagyon meglepődtem, milyen jól húz ez a nagy dévér. Reménykedtem, hogy egy nagy lapátdévér van a horgon, ám mikor felfelé húzva visszafordítottam a hínár előtt, hogy el ne veszítsem, hirtelen megindult, és a víz tetején gyorsan fordulva próbálta szájából kirázni a horgot. Ekkor láttam meg, hogy nem dévér van a horgomon, hanem egy kisebb tükrös. Ám a horog tökéletesen akadt. Pár perces fárasztás után végre sikerült megszákolnom. Sajnos ez is méreten aluli volt, csupán 24 cm, és 90 dkg. Igen kis tömzsi tükrös volt, ám nagyon jól küzdött!
Sajnos késő délutánig csupán kis keszegeket sikerült fogni. Ekkor apám befutott a rossz hírrel, hogy egy nagy vihar közeledik, ami miatt be kell jönnünk. Húztuk a szánkat, de nem volt mit tenni! Elkezdtünk pakolászni.
Már épp a botokat raktam volna össze, mikor megszólalt a nyeletőfék. Bevágva éreztem, hogy van valami apróság a horgon, ám biztos nem számottevő fogás. A partnál láttam meg, hogy egy compó figyel a horgon. Ennek nagyon örültem, mivel tavaly itt fogtam egy gyönyörű compót, arról nem is szólva, hogy különösen szép halnak találom ezt a „cigánypontyot”. Visszaengedése után minden horgászfelszerelés bekerült a kocsiba.
Visszavonultunk az otthon biztonságába. Mindketten nagyon fáradtak voltunk Gergővel, ezért egy gyors tusolás után gyorsan megadtuk magunkat a puha ágynak, ami a göcsörtös, kiálló gyökerekkel tarkított föld után még értékesebbnek tűnt, és még kényelmesebbnek!
Este tizenegyre ért hozzánk a vihar, a nagy szél majdnem leszakította a nyitott zsalut, épphogy el tudtam kapni, és be tudtam csukni. A nagy robajra Gergő is felkelt, és elégedetten nyugtáztuk, hogy bölcs döntés volt visszavonulni. Rútul ráfáztunk volna a sátorozással!
Másnap kora reggel még mindig szitált az eső, és csupán dél környékén állt el, ezért le is mondtunk az aznapi horgászatról. Inkább pihentünk, és elmentünk sétálni, hogy feltöltsük készleteinket a helyi horgászboltból a másnapi búcsú pecához.
De ez már egy másik történetet…
Írta: Futó Márton (Marci88)
Képek: Marci88
