Fogadni merek, hogy nem én vagyok az egyetlen ember, aki úgy gondolja, hogy, ha az év 365 napjából 300-at horgászattal tölthetne, még az is kevés lenne… De a mai körülményeket figyelembe véve már annak is örülni kell, ha havi egy-két lehetőség van kiszabadulni a vízpartra. No persze arról még nem is beszéltem, amikor jobbnál jobb ajánlatokkal bombáznak, hogy hova lehetne elmenni lógatni, de mégse tehetem meg egyetemi vagy más egyéb elfoglaltságból, okból kifolyólag. De ha egy olyan versenyre kapok meghívást, melynek helyszíne egy hatalmas, rutinos halakkal teli, csodálatos vadvíz, ráadásul oly bizalommal fogadnak, hogy még a nevezésem is hajlandóak állni, nem mondhatok nemet! Egy ilyen esemény részese lehettem 2010. április 30. és május 2. közötti időtartam alatt, így elmesélem nektek, miként éltük meg - mint Körös Horgász Magazin Team 2 - az első Nagyhalfogó páros kupát a meseszép Félhalmi-holtág ötös ágán…
Természetesen az egész történet mit sem érne a röviden, de szemléletesen felvázolt előzmények nélkül. 2009 szeptemberében, amikor megkezdtem a tanulmányaimat a gödöllői Szent István Egyetemen, egy albérletben kötöttem ki a bevezetőben említett magazin egyik szakírójával, Boltizár Ottóval. Hozzátenném, a mai napig nem értem, hogy tudott két ilyen elvetemült horgász az ország két különböző pontjáról egy harmadik helyen egymásba botlani, de hamar közös témára találtunk, legyen szó akár a pecáról, akár a csajozásról, ami persze már egy másik történet… :)
Szóval jól kitárgyaltuk az egész horgászpályafutásunkat, mindig nagy érdeklődéssel olvastuk a másik legfrissebb irományát, és amennyire időnk engedte, szerveztünk közös horgászatokat is. Mindig is érdekeltek a vadvizek, melyekből Ottóék lakóhelye felé nem kevés található, de nem láttam rá sok esélyt, hogy valaha is eljutok valamelyikre. Egészen addig, amíg…
Egy szép szombati napon, amikor éppen Izsákon horgásztam, megszólalt a telefonom. Mivel láttam, hogy nem ismeretlen számon keresnek utazási ajánlatokkal vagy egyéb „bokros teendőkhöz” szükséges segélykérelemmel, hanem Ottó nevét jelezte a mobiltelefon, felvettem. A rövid üdvözléseket követően rögtön el is hangzott a hívás tárgya: „Dani! Jövő hétvégén megyünk a Félhalmi-holtágra, ott rendeznek egy nagyhalfogó versenyt!” „Ottó, ez mind jó és szép, de hogyan jutnék én el oda? Tudod jól, hogy se kocsim, se jogsim, se időm!” „Nekem mindegy, de regisztrálva leszünk, és a magazin állni fogja a teljes nevezési költségünket, valahogy mindenképp el kell jönnöd!” „Na b… .eg…”
Nem volt mese, tényleg el kellett mennem. Nem vagyok egy versenyhorgász szellem, ezt szinte mindenki tudja, aki ismer, most sem ez motivált az utazásra. Ekkor még nem ismertük személyesen se a magazin főszerkesztőjével, se a laptulajdonosával egymást, mégis látatlanban oly bizalommal karistoltak fel a verseny nevezési listájára, hogy ezt tudtam, hogy vétek lenne lemondani. Így hát pénteken, a verseny első napján, amint befejeztem egyetemi teendőimet, irány a Keleti pályaudvar, a lőkösházai vonat, nyomás egyenesen Gyomaendrődre! Ott személyesen ifj. Tószögi György fogadott, aki autóval vitt el a verseny helyszínére, ahol a kissé elhúzódott távollétemben (micsoda felhajtás volt a Keletiben a ballagások miatt!) kihúzta Ottó a helyünket. Érdemesnek tartom megemlíteni, hogy a magazinnak volt egy másik támogatott csapata is, Simon Ferenc és Komlósi Kálmán személyében, akik pont a mellettünk lévő helyre kerültek. „Hú, lesz ott aztán nemulass…”, gondoltam, mikor fülembe jutott a hír! Már előre láttam, hogy ebből inkább oltári nagy buli lesz, mintsem horgászat, és egy Tabdin megtörtént eset miatt déjà vu érzés ébredt bennem. :) No de mielőtt belemennék a részletekbe, ejtek pár szót a Félhalmi-holtág ötös ágáról és az itt megrendezett horgászverseny fontosabb szabályairól. Alapvetően egy 40 hektáros vízterületről van szó, amely csaknem 9 km hosszúságú és a sinusfüggvényre emlékeztető kanyargós alakkal rendelkezik. Barátom szavaival élve egy szeszélyes víz, tehát van olyan, hogy két nap alatt valóságos haldömping részese lehet az ember, viszont olyanról is hallott már, hogy 1 hetes csónakból etetős peca alatt jól felkészült helyi horgászok kapásig sem jutottak el. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy egyikünk sem horgászott még ezen a holtágon, és hogy a versenykörülményekre nyilván a halak sem úgy fognak reagálni, mint a hétköznapi horgászok próbálkozásaira, tudtuk, hogy igen jó esélyünk van egy betlire. :) Az összegyűjtött információk alapján egy ízig-vérig amuros versenyre készültünk, amiből végül totál pontyos lett, de erre majd még visszatérek…
A szabályzatot a szokásos, legtöbb versenyre igaz előírások jellemezték, ami egyedivé tette, az pedig az abszolút termetesebb uszonyosokra kihegyezett küzdelem volt. Ugyanis csak a méretes nemes halak kerültek a verseny végén értékelésre, amiknek kifogását a törpeharcsa, illetve keszeginváziók tették nehézkessé. Etetés és csalizás céljából bármit lehetett használni, de mindkettő bejuttatása kizárólag partról történhetett, a módszerek szabadon választhatók, variálhatók voltak, csapatonként 4 bottal lehetett horgászni.
A megfelelő stratégia kidolgozásában mindkettőnknek egyformán fontos szerep jutott, így míg Ottó a helyismereti, medertérképi információk begyűjtésére vállalkozott, addig jómagam a dolgok technikai részét agyaltam ki. Egy teljes mértékben magvas alapozó etetés megvalósítása volt a terv, amely főtt búzából és a kukoricák különböző fajtáiból állt.
Etetőanyagot is hoztunk magunkkal a hatásosabb csalogatás érdekében, de tudtuk, hogy nem szabad túlzásba vinni a használatát, mert az összes keszeg, törpe nálunk fog kikötni. Mindezek alapján a következő taktikát választottuk:
A csalizást is teljes mértékben a nálunk lévő magvakból (kukoricákból) oldottuk meg, melyeket hol önmagukban, hol hungarocellel kikönnyítve, hol pedig teljes előkehosszban meglebegtetve vetettünk be. Érdekes módon ezek közül mindegyik kombinációval sikerült kapást kicsikarnunk, de a legeredményesebb mégis a kikönnyített megoldás volt. A pontyozó botokon 90 és 110 gramm közötti, sima felületű, illetve rücskös ólmokat használtunk leadcore-ral szerelve, a különböző típusú és méretű horgokat pedig fonott és bevonatos előkezsinórokkal kötöttük fel. További technikai vívmányunk volt a szemessel megtöltött PVA háló, amelynek használata - véleményünk szerint - nagymértékben hozzájárult a halak horogra csábításához.
Na, de hagyjuk a szakmázást, úgysem ez volt a hétvége lényege, csak kitértem rá, hátha érdekes lesz a tisztelt olvasók számára. Folytatva a történetet, megtörtént az alapozó etetés, levágtam a rakétát az előtétzsinóromról és már kötöttem is fel a helyére a bevetésre kész végszereléket. Ottó ezalatt feederbottal igyekezett horogra csalni első halunkat, ami hamarosan meg is érkezett egy 80 dekás, éppen méretes ponty személyében. „Megvan az első halunk, a betlit már szerencsére megússzuk…”, gondoltuk…
Lassan besötétedett, készülődtünk az éjszakai horgászatra: a sátor elkészült, adó-vevők a helyükre kerültek, s az egyetlen feederbot helyett is pontyozó felszerelés került bevetésre. Este 10 óra táján az alvás mellett döntöttünk, ekkor még nem is sejtettük, hogy mi vár majd ránk az éjszaka hátralévő részében. Mielőtt elaludtam volna, bekapcsoltam a vevőegységet, levetettem a cipőmet, majd belebújtam a hálózsákomba. Ekkor csapattársam szellemesen megjegyezte, hogy „Minek teszed azt a cipőt a sátor elé, úgyse lépsz majd bele kapás esetén!”. „Dehogynem, ha egyáltalán lenne valami éjszaka, nincs az a kapás, amiért ne lennék képes menet közben felkapni a cipőm, semmi kedvem végigvágtatni a nyirkos, saras, horgokkal teli talajon egy szál zokniban! Szépen belebújok majd a cipőbe és odasétálok majd a bothoz…”. A reakció erre csak egy szimpla „Aha (… persze)” volt, ekkor még nem értettem, hogy valójában miért is. :)
Sikerült végre elaludnunk, ám éjfél táján arra ébredtünk, hogy az adóvevőm folyamatos, monoton sípolásba kezdett…
Én meg nem mondom, hány másodperc alatt ugrottam ki a hálózsákból, majd rohantam oda a botokhoz, de egy biztos, olyan nagy ívben kerültem ki a sátor elé rakott cipőimet, hogy ennél már csak az lett volna a poénosabb, ha véletlen felrúgom őket! :) Bevágtam, éreztem, hogy megakadt a horog, és kezdetét vette a nemes vadvízi ellenféllel folytatott küzdelem. A túloldali nádas elől gyorsan eltereltem, és pillanatokon belül azt vettem észre, hogy a hal már itt van előttem. A rövid csata legjava csak ez után kezdődött. A kb. 3 perces partközeli vívódás után első félhalmi pikkelyes pontyom máris a szákban pihent. Nem volt kapitális példány, de legalább akkora örömöt jelentett számomra, mint egy intenzíven telepített tavon fogott 10 körüli aranyhasú. Tomboltunk örömünkben, kellőképpen felszökött bennünk az adrenalin, emiatt nem is tudtunk visszaaludni vagy hajnali kettőig. :) Ami pedig ezután következett, az egy olyan esemény volt, amelyre a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna! Nem szokásom a hosszú, kemény küzdelmek végén elvesztett halak esetét firtatni, de Ottó kérésére most kivételt teszek és elmesélem nektek, hogy jártam hajnalban…
Miután nagy nehezen sikerült visszaaludni, két órán belül ismét arra ébredtünk, hogy a vevőm eszeveszett sípolásba kezdett. Ezúttal a másik bennlévő botomra érkezett a kapás, amelyen szimplán két szem kukoricával csaliztam. Lekapcsoltam a nyeletőféket, felemeltem a botot, amely szinte azonnal karikába hajlott. Rögvest el is kezdett az orsó is zenélni, aminek ritmusán az ujjaimmal próbáltam lassítani, mindhiába. Az öreg harcos pillanatokon belül már 30 méterrel lejjebb kevert a túloldali nádas előtt, amikor hirtelen enyhe gyengülés jelét véltem felfedezni. Ekkor rögvest irányt változtatott, és a mi oldalunkon lévő nádast vette célba, természetesen még mindig vagy harminc méterrel odébb. Majd újabb fordulat vette kezdetét, elindult egyenesen felénk. A kezdeti idilli kép szinte pillanatokon belül szertefoszlott, amint arra eszméltem, hogy a hal megrohamozott egy torzsás részt, és egyszerűen képtelenség volt onnan kimozdítani. 5 perc feleslegesnek tűnő várakozást követően kezdtem feladni a reményt, hogy a fenevad még egyáltalán a horog végén lehet. Ekkor egy határozott rántást közvetített a botspicc. „Ez még mindig rajta van!”, közöltem Ottóval, akivel ezután magamhoz hozattam a gumicsizmáját, hogy más szögből, jobb kontaktussal folytathassam a hallal a küzdelmet, ami hirtelen kijött az akadóból. Teljes erőmből fogtam az orsóm dobját, hogy a monstrum nehogy ismét a torzsásban kössön ki, de esélytelen próbálkozás volt, a fejébe vette, hogy oda ismét be fog menni, hát be is ment. Újabb reménytelen, várakozással teli percek következtek, amikor hirtelen ismét útnak indult a hal. Ekkor már csak 10 méterre voltunk egymástól, és éreztem, hogy már nem sok híja van annak, hogy kifogjam. Újból megcélozta az akadós részt, de most már keményen rátartottam én is, nem szerettem volna, hogy megint visszamenjen a dzsumbujba. A holdfényben hirtelen egy hatalmas pontyhát törte meg a vízfelszínt, amely egy gigantikus burványba ment át, mihelyt megpillantottuk a hajnali félhomályban. És ekkor következett be az, aminek nem kellett volna, a kb. 15-20 perces küzdelem után annyit „mondott” a 20 librás bevonatos előkezsinórom, hogy „kész, eddig bírtam!”. Nem mondom azt, hogy nem voltunk csalódottak, mert hazudnék, de mondtam Ottónak, hogy „Figyelj már, szerintem felesleges ezen mérgelődni, ez még csak az első éjszaka, csak lesz itt még esemény vasárnap délig!”. „Legyen úgy, ahogy mondod, kedves barátom! Irigylem ezt a fajta hozzáállásod a dolgokhoz, hogy ennyire könnyen továbblépsz egy ekkora hal elvesztésén, engem még most is bánt, pedig nem is én akasztottam!” „Semmi gond, komám, nyáron úgyis megyünk Miszlára, ott majd fogunk annyi halat, hogy magadtól is könnyedén el fogod sajátítani ezt a hozzáállást.”
Ezzel ért véget a hajnali nagyhalas kaland, így mire visszadobtam, már gyakorlatilag fel is kelt a Nap. Hurrá, nem aludtunk szinte semmit, de most már nagyon nem is fogunk, mert az éjszakai menedékhelyből pillanatokon belül szauna lett. :) Így hát folytattuk a horgászatot, a másik csapattal való szomszédolást és vártuk az újabb uszonyosok érdeklődését. Teltek-múltak az órák, a víz teljesen döglött volt, még egy árva halra utaló jelet sem lehetett látni, a kapásjelzők sem voltak hajlandóak csipogni… egészen délig, amikor gyenge, maszatolós kapás jelentkezett csapattársam bal oldali botján. Egy sikeres fárasztás, illetve szákolás következett ezután, és már a szákban is volt a harmadik félhalmi pontyunk. Végre, legalább Ottó is fogott egy halat a pontyozó felszereléssel, így talán még nagyobb bizalommal fog kitartani mellettük a verseny hátralévő részében.
Visszamentünk a szomszédokkal folytatni a hasznos társalgást, akik eközben heves burgonyapucolásba kezdtek, ami, mint megtudtuk, az esti paprikás krumpli alapjául fog szolgálni. Mivel semmi említésre méltó esemény nem történt délután, a bográcsparti volt a következő említésre méltó „állomás” a hétvége folyamán. Nem hiszem, hogy bárkinek is be kellene mutatnom, milyen hangulat jellemző egy ilyen bulira, főleg ha némi nemes ital is kerül a vacsora mellé az asztalra! Innentől pedig ez volt a program egészen másnapig, poénokkal, vicces történetekkel és a különböző italok fogyasztásával ütöttük el a haltalan éjszakai órákat, majd éjfél után mindenki ment a maga útjára, a szó szoros értelmében! :) Én speciel a sátrat és az alvást céloztam meg, főleg hogy az előző éjszakán sem jutott sok időm a szundításra. Nyugodt pihenésemet hajnali 5 óra tájékán a kapásjelző sípolása „zavarta” meg, melyre fel is ébredtem, és mire odaértem a bothoz, már teljesen be volt ejtve a jelző. A rövid fárasztást követően a ponty megszákolása is az én feladatom lett, mivel csapattársam a társaság többi tagjával együtt „kissé” elkeveredett az éjszakai bográcsparti végeztével. :)
„Na, van már 4 pontyunk, nem is olyan rossz ez…”, gondoltam. Közben Ottó és a másik csapat tagjai is előkerültek, majd miután tudattam velük a friss hírt, örömükben még visszabújtak a sátorba aludni. :)) Tíz óra lehetett, mire mindenki felébredt, ekkor már vészesen közeledett a verseny vége, így elhatároztuk, hogy készítünk egy terítékfotót.
Délben befejeződött a 48 órás verseny, majd el kellett kezdtünk pakolni, hiszen bármennyire is szívesen maradtunk volna a helyünkön a poénos éjszakai eseményeket kitárgyalni, illetve horgászgatni, azért mégis csak illendő volt az ünnepélyes eredményhirdetésen megjeleni. :) Az itt elhangzott információk alapján kiderült, hogy 25 csapat mérte össze tudását a rendezvény alatt, és az első három helyezett, a legnagyobb halat fogó, valamint egyéb különdíjban részesült párosok vehették át megérdemelt díjaikat. A mi kis csapatunk az összesítés alapján a 10. helyezést érte el, ami véleményünk szerint se nem jó, se nem rossz, de nem is ez volt a lényeg…
Remekül éreztük magunkat az itt eltöltött hétvégén! A magam részéről örülök, hogy megismerhettem e remek csapatot, az itteni példás vendégszeretetet és e csodás holtágat, annak féltve őrzött kincseit. Köszönöm, hogy ott lehettem, köszönöm a meghívást Ottó barátomnak, a szponzori támogatást a Magazinnak, az életmentő paprikás krumplit Gyurinak, az éjszakai poénos bográcspartit a Ferinek és Kálmánnak és végül, de nem utolsósorban a hazautazási lehetőséget Jankulár Zsoltnak!
Egyszóval köszönök mindent, egy élmény volt! Találkozunk jövőre újból, ugyanitt!
Írta: Jávorka Dániel
Fotók: ifj. Tószögi György, Boltizár Ottó, Jávorka Dániel
