2012. július 7-8-án a magyar feederhorgászat egy újabb mérföldkőhöz érkezett! Ezen a hétvégén rendezték meg Belgiumban a II. Feeder Világbajnokságot. A 22 ország legjobb feederhorgászait felsorakoztató versenyen a hazánkat képviselő nemzeti válogatott a második helyen végzett, míg Erdei Attila egyéni világbajnoki címet szerzett. A csapat minden tagja ezzel örökre beírta magát sporthorgászat történelemkönyvébe. A rendkívül izgalmas, fordulatoktól sem mentes versenyen a csapat tagjaként sok új dolgot tanultam, tapasztaltam, most ezeket kívánom a nagyközönséggel megosztani.
A „gyümölcs” beérett
1992. szeptember 12-én Kaposváron, a Töröcskei-víztározón rendeztek egy úszós horgászversenyt, amelyet sikerült megnyernem. A fődíjak egyike egy Browning feederbot volt. Némi túlzással, akkor még azt sem tudtam, hogy melyik felét kell megfogni… Mindig vonzottak az új horgászmódszerek és technikák, 4 évvel később már komoly gyakorlattal rendelkeztem a feederezés terén. 16 évvel ezelőtt készültek első feederezést bemutató és népszerűsítő írásaim, majd filmjeim. Azóta pedig megszámlálhatatlan publikációm és filmem jelent meg a témáról. 11 évvel ezelőtt rendeztük meg az első (és mind a mai napig az egyik legnépszerűbb) feederversenyünket, a Haldorádó - Sikeres Sporthorgász Nemzetközi Feederbotos Kupát. Ezt követően tudásuk legjavát adva egyre több neves horgász és ismert cég kapcsolódott be a feederhorgászatba. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy közös munkával elértük azt, hogy ma egyértelműen ez a legnagyobb tömegeket megmozgató, legnépszerűbb horgászmódszer hazánkban!
Az elmúlt évben került megrendezésre az első Országos Feeder Bajnokság, ahol a dobogó harmadik fokára állhattam fel. Ezzel a teljesítményemmel és az elmúlt időszakban elért eredményeimmel, a kapitány döntése alapján kivívtam a lehetőséget, hogy idén a magyar nemzeti válogatott tagjaként hazámat képviselhessem a világbajnokságon - olyan nagyszerű horgászokkal, mint Erdei Attila, Németh Balázs, Novák János, Sivák Mátyás, Vidó Ferenc és Walter Tamás csapatkapitány. Amikor Erdei Attila tiszteletére felcsendült a magyar himnusz, összenéztünk Barna Szilárddal és (a napsütés ellenére) mindkettőnk karja libabőrős volt, hazudnék, ha nem vallanám be, hogy elérzékenyültem… A sokéves munka, a feederbotos horgászat iránti elkötelezettség a csapat és Attila egyéni sikerében is megtestesült. Sokat kellett rá várni, de megérte! Miközben ez csupán egy részállomás, egy mérföldkő, hiszen nem kérdés, hogy ez újabb lendületet ad a horgászat ezen ágának.
Kellemes emlékek és remek eredmények
Utoljára 2004-ben, még úszós horgászként volt lehetőségem a nemzeti válogatott tagjaként világversenyen részt venni. A dolog érdekessége, hogy az is Belgiumban, Willebroek városkában volt. Ekkor a magyar csapat a 3. helyen végzett, míg Walter Tamás megszerezte első egyéni világbajnoki címét, Ambrus Tibor pedig bronzérmes lett. Tehát szívesen indul minden magyar horgász Belgiumba!
A helyszín részletes bemutatása
A Feeder VB Belgiumban, Gentben egy kb. 80 méter széles 2 km hosszú evezős pályán került megrendezésre. A víz 2,5-3 méter mélységű, amely az esőzések miatt nem volt túlságosan tiszta. Az első néhány edzésnapon egyikőnk sem sejtette, hogy mit rejt a vízfelszín, milyen a mederfenék. Hallottuk, hogy iszapos, de mennyire? A kérdésre az egyértelmű választ Egedi Róberttől kaptuk meg, aki az egyik edzésnap után beúszott. A part menti hínársáv után, kb. 7-8 métertől 12-13 méterig a mederfenék kőkemény volt. Ettől beljebb térdig érő, nagyon lágy iszap borította az aljzatot. Ekkor értettük meg az akkor még furcsának tűnő etetési technikát, amelyet más csapatoknál láttunk, illetve ezután véglegesítettük azt a két távolságot, ahol mindenképpen érdemes horgászni. 11-12 méterre (a kemény mederfenéken) kerestük a parti zónában élő sügéreket és bodorkákat, míg 35-40 méterre a meder középső részein úszkáló óvatos, nagytestű dévéreket.
A felszerelés összeállítása
A meghorgászandó távolság és a pikkelyesek méretéhez illő felszerelésekkel vettük üldözőbe a halakat. Kint 3,3 méter hosszú UL (Ultra Light), míg bent 3,6 méter hosszú L (Light) és ML (Medium Light) feedereket használtam. A megfelelő bot és orsó mellett azonban sokkal fontosabb volt a jó végszerelék, valamint az optimális méretű és kialakítású feederkosár kiválasztása. Az első napokban számunkra döbbenetesen kicsi, soha nem látott, gyűszű méretű etetőkosarakkal horgásztak a verseny legesélyesebbjeinek hitt angol versenyzők. Ezek a kosarak olyan kicsik voltak, hogy még a kisujjunk is alig fért bele! 1-2 napon belül a közeli horgászboltban található teljes készletet felvásárolták a többi csapatok…, majd, ahogy telt az idő, úgy nőtt az angolok által használt kosarak mérete is… :) De a maguk útját járó hollandok és a meglepően eredményes ukránok nem foglalkoztak az „angol divattal” és viszonylag nagyméretű végólmos kosarakkal horgászva érték el remek eredményeiket. Ám az angolok nem csak „szemfényvesztésből” használták kezdetben az extra kicsi kosarakat. Ezek használata a lágy, mindent elnyelő iszappal függött össze. Nekem a kinti horgászaton a Haldorádó Special Round Feeder megfelezett, 10 g-os méretű kosara vált be, míg bent a 20 grammos, átalakítás nélküli változat bizonyult a legjobbnak. Érdekes módon ezt több más csapatnál (szlovák, szerb, román) is láttam. Az ideális főzsinór vastagság illeszkedett a kosár méretéhez, ez maximum 0,18 mm-es átmérőt jelentett. A horogelőke semmiképpen sem volt 0,10 mm-nél vastagabb a kicsi halaknál, míg a nagy dévérekhez sem kellett 0,12 mm-nél vastagabb. A horog ideális mérete kint 18-as, míg bent 16-14-es volt.
Csalogatóanyagok sora
Mint később kiderült, sokkal fontosabb volt, hogy mi került a kosárba, mint annak mérete és formája. Illetve az előző mondatom további pontosításra szorul: sokkal fontosabb volt a megfelelő etetőanyag mellett annak tökéletes állaga! 5 nap edzéstapasztalata alapján tudtuk egyértelműen leszűkíteni a kört arra a két etetőanyagra, amely minden szempontból megfelelőnek bizonyult. Azon talán senki sem lepődik meg, hogy a kinti bodorka- és sügérhorgászat során valamilyen sötét színű, édes vagy sós keszegező etetőanyag kell. Ehhez legjobbnak a Van Den Eynde Turbo Black bizonyult. Ugyanakkor bent egy hallisztes etetőanyaggal vettük üldözőbe a dévéreket. Igen, jól értik a kedves olvasók, nem édes, nem sós, nem a megszokott fűszeres etetőanyagokkal horgásztunk dévérre, hanem a nagyon durván hallisztes, zöld színű, pelletőrleményt tartalmazó Sonubait Supercrush Green etetőanyagot használtunk alapnak, amelyet Van Den Eynde adalékanyagokkal dúsítottunk. Azért volt erre szükség, mert a hagyományos édes etetőanyagok mágnesként vonzották az apró bodorkákat, sügéreket, durbincsokat, amik a csalit szétcsipegetve esélyt sem adtak a később érkező termetesebb halnak. A hallisztes etetőanyag azonban taszította, zavarta őket. Ha kapás volt bent, szinte biztosra vehettük, hogy az nagy dévérkeszeg lesz, esetleg kárász, ponty vagy extra nagy bodorka. Döbbenetes volt az etetőanyag szelektáló hatása. Eddig soha eszembe nem jutott volna a legdurvább hallisztes, pontyos etetőanyagokkal dévérezni, miközben „megszokott” dolog itthon is, hogy az igazán nagy dévéreket pontyozás közben (többnyire pelletekkel) fogjuk.
A versenyen használt etetőanyagok
Apróhalak horgászata során*
- 1,2 kg Van Den Eynde Turbo Black
- 1,2 kg Van Den Eynde fekete löszös föld, amelybe az apró szúnyoglárvát kevertük
Dévérkeszeg horgászata során*
- 1,2 kg Sonubait Supercrush Green + Van Den Eynde adalékok
* A versenyen felhasználható etetőanyag mennyiség nem lehet több 12 liternél. Az általunk használt összes mennyiség nem haladta meg az 5-6 litert sem, amelynek rendszerint a fele, harmada még így is megmaradt!
Csalik
A csaliként itt nem lehetet pelletet használni, így kizárólag „élő” csali került a horogra. Ez főként giliszta volt, amely mellé tűztünk időnként szúnyoglárvát, csontit vagy bábot is. Nekem a legtöbb halat a nagyméretű, lassan mozgó vagy döglött dendrobaena giliszta adta. Próbáltuk a jó magyar pörgős trágyagilisztát is, de egyetlen halat sem fogtunk vele, valószínűleg "beásta" magát a lágy iszapba. Az iszapos mederfenék miatt logikusnak tűnt a csali felemelése, meglebegtetése. Számos alkalommal próbáltuk, de dévérkeszeget egyetlen darabot sem tudtunk így fogni - ez is mind a mai napig rejtély számunkra, hogy miért nem volt hajlandó a szája előtt felkínált csalit megenni.
Élő csalik (a versenyen összesen 2,5 liter lehet a teljes mennyiség, amelyből 0,5 liter a szúnyoglárva)
- 0,3 liter apró szúnyoglárva, amelyet a fekete löszös földbe kevertünk
- 0,2 liter nagy szúnyoglárva, amelyet a dévérezés során a hallisztes etetőanyaghoz kevertünk
- 1 liter dendrobaena giliszta, amelyet apróra darabolva kevertünk a dévéres etetőanyaghoz
- 0,5 liter báb, amelyet a bodorkás etetőanyaghoz kevertünk
- kevéske fehér csontkukac és pinki csalizni
Az etetés technikája
A kevéske etetőanyagból kiderül, hogy itt nagy mennyiségű alapra nem volt szükség, sőt nyugodtan kijelenthetem, hogy káros és értelmetlen volt. Az itthon bevált és szokásos nagy mennyiségű alapozó etetés elsüllyedt az iszapban. A többszöri eredménytelen próba igazolta, hogy itt nem így kell etetni. Az etetés ugyanazzal a szerelékkel történt, mint amivel később horgásztunk. Ezzel dobtunk maximum ötöt az elején, de ezt is úgy, hogy meg sem vártuk a kosár mederfenékre süllyedését. Vízközt vagy a mederfenék közelében megrántottuk, kiürítettük a kosarat, hogy annak tatalma a lágy iszapra lassan süllyedve üljön rá. A kosárba töltött etetőanyag nagyon sok élő anyagot tartalmazott, és csak annyira volt szabad megnyomni, hogy éppen eldobható legyen, de a vizet érés után a kosárból kicsapódva süllyedjen a fenékre. Érdekes technika, ugye?! Leírni egyszerű, végrehajtani meg annál nehezebb… Volt kezdetben nem kevés „bénázás”, de szép lassan ráéreztünk, hogy mennyire legyen nedves a keverék, mennyire kell megnyomni, melyik lesz ehhez a jó kosár, mennyire kell meglendíteni.
A horgászat technikája
A kinti apróhalas horgászat egy pörgős, 1-2 percenkénti dobásokkal tarkított peca volt. Ha volt kapás, ha nem, dobni kellett, amely a folyamatosan nagyon pontosan bedobott finomságokkal egyre több érdeklődőt gyűjtött maga köré. A benti nagyhalas horgászat során sem kellett 5 percnél többet várni. A kapások zöme 3 percen belül érkezett. De ha 5 percen belül nem volt érdeklődő, valószínűleg további 10 perc múlva sem történt semmi. A kapás többnyire határozott és egyértelmű volt, öröm volt nézni a görbülő botspiccet… :)
Taktika és háttérmunka
Aki nem volt még „komoly” versenyen, el sem tudja képzelni, hogy milyen nagy segítséget jelent, ha olyan emberek vannak mögötte a parton, akik helyette figyelnek, segítik horgászatát. Hogyan segíthetnek kívülről? Információval! Milyen információ lehet a horgász számára hasznos? Jelen esetben a pálya egyes szakaszain szinte képtelenség volt dévért fogni. Ennek hátterében nem a horgász „bénasága” állt, hanem valószínűleg a kedvezőtlen mederfenék vagy az ott található növényzet. Ezeken a helyeken a partszéli kishalazás jelentette az egyedüli megoldást, amely mindkét fordulóban a csapatunk majd minden tagjának holtidejét kitöltötte. Hogy mikor kellett váltani, vagy melyik módszert kellett kitartóan művelni, ebben óriási segítséget adtak a háttéremberek.
Az ő munkájukat - mint egy jó karmester - Walter Tamás, a csapat kapitánya hangolta össze, aki a legkritikusabb pillanatokban adott utasítást a segítőkön keresztül a versenyzőknek. Ezen aktív háttérmunka nélkül a világ legjobb horgásza is „csak egy horgász”, aki nem tudja, hogy mi van körülötte, nem tudja, hogy áll a szektorában. A mi csapatunk ezzel a kiváló háttérmunkával és a sok értékes segítővel tudott olyan nagy nemzetek fölé kerekedni, mint például Anglia, akik talán túlzott magabiztossággal, a nagyhalas technikájuk verhetetlenségével álltak rajthoz. Számukra a 3. hely csalódás, miközben a csapat minden egyes tagja zseniális horgász, de lám, mégis verhetők!
A rövid videóból, amelyet Walter Tamás készített, kiderül, hogy milyen is egy igazi belga dévér:
Írta: Döme Gábor
Fotók: Egedi Róbert, Szarka László, Pintér Zoltán, Csapi Károly
Videó: Walter Tamás
Képek forrása: www.horgaszklub.eu
