Nincs nagy tapasztalatom a versenyzés terén, de egy ideje már kacérkodom a gondolattal, hogy elmegyek egy-két pergető versenyre és kipróbálom magam. 2010 őszén két kisebb megmérettetésen vettem részt. Az egyik a Tokaji Harcsa Parti keretein belül megrendezésre került horgászverseny volt, a másik pedig egy parti pergető verseny, melynek a Szentannapusztai horgásztó adott otthont. Ez utóbbiról osztanám meg élményeimet az olvasóval egy röpke beszámoló keretein belül.
Az I. KAPITÁLIS pergető verseny 2010. november 13-án került megrendezésre. A versenyről én személy szerint egy debreceni horgászboltban szereztem tudomást, és elhatároztam, hogy benevezek. Ennek két oka is volt: egyrészt vonzanak a kis, családias hangulatú megmérettetések, másrészt pedig szeretek új vizeket megismerni, és a Szentannapusztai víztározón még soha nem horgásztam azelőtt. Éppen ezért, a verseny előtt megpróbáltam a lehető legtöbb információt begyűjteni a vízről.
Az előzetes információk alapján izgalmas versenyre számítottam. Debreceni ismerőseimtől érdeklődtem a tó felől, és mindenki azt mondta, hogy nagyon jó csukaállománya van a víznek. Az Interneten is csupa jó kritikát olvastam különböző fórumokon, így egyre izgatottabban vártam a nagy napot. Szerencsémre még a verseny előtt személyesen találkozhattam a verseny főszervezőjével is, Balla Mihállyal. Kedvesen és készséggel mesélt a tóról, valamint az addigi hírekhez hasonlóan szintén sok halat és nagy izgalmakat ígért. Sajnos tanácsának, miszerint menjek el legalább egy teszthorgászatra, nem tudtam eleget tenni sürgető teendőim miatt, így talán egyedüliként a mezőnyben elmondhatom, hogy „behorgászás” nélkül vágtam neki az ismeretlennek.
A horgásztó Hajdú-Bihar megyében, Vámospércs és Nyírábrány között található. Vámospércs felől haladva a 48-as főúton Szentannapuszta irányába (balra) kell lekanyarodni egy betonútra, majd kb. 2 km megtétele után jobbra lehajtva egyenesen a tóhoz érünk. A tó teljes területe 20 hektár, de ebből jelenleg csak 9 hektár horgászható. A horgászható terület nagysága azonban folyamatosan nő, köszönhetően a nádrengeteg rendszeres ritkításának. Az átlagos vízmélység 1,5-2 méter. A halállomány főként pontyokból, amurokból, csukákból és apróhalakból áll.
A verseny napján kis csapatommal korán keltünk és gyors pakolás után még sötétben nekivágtunk a hosszú útnak. Négyen voltunk a kocsiban; horgásztúráimra barátnőm rendszeresen elkísér, de most még velünk tartott sógora és nővére is, akikről azt érdemes tudni, hogy nagy természetjárók hírében állnak, és - ahogy azt a mellékelt példa is bizonyítja - hajlandóak hajnalban kelni és 100 km-t autózni pusztán a kaland, valamint a természet szeretete miatt.
Szerencsére nem történt semmi rendkívüli az út során, időben odaértünk a helyszínre, és a tavat meglátva olyan gyönyörű látvány fogadott minket, hogy szinte egyszerre tartottuk vissza lélegzetünket. A felkelő nap akkor szakadt át a horizonton és lenyűgöző színekbe öltöztette a vadregényes tájat. Sógorom azonnal ott is hagyta az autó nyújtotta viszonylagos kényelmet és készített pár fotót a fagyos őszi hajnalról.
Én is kiszálltam és rögtön a tó felé vettem az irányt. A horgásztavat szemügyre véve minden, amit addig hallottam róla, beigazolódni látszott. Igazi vadvíz látszatát kelti, és talán ez az, ami igazán közel hozta a szívemhez. Nem vagyok a mesterséges magántavak híve. Sőt, ami azt illeti, egyáltalán nem vagyok a tavak nagy szerelmese. Tokaji horgászként számomra mindig is a folyók lesznek az elsők, de szeretek alkalmanként tavakon is pergetni, csupán a változatosság kedvéért. A Szentannapusztai horgásztó pedig nem az a tipikus „kockató”, amit kiástak és betelepítettek. A tó történelme a 70-es évekig vezethető vissza, amikor még kacsaneveldeként hasznosították. Később több sikertelen kísérlet történt a horgászati hasznosításra vonatkozóan, de 2007-ig kellett várni arra, hogy felvirágozhasson. Ekkor vette át a területet a jelenlegi tulajdonos.
Már jó néhány versenyző megérkezett, körülöttem mindenki lázasan készülődött, de azért lehetett sejteni, hogy még ennél is jóval többen leszünk. Miután gyorsan végigjártam a tavat, visszatértem a kocsihoz, és már kész elképzelésekkel a fejemben láttam neki a készülődésnek. Kipakoltam a szükséges felszerelésem, összeillesztettem a botomat, még ettem a magunkkal hozott töltött paprikából, amit anyósom csomagolt, és vártam az eligazítást.
Az időjárás nekünk, horgászoknak annyiban kedvezett, hogy bár reggel hideg volt, ahogy felkelt a nap, kellemesen enyhe őszi idő lett napsütéssel és tizenöt fok körüli hőmérséklettel. Sajnos azonban nagyon erős, néhol már viharos szél fújt az egész verseny ideje alatt, ami azért megnehezítette a horgászatot. Ez mondjuk, a kisebb baj lett volna, de sajnos a csukák sem voltak étvágyuknál, na de erről majd később…
A szervezők háromnegyed nyolckor rövid eligazítást tartottak, majd pontban 8 órakor dudaszóval indult a hatórás parti pergető verseny. Ekkorra már annyi horgász gyűlt össze, hogy kezdtem kicsit aggódni a keresztbehajigálás és egyéb bosszantó, tömeghorgászatra jellemző malőr miatt. Mint azt utólag megtudtam, negyvennégy horgász nevezett a viadalra. A „rajt” után megindult a „tömeg”; ment mindenki, amerre ösztönei vitték. Mivel nekem semmilyen tapasztalatom sem volt a tóval kapcsolatban, ezért a legelső szabad helyen nekiálltam pergetni.
Sajnos előzetes félelmeim beigazolódtak: hatalmas kereszteket hajigáltunk, ami egyrészt az erős szélnek volt köszönhető, másrészt viszont egy-két esetben talán az emberi tökéletlen természetnek is. Én nem vagyok az a kötekedő típus. Amikor úgy éreztem, hogy egy helyen ellehetetlenítik számomra a pergetést, akkor odébbálltam.
Viszonylag hamar beindult a halfogás, ugyanis a verseny kezdete után páran rögtön fogtak egy-két csukát. Rendesen dolgozott bennem a versenyszellem, hogy nekem is jó rajtot kéne vennem. Miután kipróbáltam már egy-két helyet, a halőrházhoz érve ideális terepet találtam, ahol végre a körülöttem horgászókkal sem voltunk túl közel egymáshoz. Úgy 30-45 perce tarthatott a verseny, amikor kapást észleltem, de elsőre nem sikerült megakasztanom a gyámoltalan érdeklődőt. Újradobtam azon a helyen, és ezúttal nem hibázott sem a csuka sem pedig én: a partszélében egy villanás után elragadta a csalimat egy kis krokodilpofájú. Csalim egy bokorugró támolygó volt, amit a kis vehemens ragadozó elég csúnyán torokra nyelt, de szerencsére nem sérült meg komolyabban. Annyira örültem a gyors sikernek, hogy fényképet is elfelejtettem készíteni a csukaifjoncról, kíméletes horogszabadítás és mérés után rögtön visszaengedtem a tóba. Szerencsére azért barátnőm - aki ott izgult mellettem - lefotózta mérés közben az egyébként kapitálisnak nem nevezhető jószágot.
Nagyszerű kezdet után, sajnos elmaradt a jó folytatás: a verseny további öt óráját eredménytelenül pergettem végig. Hiába jártam végig a jobbnál jobb helyeket, próbálgattam a módszereket, váltogattam a csalikat, sajnos nem tudtam több halat fogni. Ahogy telt az idő, egyre reménytelenebbül dobáló horgásztársakkal találkoztam. Mindenki vándorolt, próbáltuk biztatni egymást, kérdezgettük, ki mit fogott. Tudtam, hogy egy csuka kevés lesz a jó helyezéshez, ezért fáradhatatlanul pergettem tovább.
Sajnos nem volt több akcióm aznap, de elégedett voltam, mert dudaszóig pergettem, mindent megtettem, és nagyon jól éreztem magam. A verseny után rövid összesítést tartottak a szervezők, majd kihirdették a végeredményt. Bár helyezést nem értem el, sok tapasztalattal gazdagodtam, ezért örülök, hogy részt vettem ezen a megmérettetésen is. Ami még ezután következett, az pedig igazán pompás volt, hiszen a megannyi éhes versenyzőt babgulyással vendégelték meg a szervezők. Három óra körül jókedvű ebédet tartottunk, megvitattuk élményeinket, és aki ott maradt, mindenki mosolygó arccal búcsúzott egymástól.
Mint utólag kiderült, sok versenyző maradt hal nélkül, és volt olyan is, aki annyira feladta a reményt, hogy haza is ment a verseny lefújása előtt. A reggeli gyülekezőre visszaemlékezve eszembe jutottak azok az „arcok”, akik nagy mellénnyel érkeztek és végül hal nélkül, idő előtt, csalódottan távoztak. Szerintem azonban nem ez a lényeg. Ha már elmentem, ki is élveztem a verseny minden pillanatát; a horgászatot megkezdő első dobásoktól a délutáni eredményhirdetésen át a versenyt záró közös étkezésig mindent megéltem. Szerintem így helyes, még akkor is, ha a verseny nem egészen úgy alakult, ahogy én azt elterveztem. De hát gyakran van ez így; ember tervez…
Bár mind a negyvennégy versenyző bízott a jó helyezésben, az órák múlásával sokuk számára a „becsülethal” megfogása lett az új cél. Bizony, a verseny elején megfogott 35 centis ragadozó számomra is a betlizés elkerülésére volt csak elég, mégis úgy gondolom, hogy nem lehet okom panaszra, hiszen gyönyörű környezetben, jó társaságban hódolhattam kedvenc sportomnak, és még halat is sikerült fognom.
A következő konzekvenciákat tudom levonni: nagyon jó kis társaság gyűlt össze Szentannapusztán, a szervezők igazán kitettek magukért, finom ebédet kaptunk, a tó sajnos nem mutatta valódi arcát, de így is megszerettem, és tudom, hogy még visszatérek.
Ismét gratulálok a győzteseknek, valamint mindenkinek, aki kitartott és a nehéz körülmények ellenére is végigpergette a hatórás versenyidőt!
Köszönetet szeretnék mondani a rendezvény szervezőinek, és a Szentannapusztai horgásztó tógazdájának a színvonalasan lebonyolított versenyért, és a finom ebédért!
Találkozzunk jövőre is!
Írta: Szalai Gábor László
Fotó: Csibe Team
